Senkiföldjén
Vissza

Senkiföldjén

Ezer év Erdélyben, száz év Romániában. Ezzel a telitalálat-címmel indítana kampányt jövőre az RMDSZ, hogy a román állam megalakulásának centenáriuma alkalmával ismertesse, mit tettek hozzá a romániai magyarok ahhoz az országhoz, amelyben kisebbségként élnek. A szervezet mértéktartó politikáját tekintve már maga a jelszó meglepően merész. Kanóc, igen rövid kanóc, amely csak addig égett, amíg a megfelelő helyeken a megfelelő emberek lefordították a Kelemen Hunorral készült Szabadság-interjút az ország nyelvére, aztán robbant. Nagyot. Mert mit is mondott pontosabban a szövetségi elnök?

Elsőre azt a nyilvánvaló „rágalmat” engedte meg magának, hogy azt állítsa: a románok által annyira féltett fél-Romániányi Erdély csak száz éve része Romániának. Gyakorlatilag megtagadta tehát Mihály viteázul több mint négyszáz éves egyesítési mítoszát. És ez még nem minden. Hiába volt tiszavirág-életű az akkori állapot, „tágabb értelmezésben” egyenértékű azzal a közvélekedéssel, hogy Románia, a román állam – legalábbis lélekben és eszmeileg – 1600-tól kezdődően létezik. A velős cím márpedig – amit kijelentéseivel Kelemen Hunor egyértelműsített („száz éve létezik az ország”) – azt az üzenetet is magában hordozza, hogy szemben az ezeréves európai államokkal a román állam alig százéves…

A háttérben pedig a román nép sokféle vélt vagy valós sérelme és félelme húzódik. A kisebbrendűségi érzés az egyik legsúlyosabb ezek közül. A köztudatában rögzült kép szerint Erdélyben a magyar urakkal szemben kivétel nélkül a románok voltak a szegény sorsú, elnyomott, kizsákmányolt, korlátozott jogokat élvező kisebbség, akiket lenéztek, kevesebbnek, szolgának tartottak. 1990 után aztán jött az újabb fajta szolgaság, amikor a románok szintén egy jobb élet reményében tömegesen mentek epret szedni Spanyolországba vagy szobalánynak, pincérnek az olaszokhoz. Szorgalmasan dolgoztak, mégis: többnyire olyan munkát végeztek, amit az adott ország állampolgárai nem szívesen vagy annyi pénzért nem szívesen, így aztán társadalmi státusuk ismét csak nem tartozott a rangosabbak közé. Ment aztán az alja nép is Nyugatra, koldushálózat, prostitúció, tolvajlás kötődött/kötődik Románia nevéhez, és mert a hírekben ezek viszik a prímet, a román útlevél – amit soha nem néztek jó szemmel – egyenesen teherré vált.

A balkanizmusnak az itthon maradottakra is érvényes mindenkori stigmája táplálja az Európával szembeni kisebbrendűségi érzést, ezért is örvendett olyan nagy támogatásnak az Európai Unióhoz való csatlakozás, hiszen így létrejöhetett valamiféle egyenlőség, vagy annak a látszata: együvé tartozunk, egyformán értékesek vagyunk, egy román is ér annyit, mint egy dán, francia vagy spanyol.

Az Európai Unió amolyan békaként nyelte le nagy sokára Romániát. A csatlakozási tárgyalások során sokszor kapott Bukarest olyan észrevételeket a tagállamoktól, amelyeket legszívesebben nem tett volna ki az ablakba. A közép- és kelet-európai államok tömeges csatlakozásáról le is maradtunk 2004-ben, csak három évvel később vettek be nagy nehezen, ráadásul Bulgáriával kerültünk egy kalap alá. (Pedig a románság azt hitte, legalább a bolgároknál többet ér, elvégre mindenféle európai tanulmányban és országjelentésben Románia általában valamivel jobb helyezést/minősítést ért el).

Románia tehát 2004-ben kevesebbnek találtatott a brüsszeli hatalmasok szemében. A nyugati munkavállalást pedig még a 2007-es csatlakozás után is évekig korlátozták, és a pontosan kidolgozott menetrend legutolsó türelmi időszakának a végén is csak nyögvenyelősen vált nyitottá a román dolgozók előtt például a brit munkaerőpiac.

A Nyugat felsőbbrendűségével szemben olyan jó lenne hát, ha legalább itthon akadna egy kis elismerés. Vállveregetés, kockacukor, hogy fiú, ezt jól csináltad. Ehhez képest a románok közt is vannak szép számmal immár, akik szóvá teszik a hazai hiányosságokat, a magatehetetlenséget, az egyhelyben (vagy visszafelé) topogást, olyan véleményformálók, akik úgy szeretik a hazájukat, a nemzetüket, hogy jobbítanának helyzetén, ezért leleplezik bosszantó gyengeségeit, végzetes gyarlóságait. Látják és szóvá teszik, hogy pusztulnak az egyébként gazdasági előnyök teremtésére képes műemlékek, hogy fejetlenül és egyéni érdekek mentén dúl az építkezés, hogy szedett-vedetten történnek a településfejlesztések, hogy egy valamirevaló autópálya sem épült, hogy igénytelen és gyenge minőségű tessék-lássék munka zajlik stb. Egyre látványosabb különbség van a történelmi régiók között, és ha Bukarest mérges is ennek kimondásáért, a megállapítás igazságát támasztja alá az a sok tízezer moldvai román, aki Jászvásár helyett inkább Kolozsvárra jön tanulni, hogy aztán többé ne is térjen haza. A szászfenesi tömbháznegyedben parkoló autók tömkelege nem Kolozs megyei rendszámtáblájú, nyáron sem. A bákói, neamţi egyetemisták nem mennek haza, mert mint mondják, itt jobb az életszínvonal, más a mentalitás. Mint ahogy a Nyugaton dolgozó románok (köztük erdélyiek) nem jönnek haza, mert egynéhány határvonallal odébb még jobb az életszínvonal és az életfelfogás.

Hogy mindez így van, nem kétséges. Mégis, hogy ezt sokan el is mondják, borzasztóan frusztráló. Ha pedig mindezt egy magyar teszi szóvá, az megbocsáthatatlan. Ha Kelemen Hunor mondja el, hogy Románia nem tud felmutatni nagy megvalósításokat a centenárium évében, hogy „ma másfél órával többet utazol Balázsfalváról Bukarestbe, mint száz évvel korábban”, hogy „a király meztelen”, akkor az legalább hazaárulás. Olyan, mintha a Bukarest keblén melengetett kígyó marna oda. Az árva, az üldözött, a hazátlan, akit befogadtak, megtűrtek, felöltöztettek, akinek enni adtak, jogokat adtak (s így minden igyekezet ellenére még rendesen asszimilálni sem bírtak, pedig most ugye nem lenne vele ennyi baj), oly sok év után ahelyett, hogy hálatelten csókolgatná a gondoskodó kezet, bírálni, sértegetni merészel, és még ráadásul nem is ünnepli a napot, amikor édes szüleit elvesztvén örökös gyámság alá került. Soha jobban nem éreztethették, mint e mostani felháborodással, minek tekintenek bennünket, hol is a helye meglátásuk szerint a romániai magyar kisebbségnek.

„– Nincs is ruha a császáron! – rivalgott fel végül a tengernyi tömeg. A császár nagyon megütközött ezen; maga is úgy vélte, hogy igazat mondanak, de azt gondolta »Most már tovább kell mennem, nem futhatok haza szégyenszemre!« És még peckesebben lépegetett fényes kísérete élén, a kamarás urak pedig még buzgóbban vitték mögötte palástja uszályát – a levegőt.”

Elismerni, hogy valamit rosszul csinálnak, aztán esetleg megkeresni a képességeket, erősségeket, és onnan kezdve jól csinálni, ez nagyon sokba kerül. Hát egyszerűbb látványosan megtagadni-büntetni a hálátlan fattya(ka)t és még buzgóbban vinni tovább – a levegőt.

 

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Áradnak a folyók Kárpátalján
Migránstüntetés vonult végig Róma ...
Hosszú Katinka kiváló eredményei az ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ