Rozi, a játékos bichon
Vissza

Rozi, a játékos bichon

Rozi vagyok, tizenegy hónapos kis bichon, aki boldogan él egy szerető családban, a Györgyfalvi negyedben. Igazi gazdim azért Rebeka, aki különös gondot fordít rám, s talán el is kényeztet.

Itt van például a reggeli ébresztés. Mikor megengedik, berohanok a gyerekszobába, felugrom az ágyra, és kedves csaholással ébresztem a gazdit. Ilyenkor még csókot is nyaldosok az arcára. Azután levisznek sétálni, sajnos csak rövid időre, mert a gazdi és a kis tusi iskolába sietnek. Nagygazdimék, illetve a szülők is munkába igyekeznek. Én nagyon sajnálom, hogy nem lehetnek állandóan velem. El sem hiszitek, milyen unalmas egyedül otthon kuksolni. Ilyenkor puha kosárkámba szundikálok, még a játékaimmal sincs kedvem játszani.

A déli nap már javába besüt az erkély ablakán, mire kisgazdámék hazavetődnek. Ilyenkor csaholva, boldogan futkosok a lépcsőházba, mindenkit vidáman üdvözlök. Ölbe vesznek, vakargatják a pocimat, rövidre nyírt bundámat simogatják. Hogy pontosítsak, engem rendszeresen kellett volna fésülgetni, ellenkező esetben a szőrzetem úgy összekuszálódik, hogy ki se lehet fésülni. Így történt, hogy a kutyakozmetikus jobbnak látta, ha túl kócos szőrzetemet teljesen lenyírja. Mit mondjak, úgy néztem ki, mint egy csupasz hernyó, szőrzet nélkül. Na, de lassan majd kinő, én úgysem vagyok odáig a haszontalan fésülködésért. A fürdetést is csak eltűröm, mert tudom, hogy utána jön a dolog kellemesebb oldala. Törölközőbe bújtatnak, s jön a hancúrozás. Az egészből az a legjobb, amikor megrázom magam, s körülöttem minden vizes lesz, gazdimék szertefutnak.

Elméletileg naponta kétszer étkeztetnek koromnak és fajtámnak megfelelő táppal. Én nem igazán értek ezzel egyet, mindig finomabb az, amit a felnőttek esznek. Mindenből kéregetek egy-egy falatot, még a gyümölcsöt is megkóstolom. Igazán persze csontot rágcsálnék, de ezzel is nagyon óvatosak a gazdimék.

Kimondhatatlan öröm ért, amikor egy vasárnap reggel megtudtam, hogy az EKE-túrára engem is elvisznek. Hát ez azt jelenti, hogy kedvemre futkoshatok árkon-bokron keresztül, én is részt vehetek a közös fotókon, ami felkerül az EKE honlapjára. Hihetetlen élmény volt annyi kiránduló között szaladgálni. Mert nekem már születésemtől ilyenek a génjeim: fürge vagyok, és imádom az ember közellétét. Mindenkitől csórtam egy-egy falat kaját, és vége-hossza nem volt a pajkoskodásnak. Keresztül-kasul szaladgáltam az isztolnai dombokon, s ha a lépésmérő az én nyakamba lett volna, akkor a kilométerek szerfölött megszaporodtak volna. Bár borús volt az ég, a panoramikus láthatár mindenkit elbűvölt. Hol juhnyájjal s bárányokkal, hol fekete tehenekkel találkoztunk, s ha elengednek talán még meg is kergetem őket. Nagyon hasznosnak bizonyultam, mikor a túravezető véletlenül a karabinzár mellé csatolta a GPS-t, ami leesett.  Nem vette észre a barna avarba hulló tárgyat. Én viszont pont ott kapargattam, így kotortam elő az értékes műszert. Erdőn-mezőn csatangolva, sáros úton, füves réten, vízparton gyalogolva örökítették meg a fényképezőgépek az élmény pillanatát. Nem csoda, hogy a 15 km-es túra után, mikor visszaértünk az autókhoz, én nyomban mély álomba merültem kicsi gazdám ölében. Még azzal sem törődtem, hogy sáros mancsaim letakarítsák.

Csodaszép, mesés életemről, újabb kalandjaimról a jövőben még be fogok számolni a Szabadság kedves olvasójának, hiszen még sok meglepetés vár rám, hogy felfedezzem, és megismerjem kétlábú gazdáim világát.

EZ ÉRDEKELHETI
ÉLETMÓD ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Szűz Máriát dicsőítő táncdallamok ...
Prima díjas lehet a válaszúti Kallós ...
Nyárias időjárás szeptemberben

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • Az indulás fontosságáról
  • Csak az a mosoly…
  • A NEMZETI OPERETT GÁLA KOLOZSVÁRRA ...
  • Székelykocsárd: beindult a délutáni ...
  • Mi van a mosolyon túl?