Utoljára tavaly márciusban öleltem meg édesanyámat és édesapámat. A világjárvány kirobbanása óta attól tartottam, hogy terepmunkát végző újságíróként elkapom és továbbadom a vírust. Ha óvatlan vagyok, lehet, a sírba küldöm őket, rettegtem. Tudnék ezzel a gondolattal élni? Lehet, érdemes így élni?!
Már tavaly márciusban azt vártam, hogy minél hamarabb legyünk túl ezen az átkon. A szükségállapot idején az RMDSZ Kolozs megyei szervezetéhez köthető alapembereknek köszönhetően beindult az időseket segítő Szomszédok program, önkéntes voltam, sok újságírói terepmunkát végeztem, mindkét tevékenység elégtétellel és örömmel töltött el, de mégis nagyon vártam, hogy a kényszerítő körülményeket és a korlátozásokat magunk mögött tudva vigyázzak az idősekre és végezzem a munkámat.
A nyugtalanságnál, bizonytalanságnál még nyomasztóbb a bizalmatlanság. A közel fél évszázadnyi kommunizmus, a mindent átszövő hazugság érájában felnőttek körében nagyon sokan vannak, akik fenntartásokkal fogadnak minden hatósági intézkedést, senkiben, semmiben sem hiszünk már, aki „odaföntről” utasít, rosszhiszeműséget, rossz szándékot feltételezünk mindenkivel kapcsolatban. Ehhez hozzájárulnak az egészségügyi rendszerrel, de főleg a gyógyszergyártókkal és –forgalmazókkal kapcsolatos rendszerkorrupció és profitéhség is, amely az utóbbi évtizedekben széles teret kapott – mindezt aláásta az emberek bizalmát, nem is csodálkozhatunk, hogy tömegesen vannak olyanok, akik túlzottnak tartják a járványügyi intézkedéseket, rossz esetben pedig mindenféle összeesküvés-elméletekbe menekülnek.
