– avagy a nyúl öregszik, de a gazdik sem fiatalodnak
Tamás szerint Borisz viselkedésében egy morózus öregúr és egy vidám haspók keveredik, mikor milyen arányban. Észrevehetően félénkebb vagy óvatosabb ugyanis, mint régen, jobban kerüli a simogatást és – a könyvek meg a szőnyegek nagy megelégedésére – egyre kevesebbet rágcsál, ritkábban rosszalkodik. A hasát viszont ugyanúgy szereti és a bejáratott szokásokhoz, játékokhoz is változatlanul ragaszkodik. Ilyen a kanapé körüli ácsingózás, amelyre rendszerint este kerül sor, s amelynek során többféle ínyencséget kap a „nyúlfincsi” feliratú kekszes dobozból. Öregkori tanulékonyságának és ötletességének is ékes bizonyítékát adta, hiszen a már többször elmesélt „egyet-jobbról-egyet-balról” koreográfiát nemrégiben felcserélte a „feljövök-én-is-hozzád” módszerre. Egyik este ugyanis hirtelen felugrott a kanapéra, és onnan kezdte kérincsélni a jutalomfalatokat. Mivel párom nem kergette le, egy pillanat alatt megértette, hogy ez egy járható út, s azonnal beillesztette a napi szokások közé. Azóta – a szó szoros értelmében – a tenyeréből eszik. Tamás néha azzal bosszantja, hogy összezárja ujjait a finomság fölött. Borisz érzi a markából szállingózó szárított zöldségillatot s nem adja fel, míg „ki nem ássa” a falatot, vagyis addig fúrja a fejét a kezébe, amíg rá nem veszi, hogy szétnyissa az öklét. Ilyenkor mindketten nagyon elégedettek: a bundás megdolgozott a finomságért, Tamás pedig lopva élvezi a nyúlbajszok csiklandozását a tenyerében.
A reggeli menetrendben is megmaradt a „ha-ti-reggeliztek-én-is-kérek” procedúra, amelyre azonnal sor kerül, amint asztalhoz ülünk. Néha már percekkel a várható kezdés előtt ott ténfereg, máskor a lakás különböző zugaiból kerül elő, mintha megérezné, hogy eljött az élvezetes pillanat. Hiányozni sohasem szokott. A múlt héten viszont megesett az a szégyen, hogy már a desszertnél tartottunk (hittel valljuk: minden étkezésnek egy falat édességgel kell végződnie), és ő még mindig nem jelentkezett. Kicsit aggódva jártuk körül a házat, keresve, merre lehet, de sehol sem találtuk. Egyszer csak Tamás a homlokára csapott s kinézett az erkélyre, ahol egy kissé didergő, morcos pillantásokkal méregető bundást talált. Kizárva. Történt ugyanis, hogy miután Borisz a szokásos reggeli program részeként megsétálta magát a teraszon, és bekebelezett néhány fagyi állagú, fonnyadt diófalevelet, párom úgy csukta vissza az erkélyajtót, hogy nem vette észre: az uraság még mindig kint van.
Így oldódott meg a „vajon-mi-baja-van-a-nyúlnak-hogy-nem-jön-enni” című dilemmánk, amely azzal végződött, hogy rábeszéltem Tamást: üljön vissza az asztalhoz, tegyen úgy, mintha még mindig reggeliznénk, és szolgálja ki őuraságát. Mert ami jár, az jár. Még akkor is, ha a gazdi kezd vaksi és figyelmetlen lenni.
Ambrus Réka, Furdek Tamás
Fedőkép: Kilenc év után is nagy a „szerelem”
