Régészet és az új technológiák kora
A nemrég a LIDAR (lézeres) technológiával felfedezett maja városok
A nemrég a LIDAR (lézeres) technológiával felfedezett maja városok
Vissza

Régészet és az új technológiák kora

Több mint fél évszázada írta Bodor András, Erdély talán legnevesebb ókortörténésze a Korunk hasábjain tanulmányát, amely a történettudományok és a tudományos forradalom vívmányainak kapcsolatát elemezte (A klasszikus tudományok a tudományos-műszaki forradalom korában, Korunk 26, 1967, 643-650). A neves történész lelkesen csodálkozott az 1950-es és 60-as évek technikai vívmányain, amelyek a Második Világháború után forradalmasították a történettudományokat, így a régészetet is, amelyet szokás ma már különálló tudományként említeni – igaz, erről is ezernyi vita indult már.

A kémia, fizika, orvostudomány gyors fejlődése és a számítástechnika megjelenése olyan új utakat nyitott a régészet számára már Bodor cikkének megírása idején, amelyek radikálisan megváltoztatták a kutatás folyamatát, de egész történelemszemléletünket, tárgy és ember viszonyát is újraértelmezték. Az elmúlt 1-2 évtized azonban radikális gyorsasággal változtatta át a régészettudományt és kapcsolta össze a kortárs műszaki és új technológiákkal, függővé téve ezáltal a régészetet az új technikai megoldásoktól, és lehetőséget biztosítva ugyanakkor a történettudományoknak, mint humántudománynak a túlélésére, „piaci” átalakulására. A régészettudományban jelenleg alkalmazott legfőbb technikai vívmányok és tudományágak (röviden: archaeometria) ma már megkerülhetetlenek és gyökeresen átváltoztatták ember, tárgy és környezetük vizsgálatát. 

A régészeti munkafolyamatról a sajtóból értesülők legtöbbször két-három fázist látnak: a terepen dolgozó, ásó régészek munkáját, az eredményekről beszámoló kutató előadását, és a múzeumba került tárgy újraindult életét. A régészeti munka azonban ezeknél jóval bonyolultabb, hosszadalmasabb folyamat, és egyre ritkábban jut el magához az ásatás fázisához, amelynek legfőbb veszélye, hogy ha elindul, visszafordíthatatlan folyamattá, be nem zárható történelemkönyvvé teszi a földet. Hosszadalmas bürokratikus folyamatok, aktakukac labirintusok, tudományos előtanulmányok és terepbejárások előznek meg egy-egy régészeti feltárást – legyen szó a hirtelen jött és gyorsan zajló mentőásatásokról vagy a hosszadalmasabb szisztematikus (terv)ásatásokról. A régészek munkájának már ebben az első fázisában számos olyan technológia segíti a kutatást, amelyet még néhány évtizede elképzelni sem tudtak volna. A terepbejárást követően egy terület felmérése és régészeti kutatása ma már legtöbb esetben kapavágás nélkül zajlik.

Ez nagyrészt az ún. pusztításnélküli (non-distruktiv)  technikáknak köszönhető, amelyek az 1950-es években jelentek meg és ma már számos módszerük ismert. A legelterjedtebb formáik az ún. geofizikai mérések (elekromos rezisztencia-mérés, elektromágneses mérés – EM, magnetométeres vizsgálatok, talaj-radar – GPR, fémdetektoros keresés), amelyeket már szinte minden régészeti ásatáson használnak Romániában is. Ezek előnye, hogy viszonylag kis csapattal és nem túl megterhelő költségvetéssel, a régészeti tanszékek és intézmények a műszaki egyetemekkel együtt dolgozva viszonylag gyorsan képesek nagy területeket átvizsgálni. Ezek eredményeképp olyan geofizikai térképek keletkeznek, amelyek alapján megállapítható egy-egy régészeti objektum (épület, föld alatti „anomália”) helye, formája, kiterjedése. Mindezt anélkül, hogy egy kapavágást végeznénk a földben. Számos római erődöt és őskori telepet sikerült így azonosítani már. A fent említett technikák azonban nem igazán alkalmazhatóak erdős vidékeken. Ezekben az esetekben segít az anyagilag már sokkal költségesebb és bonyolultabb LIDAR technológia, amely gyakorlatilag egy repülő segítségével lézerrel végigpásztázza az erdővel fedett óriási területeket. Ennek a technikának köszönhetően sikerült például a németországi római határvonal számos, ismeretlen építészeti emlékét felfedezni, de ugyanennek a módszernek köszönhetően fedeztek fel egy teljes maja várost nemrég Mexikóban.  Ezeket a terepen használt technikai eszközöket értelemszerűen egészítik ki azok a számítógépes programok, amelyek a felvett adatokat vizuális formában visszaadják és elemzik, de ide sorolhatjuk a terepen ilyen módon azonosított objektumok lokalizálásában használt GIS (földrajzi információs rendszer) és GPS technológiákat is. Ezek közül ma igen népszerű a digitális elevációs modell (DEM), amely háromdimenziós tereket képes digitális formában, igen látványosan rekonstruálni. Ez a technika kiválóan alkalmas a magaslatokon azonosított régészeti objektumok (erődök, várak, városok) térvizualizációjára és természettel való viszonyának megértésére.

Míg a geofizikai mérések a földet pásztázva tárják fel a földalatti létesítményeket, a légirégészeti technológiák az égből kémlelve képesek azonosítani régmúlt korok emlékeit. A légirégészet ma az egyik legfőbb forrása a régészeti topográfiának. Ezek eredménye például a GIS kartográfiai módszerekben használt rendkívül nagy felbontású orthofotók, amelyek nagyon alapos részleteket képesek felfedni és egységesíteni térképen. Még ennél is részletesebb módszer az ún. Space Satellite Archaeology, amely több, egymásra helyezett műholdfelvétel és rendkívül részletes katonai felvételt felhasználva képes óriási területeken igen látványos eredményt elérni. Értelemszerűen ez a technika megfizethetetlen mifelénk, de eredményeit mutatja, hogy 2011-ben csak Egyiptomban sikerült 17 új piramist és 3000 régészeti  helyszínt azonosítani ezzel a módszerrel. Még mindig a nempusztításos módszerek arzenáljába tartoznak azok a szondázások, amelyeket a történeti földrajzi kutatásokban használnak és amelyek mélyfurásokból, mocsár-elemzésekből, vízminta és jégminta elemzésekből állnak. Ezeknek köszönhetően ma már a  történeti klimatológia és történeti földrajz, vagyis a régmúlt korok időjárási és geológiai viszonyai sokkal jobban megismerhetőek.  Ilyen jellegű kutatásokat is végeztek Erdélyben, elsősorban a középkori történeti klimatológiában számolhatunk be átütő eredményekről az elmúlt évek kutatásai alapján. De ennek a technikának köszönhető az is, hogy az Izlandon és Grönlandon végzett jégmélyfúrásoknak köszönhetően sikerült évre, hónapra pontosan azonosítani az európai történelem nagy vulkánkitöréseinek időpontjait is. Kiemelendőek itt még a talajkémiai vizsgálatok (pXRF), amelyek forradalmasították a régmúlt korok talajelemzéseit.

A drónokat "bevetik" a régészeti munkába is

Amennyiben a nempusztításos módszerek nem vezetnek eredményre, vagy nem állapítható meg pontosan egy épület funkciója egy légifotó vagy geofizikai mérés alapján – ahogy erre számos példát ismerünk Magyarországról és Erdélyből is –, akkor elengedhetetlen a hagyományos, régészeti ásatás. Ennek is ma már számos modern módszertana ismert, elsősorban angolszász (Londoni Régészeti Múzeum) hatásra. Az ásatások folyamán is ma már tucatnyi modern eszköz szolgálja a régészt, amely egyrészt a helyszín, másrészt a felfedezett régészeti tárgyak kartográfiai felmérésére szolgál. Ezek közül kiemelendőek a változatos geodéziai műszerek (teodolitok), robot mérőállomások. Bonyolultabb és költségesebb ásatásokon rendszerint használnak ma már fémkereső radart, vízelszívókat, robotokat és drónt is. A régészeti helyszín minden változásának és az emberi tevékenység legapróbb mozzanatainak dokumentálására, egy-egy jól felszerelt és nagy költségvetésű ásatáson egy hadseregnyi szakember vesz részt: kémikusok, restaurátorok, tehnikusok, informatikusok, építészek. A helyszíni dokumentálás részeként 3D fotós panorámák és élő videók is készíthetőek. Bonyolultabb vagy rendkívül törékeny tárgyak, így falfestmények, mozaikok kiemelése esetén sajátos módszereket és eszközöket kell ma már bevetni, amelyhez elengedhetetlen egy jól felszerelt restaurátor és kémikus csapat is. De ugyanilyen felszerelt kell legyen egy, például fertőzésben elhunytak temetőjét feltáró régészeti ásatás is, ahol nem egyszer orvosi vizsgálatok és eszközök is szükségesek.

Mindezek után még csak most jutunk el oda, hogy a régész a régmúlt tárgyaival kerül kapcsolatba. Miután részletesen dokumentálta (lerajzolta, lefotózta, nem egyszer levideózta és drónnal, fotó 3D technikákkal rögzítette) a tárgyat, eltávolítja azt eredeti, történeti környezetéből. Ez az ásató régész legnagyobb felelőssége: azáltal, hogy kiemeli a földből egy régmúlt kor tárgyát, végérvényesen kiragadja azt történelmi kontextusából. Olyan ez, mintha egy lapot kitépnénk a történelemkönyvből. Emiatt, minden régészeti tevékenységet a lehető legnagyobb odafigyeléssel kell végezni, és nem ajánlott például az amatőr fémkeresők tevékenysége, mivel ők soha nem a régészek módszere szerint ásnak, kutatnak.

A tárgyak, épületek korának megállapításában ma már tucatnyi eszköz segíti a régészeket. Ezek közül kiemelendőek a relatív kronológia módszerei (Harris mátrix, tárgy-tipológiák, szeriációk, paleográfiai, ikonográfiai, epigráfiai, morfológiai vizsgálatok) és  az ún. abszolút kronológiai módszerek (legalább 15 ismert ma már, ezek közül a leggyakrabban használtak:  uránium-thorium datálás, radiokarbon datálás, dendrokronológia – a fából készült tárgyak esetén, potasium-argon datálás, thermolumineszcens datálás –TL). A tárgyak és kontextusuk kronológiájának megállapítását számos további tárgyvizsgálat követheti. Fémtárgyak és textiltárgyak, csontok és növények esetén ma már külön tudományágak (archeometalurgia, archaeozoológia, archaeobotanika, archaeobiológia) foglalkoznak. Ezek technikai színvonaláról elég csak egy példa: egy nemrég felfedezett jordániai kora-arab (VII-VIII. századi) ólom átoktáblát a régészek úgy tudtak elolvasni, hogy az összesodort és rendkívül törékeny ólomdarabkát lézerrel átvilágították. Hasonlóan fenomenális kutatásokat végeztek Tutanhamon és Ötzi múmiáján is, amelynek immár a belső része is teljes mértékben átjárható digitálisan.

 Ezt követi az ásatás és az onnan előkerült tárgyak részletes dokumentálása, katalogizálása, amelyet leginkább a számítástechnika segít ma már számos programmal és online adatbázissal. Nagy mennyiségű tárgyak esetén, például egy berlini múzeumban, a több százezerre tehető mezopotámiai agyagtáblácskákat hologramos és 3D formában digitalizálták, így azok az interneten is elérhetőek és forgathatóak, minden egyes részletükben elemezhetőek. Hasonló adatbázisokkal rendelkezünk ma már a Római Birodalom szinte teljes epigráfiai anyagát feldolgozó Heidelbergi Epigráfiai Adatbázis esetén is, igaz ott még nem sikerült háromdimenziós formában digitalizálni a feliratokat.

A földből előhozott tárgyak utolsó fázisa – és egyben új életének kezdete – a múzeumban kezdődik. Itt a lehető leglátványosabb módon kellene bemutatni a tárgyakat és történeti környezetüket, használati kontextusukat. Egy tárgy ugyanis nem tömegestől áll, lóg, „van” - ahogy ezt sajnos a XIX. század végéről örökölt agyonzsúfolt múzeumi tárlóink mifelénk mutatják -, hanem egy dinamikus, változó emberi és természeti környezet, atmoszféra részeként szolgált bizonyos célokat. Egy múzeum szerepe, hogy ezt a dinamikát bemutassa – érthető és látványos módon, lehetőleg az összes érzékszervünkre hatva.

A régészet az elmúlt fél évszázadban radikálisan megváltozott. Egyrészt a technika vívmányainak is köszönhetően, létezése ma már elválaszthatatlan a műszaki és reáltudományoktól, másrészt a humántudományok válságát pontosan ez, a multidiszciplináris együttműködés fogja megmenteni, átalakítani. A reál kontra humántudományos felfogás már most kezd összemosódni, és szerintem hamarosan el kell felejtenünk ezt a kettősséget. A régészet jövője a digitális világban és a laborokban fog zajlani, bár kutatási céljánál fogva mindig is a régmúlt tárgyait, történeti kontextusait, társadalmait fogja kutatni – terepen, mezőkön, városokban. Legalábbis, reméljük.

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Álom és valóság: barangolás a ...
Tüntetéseket szervez a Magyar Szülők ...
Kormányfőtitkár lett a korrupcióval ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ