Próbacikk
Vissza

Próbacikk

Ha a tavaly decemberben a tragumúrák, idén jó eséllyel a próbaposzter lesz az év szava mifelénk. Ez a főtéri eset a meghamisított óriásplakátokkal szintén azt bizonyítja: mennyi bizonytalanság és frusztráció lappang a kisebbségi kérdéshez való hivatalos romániai viszonyulásban, amely aligha nevezhető politically correctnek. És mennyi frusztrált tehetetlenség dúl bennünk, magyarokban, amikor „bántanak”, és azt milyen rossz irányba zúdítjuk.

Persze, egy percet gondolkodhatott volna Oláh Emese, mielőtt nagy igyekezetében előjön ezzel a próbaposzteres dologgal, még akkor is, ha ez a „hivatalos” magyarázat. Így olyan, mint Hacsek és Sajó a bevonuláskor, amikor azért olvassa valamelyikük hottentottául a bevonulási balladát, mert fejjel lefelé tették a zsebébe a papírt a szöveggel. Aztán mi is gondolkodhatnánk, mielőtt megint elővesszük az unalomig lejátszott lemezt azzal, hogy „micsinál ott a magyar alpolgármester, és micsinál az udéméré, fúúúj, szemétdombra való naplopó banda”.

Tényleg van olyan magyar ember, aki azt hiszi, hogy egy magyar alpolgármester és négy magyar tanácsos rendet rakhat egy romániai önkormányzatban? Tényleg elhiszitek, hogy az lesz ott, amit a törvény nevében ők mondanak, amit ők akarnak? Valóban el tudjátok képzelni, hogy mindenről tudnak? Hogy mindenben kikérik a véleményüket? Ja, hogy egy ideális társadalomban ennek megközelítőleg így kellene működnie! De hiszen mi még a normalitástól is távol állunk, nemhogy az ideálistól. Mi olyan szinten leledzünk, amint azt a próbaposzter mutatja: a városháza számára természetes, hogy kitörlik (méghozzá úgy, hogy a vak is látja a maszatolást) egy százhúsz éves képről a magyar feliratokat, és meg vannak győződve arról, hogy ez rendben van, hogy erre joguk van, és hogy ezt meg lehet úszni.

A magyarok jelenléte egy többségében román önkormányzatban csak púp a hátukon. A zavaró tényező. Légy a levesben. Tövis a talpban. Ugye nem képzeli komolyan senki, hogy egy plakátocska ügyében kikérik a véleményüket? Vagy hogy a Főtérre menet odaszólnak a magyar irodának: damná Émésé, mi kirakjuk ezt a plakátot, kitöröltük róla azt, hogy Lázsosz vagy izé, Lajos, nekünk erre papírunk van, aprobálásunk, és hogy ehhez damná Émésé lelkesen bólogat. (Aztán mit is jelent az a sok hablaty felirat? Hát mennyivel egyszerűbb a vonatállomás helyett az, hogy gara!) A tanácsülések napirendjén szereplő határozatokkal már jóval nehezebb megkerülni a magyar képviseletet, de emellett még százával, ezrével zajlanak a csip-csup-nagyobb ügyek a városházán, amelyekhez nem kell, nem kérik a beleegyezésüket.

De akkor minek vannak ott a mieink? Hát például azért, hogy amikor muszáj, az asztalra csaphassanak, és egy ilyen „próbaplakát” azért mégis csak eltűnjön. Vagy addig kopogtassanak és diplomáciázzanak, amíg meglesz a magyar bölcsőde, és sok minden más. Hogy legalább ne észrevétlenül tiporjanak bennünket, hogy legyen egy kis hangzavar. Azért, hogy megtegyék, amit törvényes úton lehet egy olyan békének hazudott egyenlőtlen küzdelemben, ahol az ellenfél a plakáthoz hasonló eszközökkel manipulál. Aztán mindeközben nem árt vigyázni, mert ha túl ügyesen csapkodják azt az asztalt, arra is van megoldás, lásd Horváth Anna esetét.

Bochoz nem hallatszik el a magyarok oroszlánordítása, de nem is panaszkodik a plakátról senki a polgármester közösségi oldalán, így hát a magyarok minden (különben jogos) felháborodása jobb híján az alpolgármester és pártja ellen ömlik (sokszor útszéli hangnemben) – mert odáig tudunk elérni. Közben a polgármester oldalán minden szép és jó, építik a metrót, kicsit háborognak a kommentelők a regátiak ellen, és nem bánnák ha határ választana el tőlük (!), felavatják a szegények konyháját és javában zajlanak a városnapok, a tömeg mit sem tud az óriáspróbaposzterről. Így kerül az a néhány magyar képviselő, az alpolgármester és az eremdéesz az üllő és a kalapács közé. Helyükben ezerből 999 magyar már rég elment volna inkább epret szedni.

Amit jó lenne megérteni: itt nem normális politizálás, nem normális önkormányzati munka folyik, és így illúzió, sőt igazságtalan a normalitást számon kérni a mieinken. A magyarokat, ha csak lehet, próbálják megkerülni, mert folyton „akadékoskodnak”, nekik soha semmi nem jó, ahhoz pedig egész egyszerűen nincsenek ott elegen, hogy mindig mindenről tudomást szerezzenek, amit olyan sokan el akarnak előlük titkolni. Ezért kell sok civil csoport és újságíró és magyar ember, aki éppen nem siet át a főtéren szemlesütve dolga után rohanva, hanem lát és szól, hogy van egy ilyen plakát, alpolgármester, intézkedjen! Ettől még személyesen kínosnak érezhetjük, amikor képviselőink belecsúsznak ilyen próbamagyarázatokba, és ettől még igenis számonkérhetünk rajtuk dolgokat. Csak ne felejtsük el, hogy nem istenek és nem csodatevők. És csak öten vannak egy egész apparátussal szemben. Csak akkor győzhetnek – és győzhetünk – (néha), ha nem úgy viszonyulunk az ötöshöz, ahogy egy normális demokráciában egyébként természetes (például örökös számonkéréssel is).

Azt szokták mondani, hogy egy gyermek felneveléséhez egy egész falu kell. A magyar érdekek érvényesítéséhez, a magyarok emberi és állampolgári jogainak tiszteletben tartásához pedig egy egész közösség. Szemek és szívek kellenek, amelyek ott is látnak és éreznek, ahova a képviselők keze nem jut(hat) el.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Nemzetiségi viszály szítása miatt indul ...
Johannis konzultálni akar a pártokkal ...
Brüsszel felszólította a román kormányt ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ