Petsonality: mert az állatoknak is van személyiségük
Vissza

Petsonality: mert az állatoknak is van személyiségük

Otthagyta a biztos állást a bizonytalanért, most pedig – hobbyjának élve – többek között gazdátlan kutyákat-macskákat fotóz, hogy ily módon is segítse őket abban, hogy szerető örökbefogadót találjanak. Ő Ajtai Krisztina, akit a fotózás két éve a „mennyekbe repített”, de közben igencsak a földön jár: például tavaly egy nyári zápor kellős közepén beragadt egy falusi földúton a sárba, megrendelőivel együtt.

A kolozsvári Apáczai-líceumban végzett, aztán végigcsinálta az egyetemet úgy, hogy szinte egy percig sem gondolt arra, ott tanult szakmájában helyezkedjen el. Ami ezután következett, azt akár úgy is mondhatjuk, a sors kinyújtotta felé a kezét: miután gyerekkora óta a fotózás a hobbija, az egyetem elvégzése után sikerült állást találnia egy fotóstúdióban. De valami még hiányzott. Ezért aztán összeszedte minden bátorságát és felmondott, hogy megalapítsa saját „brandjét”.

– Nem volt könnyű dolog otthagyni a biztos állást a bizonytalanért, de kicsi korom óta láttam, hogy sok felnőtt mennyire küzd és mennyire boldogtalan a munkahelyén – magyarázza, hogyan is vezetett az út az általa alapított photoheaven.ro-ig. – Elképesztő érzés azt csinálni, amit szeretek! – teszi hozzá sugárzó szemekkel.

– Hogyan lett a hobbid a fényképészet?

– Mindig is szerettem fotózni… Gyerekkoromban mindig elcsórtam édesanyámék fényképezőgépét; akkor még analóg gépek voltak, 24 pozíciós volt a film, s amikor előhívatták azokat, jött a meglepetés, mert tele volt az általam készített fotókkal. Aztán vettek nekem egy kisebb gépecskét, majd olyan 16–17 évesen eljutottam egy táborba, ahol megismertem a mostani páromat, a férjemet, s miután ő is fotózott, végre a kezembe vehettem egy manuális gépet. Mind többet és többet fotóztam, egyesek szerint már túl sokat is… De én szerettem, és a hobbiból végül sokkal több lett. Kezdtem nyerni versenyeket. Például az egyik bevásárlóközpont szervezett egy fotós versenyt, autós témával, ott első lettem, a díj pedig egy objektív volt… Egy kolozsvári ingatlaniroda versenyén egy fényképezőgépet nyertem, de az gyengébb gép volt, így eladtam, kipótoltam az összeget, s lett belőle egy profi gép… Most egy Canon 6D-vel dolgozok, a kedvenc objektívem pedig 135-ös, szintén Canon, állatfotózásra tökéletes. De persze több objektívem van…

Amikor a fotóst fotózzák – Krisztina, párja golden retriver-ével

Krisztina egyébként 2014-ben végezte a környezettudományi egyetemet. Szívesebben tanult volna fényképészetet, de nem volt ilyen szak, legfeljebb filmművészetet választhatott volna, ám a filmezés őt nem érdekli – annyira nem, hogy nem is vállal ilyeneket, bár felkérések lennének, sőt, még csak nem is posztolt soha videót a közösségi oldalakon…

– A környezetvédelem érdekelt, azért választottam ezt a szakot, aztán vele tanultam fizikát, biológiát, talajtant, állattant… Szóval nem mondanám, hogy unatkoztam… Utána beiratkoztam mesterire, orvosi biológiára, de otthagytam, mert jött egy állásajánlat, s azt mondtam, ez nekem az álmom, ez megéri, mert egy olyan lehetőség, amibe bele kell kapaszkodni. Diákfotózással foglalkozó stúdiótól jött az ajánlat, két évet dolgoztam ott. Biztos munkahely volt, de mégsem volt az igazi. Így aztán vettem a bátorságot, és megszületett a photoheaven.ro.

– Meg lehet élni a fotózásból?

– Vannak jó és vannak rossz periódusok… Például a januári hónap az borzasztó. Aztán most böjt van… De aztán március végén, április elején már kezdődnek a keresztelők, esküvők. Karácsonykor pedig rengeteget fotóztam… Szóval összességében meg lehet élni belőle, az egyik hónap kiegyenlíti a másikat.

Romantika hármasban

– Emlékezetesebb fotózások?

– Segesváron volt egy trash the dress fotózás („kukába a ruhával” fotózás, amely során extrém helyeken készülnek esküvői fotók, és nem számít, mi történik közben az öltözettel – szerk. megj.), nagyon különleges volt, egy nagyon szép párral… Más értelemben is voltak emlékezetes pillanatok. A tavaly nyáron szerveztem fotózásokat egy levendulásban. Nagyon szépek és különlegesek voltak azok is. Az egyik nap volt ott egy családi fotózásom egy négy hónapos babával. Mikor elindultunk, szép idő volt, mire beértünk a faluba, amely mellett a levendulaföld volt, az ég teljesen besötétült. Még bennünk volt az a nagy lelkesedés, már láttuk, milyen különleges fotók lesznek, így nem fordultunk vissza. Nekifogtunk a fotózásnak, de tíz perc múlva már elkezdett esni az eső. Visszaugrottunk az autóba és indultunk gyorsan vissza, de a földút meg a nyári zápor nem a legjobb kombináció. Beragadtunk. Miután elállt az eső, én – papucsban –, az ideges apuka – aki amúgy is kicsit darabos, durva pasas volt – és a család barátnője – hosszú, elegáns ruhában – elkezdtünk gazokat, fadarabokat, kavicsokat gyűjteni, mindent, amit csak kaptunk, hogy a kocsi kereke alá tegyük, hátha sikerül kijutni. Két óra kínlódás után, a közben ismét megeredő esőben az autót tolva végül túljutottunk az előttünk álló dombon. De jött a következő emelkedő, és egy újabb nyári zápor, s ráadásként még néhány hatalmas, ugató juhászkutya… Végül egy traktor húzott ki... De fotóztam már divatáruháznak kollekciót, legújabban gazdátlan állatokat fotózok, és nagyon tetszik…

– Honnan jött az ötlet?

– Azt tudni kell rólam, hogy nagy állatkedvelő vagyok, mondhatni mániákus. Ha valahol meglátok egy állatot, már rohanok is hozzá… Kicsi korom óta nyaggattam a szüleimet, hogy legyen kutyám. Aztán a nagymamám után maradt kutya került fel végül a tömbházba, most is azt gondozom, egy schnauzer keverék. Sohasem gondoltam volna, hogy egy kutya mennyire meg tudja változtatni az életem. Óriási felelősséggel jár, kutyaszőrrel, kutyajátékokkal mindenhova begurulva, de a kutya az, akinek nap mint nap nem számít, hogy hányra érsz haza: ő boldogan vár és feltétel nélkül ragaszkodik hozzád.

Maya rövid idő alatt Svédországban talált otthonra

Ami az állatfotózást illeti, már tavaly akartam tenni valamit a gazdátlan kutyákért, macskákért, de akkor még lebeszéltek róla, mert amúgy is sok volt a munkám, a photoheavent még be kellett rendesen indítani. De az idén nekivágtam, a Nuca állatvédő egyesülettel is összedolgoztam. Aki igényli, annak ingyen készítek képet a nála lévő, gazdát kereső állatokról. Így született meg a Petsonality oldal a Facebookon, a pet (kisállat) és a personality (személyiség) összevonásával, hiszen minden kutyának-macskának igenis megvan a saját személyisége… Egyébként holnap is megyek egy olyan cicát fotózni a Hajnal negyedbe, akit örökbe kell fogadni. Kolozsváron nagyon sok állatvédő csoport tevékenykedik, a Facebookon is, tagjaik szívüket-lelküket adják az állatokért. Van, amikor én írok rájuk, ha gyenge képpel próbálnak gazdit találni egy kutyának vagy cicának, máskor ők keresnek meg, hogy készítsek egy profibb fotót egy-egy állatról. Olyan is van, hogy ha nincs épp időm, még a taxit is fizetik, csak menjek… Mert az igazság az, hogy egy telefonos kép nem ugyanolyan, mint egy profi fényképezőgéppel készített fotó. A macskákat egyébként könnyű fotózni, fura hangokkal, játékokkal könnyű felkelteni az érdeklődésüket, s elérni, hogy a kamerába nézzenek. A kutyákkal már nehezebb, például egy játékos fiatal kutyát nem olyan könnyű lenyugtatni, hogy maradjon egy helyben, amíg a fotók elkészülnek. De náluk is működnek a játékok, a fura hangok. Ugyanakkor mindez valamilyen szinten kihívást is jelent számomra. A Petsonalityt mindenképpen akarom folytatni, mert szeretnék az állatokon segíteni. És ki tudja, egyszer talán lesznek majd fizetett munkáim is, akár családi fotózás állatokkal, vagy profi sorozat a családi kedvencről… 

A legújabb gazdikereső, Tom


EZ ÉRDEKELHETI
ÉLETMÓD ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Börtönbüntetésre ítéltek több ...
A testet, lelket, közösséget fejlesztő ...
Jövő hét elejére elkészül az egyesülés ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ