Párbeszédre lenne szükség a közös erdélyi értékekről és érdekekről

A transzilvanizmus fogalma az elmúlt másfél évszázad alatt sokféle megfogalmazást ismert: a kérdéskörre vonatkozó első reflexiók már a 19. században megjelennek, majd az I. és a II. világháború utáni időszak is megteremtette a maga paradigmáját. Szükség lenne-e a fogalom átfogalmazására a 21. században? – vetette fel a kérdést a beszélgetést moderáló Tibori Szabó Zoltán.

Markó Béla író-politikus a fogalom kettős, kulturális és politikai vetületére hívta fel a figyelmet. Elmondta: a Kós Károly és társai (Paál Árpád, Gyárfás Elemér) által a Kiáltó Szóban, és az ahhoz társított politikai és gazdasági programban megfogalmazott transzilvanizmus azokhoz szólt, akiket „kulturálisan és politikailag is elszakítottak Magyarországtól, és akik önálló lábra kellett álljanak, önállóan megfeleljenek a kialakult helyzetnek.” A két világháború között előszeretettel értelmezték kulturális programként, annak kifejezéseként, hogy az Erdélyben létrehozott kulturális értékek sajátos üzenetet hordoznak – részletezte Markó Béla. Hangsúlyozta: valóban vannak sajátos erdélyi értékek, de a transzilvanizmusnak kétségkívül politikai jelentősége is van. „1990-ben ezt úgy fogalmaztuk meg, hogy a magyar közösségnek önálló politikát kell folytatnia, sajátos üzenetre van szükség” – emlékeztetett, hozzátéve, hogy mindezek mellett „nem szabad az egységes magyar kulturális értékrenddel, szellemiséggel” szembefordulni.

Ma mindenekelőtt román-magyar párbeszédre lenne szükség, a románsággal együtt kellene megfogalmazni, hogy melyek a közös erdélyi értékek – hangsúlyozta Markó Béla. Erre voltak már próbálkozások, például a Provincia folyóirat berkeiben is a kilencvenes években, de ezek a kísérletek elhaltak – jegyezte meg.

– A történelmi változásokkal az eszme is, és a gyakorlat is változott – emelte ki Tompa Gábor, a Kolozsvári Magyar Színház igazgatója. Felhívta a figyelmet arra, hogy az irodalmi életben már a 19. század utolsó harmadában jelentkezett a regionális szellemi értékek fontosságát előtérbe helyező eszmeiség, amely az akkori központ, Budapest „elszippantó erejét” próbálta megfékezni. Ez a törekvés hozta létre 1876-ban Marosvásárhelyen a Kemény Zsigmond Társaságot, majd 1888-ban az Erdélyi Irodalmi Társaságot.

Amikor az erdélyi magyarság kisebbségi helyzetbe került, a transzilvanizmus mozgalmának céljai is megváltoztak: a kisebbségi létben felerősödött az anyanyelv és az anyanyelvű kultúra ápolásának, megőrzésének feladata, és egyfajta küldetéstudattal is kiegészült az eszme, amely eredetileg azért jött létre, hogy az erdélyi értelmiségiek, művészek, gazdasági szakemberek Erdélyben teremtsék meg az értékeket – fejtette ki Tompa Gábor. Hangsúlyozta: az eszme akkor lehet érvényes, ha a térség teljes kultúráját megpróbálja valamilyen módon bevonni. Úgy vélte, a gond az, hogy kevés a párbeszéd, a diskurzusok pedig minden téren ideologikusak. – Ideje lenne a párbeszédet arra irányítani, hogy melyek a közös érdekek, s miként lehetne egy erős arcú Erdélyt teremteni – állapította meg a színházigazgató. Megjegyezte, Kolozsvárnak 225 éves magyar színjátszása van, a Kolozsvári Magyar Színház egyike az európai színházi unió 18 tagszínházának, ennek ellenére mindmáig nincs egyetlen olyan tábla a városban, amely az idelátogatót az intézmény felé irányíthatná. Elmondta, sok románajkú néző látogatja a feliratozott előadásokat, ennek ellenére úgy érzi, a magyar színház mindössze egy „tolerált intézmény.”

Visky András, a Kolozsvári Magyar Színház művészi vezetője három nagy momentumát emelte ki a transzilvanizmus körüli diskurzusnak: a Kiáltó Szó megjelenését (1921-ben), a Makkai Sándor püspök áttelepedésével felfokozódott „Lehet-Nem Lehet” vitát 1937-ben, majd az 1987-es évet, amikor a Limes-körben csoportosult értelmiségiek egy része ezt a vitát ismét lefolytatta. – Mindhárom momentum megjelenik az irodalomban is, és mindhárom periódust a szabadság megvonása, a közösséget ért erős agresszió jellemezte – hívta fel a figyelmet Visky András. Úgy vélte, valaminek az újrafogalmazása az érzékelt kényszereknek megfelelően történhet meg. Szerinte abból adódóan, hogy „ma már fájdalommentes kényszerek szerint élünk”, „eltűnésünk drámaisága megszűnt”, ezért „nagyon nehéz lesz újrafogalmazott politikai nyelvet s programot alkotni, mert ketten sem értenek egyet egy mondattal sem.”

Az Erdélyre vonatkozó esetleges téveszméket illető kérdésre válaszolva Markó Béla megállapította: hamis, illetve elégtelen az az Erdély-kép, amely csak bizonyos táji, vagy néprajzi jellegzetességeket helyez előtérbe, a „borvizet, a fenyőket, a Hargitát, a kürtőskalácsot, bőkezűbben a Kalotaszeget…”

Az író-politikus szerint a valódi erdélyi értékek megtalálásához a múltba kell visszatekinteni; említésre méltónak tartotta például, hogy 1568-ban, négy évvel a Szent Bertalan éj előtt (1572. augusztus 23/24) a tordai országgyűlés már kimondta a vallásgyakorlás szabadságát. A tolerancia sajátosan erdélyi érték, a régióban pedig az idők során kialakultak az együttélési formák; a magyar, a szász és a román közösségek is kemény szabályok szerint működtek, és hosszú időszakokon át tudtak egymás mellett békében élni – részletezte Markó Béla. – Erdély, „tündérország” volt, mindenekelőtt azért, mivel alakváltó tündérként képes volt változni, átalakulni – tette hozzá.

Markó: hol bicsaklott meg a toleráns erdélyi szellem? 

Úgy vélte, végig kellene követni, „hol bicsaklott meg a toleráns transzilván szellem” s ahhoz vissza kellene térni. Említést tett arról: bár az 1840-es, majd az 1910-es népszámlálási adatok is jelezték, a románság többségbe került az erdélyi régióban a magyarsághoz képest, a politikai elit nem ismerte fel, hogy megfelelő közigazgatási formát kellene adni az etnikai sokszínűségnek.

Megjegyezte, a sors iróniája, hogy a magyarok abban bíztak, hogy a legutóbb megválasztott, német származású államelnök „tudja majd, mi a tolerancia”. Sőt a románok is úgy vélhették, hogy más szemléletet képvisel. Ennek ellenére, a német elnök nem az egyes társadalmi rétegek közti párbeszéd előmozdítójává vált, hanem ő képviseli „a legrománabb eszmét”; „nem ő igazította magához az országot, hanem ő igazodott az országhoz” – mondta Markó Béla.

Tompa: Kissé féltem gyermekeink nemzedékét 

– A transzilvanizmus érvényesüléséhez valódi politikai akarat kellene; ezzel szemben a mai politikában a pártoknak nincsenek is programjaik, egyedüli, nem is rejtett céljuk a hatalom megszerzése, megtartása, az ellenfelekkel való leszámolás – vélte Tompa Gábor. Hozzátette: a transzilvanizmust, az erdélyi szellemiséget továbbgondolni akkor lehet, ha ismerjük, hogy egyáltalán milyen volt. – Lehet szembefordulni, tagadni, túllépni valamit, de ahhoz mindenekelőtt ismerni kell a kérdéskört – tette hozzá. „A transzilvanizmus eszméje a nagyvárosi elit körében fogalmazódott meg, így nyilván meghatározó alapja a műveltség és a tudás” – hangsúlyozta a színházigazgató, megjegyezve, hogy a mai iskolarendszer sem feltétlenül a diákok tudásának elmélyítését, az alaposságot szolgálja, a fiatalok pedig könnyen „rabjává válhatnak a digitális világ nyújtotta virtuális, felületes valóságnak.” „Kissé féltem a gyerekeink nemzedékét, mivel nem a hagyományos párbeszéd keretei között, hanem egyfajta vákuumban lesznek kénytelenek megfogalmazni a maguk transzilvanista eszméjét” – mondta Tompa Gábor.

„Én nem a valóságtól, hanem a valóság elfedésének technikájától félek, a valóság felfedezése valójában egy izgalmas kihívás” – jegyezte meg Visky András. Szerinte nehézséget jelent az, hogy a modernitásprojektek kikerültek a humán értelmiség köréből, nemigen létezik feléjük társadalmi megrendelés.

Az erdélyi magyar irodalmi transzilvanizmus perspektíváira, az irodalmi, művészeti élet és az állam viszonyára vonatkozó kérdésre Markó Béla kifejtette: az államnak kötelessége, hogy támogassa az értékteremtést, de lojalitást nem várhat el az alkotótól; azt, hogy mi érték és mi nem, a szakmai társulásoknak kell megállapítaniuk. – Másrészt, nincs rendes kritikai élet, művészetkritikai, színház- és irodalomkritika, és így alakulnak ki a hamis értékrendszerek – állapította meg az író-politikus, hozzátéve, hogy a tudatosan kialakított állami stratégiák jelentősen befolyásolhatják egy közösség jövőjének alakulását.

Tompa Gábor egyetértett a megállapítással, hogy nincs megfelelő irodalom- és színházkritika; véleménye szerint ennek egyik oka lehet egyrészt a felkészületlenség, másrészt sajnos az is, hogy ezekből a tevékenységekből nemigen lehet megélni. Megjegyezte továbbá, hogy „kényelmesebb ideológiai diskurzust folytatni, nem a látott vagy leírt művet, hanem a kontextusát, létrejöttének körülményeit elemezni.” Mint mondta, a színházaknak általános költségvetésük van, eldönthetik, mit játszanak, írók körében előfordul, hogy célirányosan támogatja őket a politika.

Visky: Párbeszéd szüksége, szellemi viták

Visky András szerint nem lehet azt mondani, hogy a fiatal nemzedékek „erkölcsileg kevésbé fejlettek” mint az idősebbek. Mint mondta, az adott esetben irányított „kánonátrendezések szomorúak, de nem valószínű, hogy átrajzolják kultúránkat, a szellemiség ennél jóval összetettebb.” Hozzátette: az olvasót nem lehet „tartósan indoktrinálni, a hetvenes, nyolcvanas években sem lehetett.”, és nem tartja különösebben fontosnak, hogy szakmai berkekben megjelöljék, „ki a jó író, miközben a szélesebb kultúrában mást promoválnak”. Az erdélyi magyar irodalom eleve újrafogalmazta önmagát, valós kulturális erényeket teremtett a magyar kulturális közbeszédben, és jelen van a magyar irodalom egészében is – hangsúlyozta. Lényegtelennek tartotta, hogy a fiatal generáció digitális kütyün olvassa majd a könyveket, vagy valós formátumukban, megjegyezve, hogy a könyv- és lapterjesztés is hangsúlyosan áthelyeződött már a digitális szférába.

– Párbeszéd szüksége, szellemi viták, tényekkel való szembenézés, kritikai hozzáállás, izgalmas kihívások, alkotói szabadság tisztelete – összegezte a beszélgetés kulcsszavait Tibori Szabó Zoltán, és zárásként Cs. Gyímesi Évának egy gondolatát idézte: „a transzilvanizmus […] erkölcsközpontú ideológiai képződmény, eleve magában hordja a folytonos politikai kompromisszum lehetőségét” – idézte Tibori Szabó Zoltán a transzilvanizmus kapcsán megfogalmazott gondolatát.

Borítókép: Kiss Gábor