Páratlan páros
Vissza

Páratlan páros

A művész nem attól az, aminek nevezzük, hogy habókosan beszél, érdekesen néz ki, elszállt ötletei vannak, nem konvencionálisan él vagy öltözködik, és egyáltalán, az összes társadalmi normát igyekszik nyíltan vagy burkoltan felrúgni. A művész elsősorban attól az, aminek nevezzük, hogy teremt, mégpedig világot teremt, egybefüggő, saját szabályrendszer szerint működő világot, felismerhető, egyedi jegyekkel, világos, sürgető, nyugtalanító üzenettel, melyet a rilkei kód segítségével mindenkoron megfejthetünk: változtasd meg élted! A képzőművészeti kiállítás nem váróterem, ahol életünk következő vonatára várva megbámuljuk a falra aggatott dekoratív képmezőket, hanem világok közötti átjáró, melyet használva szakrális térbe lépünk, és az elénk táruló alkotások mozaikdarabjait rakosgatva az alkotó nyomában magunk is megtapasztaljuk, hogyan áll össze, épül fel, működik, üzen egy teremtett világ.

LÁSZLÓ NOÉMI

Jelen esetben mindjárt kettős térbe érkezünk, két művész, két világ, két külön párbeszédre nyíló esély fogad bennünket, és e páratlan lehetőség értelmi szerzői csak remélni merik, hogy az elénk tárt műveket megtekintve nem arról csevegünk majd a következő limonádé, kávé, sör, bor, Unicum mellett, hogy megnéztünk egy kiállítást, ahol volt sok ház, hold, kutya, cica, ló, gólya és más madár, pohár, üveg, csésze, kanál, hegedű, kéz, fej, arc, koronás fiú és lány.

Még akkor sem, ha valamely kiállítás megtekintésének, a magunk számára csöndben levont következtetésen túli legértékesebb hozadéka mégiscsak az, hogy van miről beszélni, szerencsés esetben olyasmi, ami metafizikai vizekre tereli a szavakkal megrakott sajkát.

Szerencsénkre Forró Ágnes és Darvay Tünde ma, 2022. augusztus tizenötödikén, Nagyboldogasszony napján a Kolozsvári Magyar Napokon az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Galériában megnyíló közös kiállításának megtekintése nyomán bőven lesz miről mélyebb értelemben társalogni.

Mondjam talán, hogy a kiforrottabb művész térfelével indítok? Csábító a tréfa, de már a felületes szemlélőnek is feltűnik, hogy noha e két kiállított univerzum bizonyos jegyeiben egymástól merőben eltér, lévén, hogy míg Forró Ágnes pasztelljei valamiféle antropomorf tengerfenék visszafogott színeiben pompáznak, addig Darvay Tünde mesebeli fafelületei erőteljesen expresszív, kontrasztos kavalkád mélyére sodorják a nézőt, a két anyag mégis egy szinten mozog már csak abban az értelemben is, hogy mindkét esetben teljes fegyverzetben áll előttünk a teremtő elméből kipattant, kerek egésszé formált, önmagát diadalmasan felmutató, beszédes műalkotás.

Darvay Tünde és Forró Ágnes – egy hullámhosszon. Fotó: KMN/Bodor Balázs-György

Hiába kényeztetnek bennünket Darvay fára fölvitt akrilképei a kék, a zöld, a narancs, a piros, a sárga, az elefántcsont és a barna éjsötét kontúrba szorított, ragyogó foltjaival. Ha miután a színpompa hatására elvesztettük az eszünket, igyekszünk megragadni és előkotorni azt, mielőtt végleg kiszökik a szemüregen át, rájöhetünk, hogy ebben az erőteljesen fölhordott, merész színvilágban mégis józan szervezőelv szerint sorakoznak a kirobbanó energiamezők, hogy ez a vad tobzódás csak az összterület sajátja, ha lépésről lépésre, egyenként szemrevételezzük Darvay munkáit, arra jutunk, hogy külön-külön mindegyik az egyensúly jegyében áll, mert alkotójuk megtéveszthetetlen érzékkel és biztos kézzel adagolja az általa választott, felháborítóan pompázatos színvilág éppen csak annyi harsány elemét, amennyi egy felület koordinátái közt, mint valami meghunyászkodó csibészgárda, szinte hihetetlen harmóniába szelídülve mutatja, hogy ha jól választunk, megférnek a végletek egymás mellett, épp, mint a mesében.

Ugyanígy, ha Forró Ágnes pasztelljei csodálatában elandalodnánk, szedjük össze magunk, húzzuk résnyire a szemünk, és lássuk meg elsősorban azt, hogy ezek a pasztellek a pasztell-technika terén egészen példátlan módon határozott, sötéten felsejlő kontúrokkal operálnak, hogy a lilás, lazúrkék, türkizkék, kékeszöld és zöldeskék, gyöngyszürke és csontrózsaszín, terrakotta és cserépszínű árnyalatok hihetetlen fortéllyal kimódolt összhangjában harsányan tüntet a fűzöld, a korallpiros, a narancs, a vadlila, a ragyogó fehér, példázva mindannyiunk számára azt, hogy az összhang a belőle helyenként kitüremkedő, figyelmeztető felhangoknak köszönhetően lesz végül valódi, mert a harmónia nem az egymással feltétlen egyezésben álló elemek passzív halmaza, hanem az igenis jelen lévő ellentéteket kibékíteni, elsimítani, összehurkolni képes, békés erő hozadéka.

Ha a két műhalmaz egyetlen közös vonását kellene kiemelnem, akkor az életerő lenne az. Figyeljék meg, kérem, mily feltartóztathatatlanul árad mind Forró Ágnes, mind Darvay Tünde képein a zsigerekből fakadó életenergia, a káoszon felülkerekedő rend himnusza, a szilárd meggyőződés, hogy még ha borzasztó szakadékba hullunk is, ott szunnyad bennünk annak képessége, hogy a törésben gyógyulást, a veszteségben lehetőséget, a hiányban jelenlétet, a sivárságban elképesztő balladai eret fedezzünk fel.

A megnyitón fellépett Fehér Ágota (hegedű) és Fehér Árpád (lant). Fotó: KMN/Bodor Balázs-György

Ha azt mondom, omlás virágai, remélem, tudják, melyik képkörre célzok. Forró Ágnes ajtókkal-ablakokkal bámuló, foghíjas omladékszájat tátó, romos téglaházai, a maguk kézzel odafércelt vakolatfoltjaival, a hajdani gazdák ügyködését ünneplő székekkel, létrákkal, ereszcsatornákkal, ablakmélyedésből kikandikáló kannákkal és tégelyekkel, kapákkal, seprűkkel, gereblyékkel kéken morajló hangon figyelmeztetnek bennünket arra, hogy menten elnyel mindent a múló idő szenvtelenül közeledő tengerárja, amely ellen nincs más fegyverünk, mint két dolgos kezünk és furfangos elménk, melyek alkotásai szívünk-lelkünk minden tudását továbbadhatják, akár a halál-mély tengerfenéken is.

Elgondolkodhatunk azon, hogy a hirtelen felsejlő, holdszínű szellemalak mit akar, ki ő, a szabadság őrült szelleme vagy William Blake teremtő atyjának valamely alakváltozata, hogy honnan veszi némelyik gólya a bátorságot ahhoz, hogy miközben teljesen kivehetően elválik hátterétől, vonalaival abba mégis szinte kivehetetlenül beleolvad, hogy az ember legjobb barátja végül is a kutya, a fekete macska, a cirpelő tücsök vagy a ló, amely kedvesen ironikus profiljával időnként már a tengeri csikó álcájába bújik, mint ahogyan álcát öltenek a pusztuló épületek is, szemük-szájuk, fintoruk van, míg a közöttük szédelgő, vázlatosan fölvitt emberalakok szinte mindig arc nélküliek. Gondolkodás közben pedig jól nyissuk ki a szemünket, és ahogyan e pasztellek sorában haladunk, csak annyit szeretnék az önök fülébe súgni: „cselló”.

Elgondolkodhatunk azon, hogy Darvay Tünde ládafedélre, ajtórészletre, hegedűlapra, lapítóra festett elragadóan álombéli életképein mit keres egy-egy figyelmeztetően meredő, meztelen lábfej, hová kígyóznak a mindent beszövő, finom levelet hajtott hajszálvékony ágak, hogy mettől meddig terjednek ittlétünk határai, fiútól lányig, asszonytól férfiig, háztetőtől holdkaréjig, kávéscsészétől borospohárig, hogy miféle utak, miféle varratok tartják szinte észrevétlenül össze varázslatosságában is minduntalan széthulló életünk (…).

(Elhangzott Forró Ágnes és Darvay Tünde Egy hullámhosszon című kiállításának megnyitóján. A tárlat augusztus végéig, naponta 11 és 16 óra között tekinthető meg az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Galériában.)

(Borítókép: Variációk egy témára Forró Ágnestől és Darvay Tündétől. Fotó forrása: a kiállítás Facebook-eseménye) 


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Iohannis a Schengen-csatlakozásról: a ...
Janovics Jenő 150 – ...
Újraválasztották Tompa Gábort az ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ