Pánikbetegség

Pánikbetegség
„Te jó Isten, megint kezdődik... huh, egy-kettő, huh, jó, semmi baj, mindjárt vége, de hova fussak, merre meneküljek, jézusom, nem bírom, mindjárt kiugrik a szívem.”. Igen. Így hangzik egy beszélgetés önmagammal, amikor rám tör a pánik.

Szerző: SINKLER ZSÓFIA
Hasonló tartalmak a Szabadság diáklapjában, a Campusban.

Nem tréfás dolog ám ez. És nem is muszáj megszokni. Én lassan már fél éve pánikbeteg vagyok, így nem egy külsőleg észlelt állapotként szeretném bemutatni ezt a betegséget, hanem úgy, hogy átéltem, átélem. Pontosan tudom, milyen az, amikor nem mersz elaludni, hiszen tudod: két óra múlva már az ágy támláját fogod csőlátással, ugyanis ez az aljas „állapot” álmodban is rád törhet. Sajnos nem tudni, mi idézi elő az álomból jövő pánikrohamot, és sajnos ez a múlóállapot (én személy szerint nem szeretem betegségnek hívni, inkább egy múlóállapotnak) sokunk életét megkeseríti. Főleg a fiatalabb generáció stresszes mindennapjaiban van jelen. Sokféle változatát ismerem, én például orvosi és egyéb segítségek nélkül nem tudnék tenni semmit, nem tudnám úgy élni az életem, mint más. A pánikbetegséghez gyakran hozzájárul a szorongás, depresszió, a deperszonalizáció is. Az utóbbi annyit jelent, hogy elveszted a kapcsolatot a külvilággal, nem egy kitaláció, ez nem ámítás. Ez tény. Olyan érzés, mintha egy filmből néznéd a körülötted zajló eseményeket. Semmi, ami történik, amit mondasz, amit neked mondanak, a kaja, amit eszel, nem igazi. Az érzékszerveid sokkal sebezhetőbbek ilyenkor, a pupillád kitágul, a fejed zsibog, mindenféle fény zavarja a szemed, a természetestől a mesterségesen előállítottig. Legszívesebben nekifutnál a falnak, mert tudod, hogy belül te vagy, mégis amikor tükörbe nézel, nem önmagad látod. És potyognak a könnyek, mert tudod, hogy te ott vagy mélyen valahol, csak egyszerűen nem találod magad. Nem engedi az agyad, hogy észrevedd.

Egy milliméter van közte és a valóság közt. A szorongást is megkaptam, de vele már jó barátok vagyunk. Könnyebb, ha az ember egy idő után elfogadja, hogy ez van, de nem olyan módon, hogy ennek így is kell maradnia. Tenni kell azért, hogy a rémálomnak vége legyen. És mi a legfantasztikusabb ötlet, ami létezhet? Ne foglalkozz vele. Igen. Bolondságnak tűnt, amikor azt tanácsolták, hogy foglaljam el magam, ne gondoljak rá... Lehetetlen. Ekörül forog az életem, mi az, hogy ne gondoljak rá, és simán csak foglaljam le magam? Hogyan? De egyszer elegem lett. Igen? Játszadozunk? Rendben! És elmentem futni. És elmentem edzőterembe. És felkeltem reggel, reggelit készítettem. És egyszer csak arra eszmélek, hogy nincs velem senki. Egymagam vagyok, és azt érzem, hogy hevesen ver a szívem. Fáradékonyabb vagyok, minden kis megterheléstől, de enyhül a deperszonalizáció, és minden erőmmel próbálok a jelenre, a mostra fókuszálni. Olvastam, tanultam, bizonyítottam és bejött. Nem tudom a száz százalékot adni, de ami tőlem telik, megteszem. És ez a legfontosabb. Persze, próbálom legyőzni ezt az állapotot, és azt tapasztalom, hogy a sport segít. A mozgás szerotonint idéz elő a testben, ami elősegíti a mielőbbi gyógyulást. Hátha...

Az én háttérsztorim érdekes. Hogyan kezdődött, mikor, és vajon mi idézte elő konkrétan? Egyszerű banális okot lehet válaszolni a kérdésre. Összegyűlt a rengeteg stressz, az elvárásoknak való megfelelés, érettségi időszak, egyetemre bejutni, majd hirtelen fellélegezni. Fel is lélegeztem, csak sajnos volt a dolognak egy hátulütője.

Az egész 2019 májusában kezdődött, a ballagásom napján, amikor egyszerűen lesokkoltam attól a rengeteg embertől, a felém gyülekező családtagoktól, és hirtelen valami érthetetlen sokkba kerültem. Nem tudtam sem megszólalni, sem elmozdulni onnan, ahol álltam, semmire nem reagáltam. Keresztanyámnak innen is hála, ő kihúzott a nagy tömegből, hazahozott, és megnyugtatott.

Akkor még nem volt világos, hogy épp mi is történik velem. Az azt követő pánikrohamom öt hónappal később érkezett, októberben, amikor felkerültem Kolozsvárra. Rettentően tiltakoztam az egész költözés ellen, nem szerettem volna hátrahagyni a szülővárosomat. Pár napig tűrhető volt, viszont egyszer csak visszaköszönt a pánik. Felültem egy buszra, a szívem hevesen dobogott, izzadtam, szédültem, el akartam menekülni, de elővettem az önuralmam. Nem engedtem a pániknak. Megvártam lassan, izzadó kézzel, hogy vége legyen, majd csapzott hajjal és hideg, vizes háttal leszálltam. Elfogott a rémület: fél év alatt már a második érthetetlen dolog, ami velem történik. Nem szóltam a szüleimnek. Talán kellett volna, talán megelőzhettem volna a rémálmot.

Az első félév második hétfő reggelén teljes nyugalommal utaztam egyetemre. Utamba esett egy kávézó, ahol megvettem a reggeli feketém, azt szürcsölgettem lefelé, a hegyen. Az utcán egy árva lélek sem volt, sütött a nap, a reggeli friss szél hűsítette a bokámat. Egyszer csak mellbelökött valami furcsa érzés. Nem kaptam levegőt, meg kellett állnom. Nézelődtem, hogy van-e valaki a közelemben, de sehol senki. Homályosan láttam és nem értettem, hogy mi történik velem. Percek elteltével, ahogy valamivel jobban éreztem magam, rémülten indultam tovább, órára, ahol egy ablak melletti helyet választottam. Nagyon jól tettem. A következő két órát szinte csak kihajolva, levegőért kapkodva töltöttem, éltem túl. Szörnyű volt. Ahogy vége lett az órának, hazasiettem és ágyba dobtam magam. Azt forgattam a fejemben, hogy kimerülhettem, az okozhatta. De akkor jött az első, álomból következő pánikrohamom. Mély levegővétellel felriadtam és levegő után kapkodtam, majd felálltam, hátha jobb lesz, járkáltam, nem tudtam merre, nem sejtettem, hogy mi történik velem, csak menekülni akartam. Két-három percig tartott. Elég volt, felhívtam a szüleimet. Azonnal elindultak Kolozsvárra, és velem töltöttek négy teljes napot. Felkerestünk egy pszichológust, viszont nem volt elég. Három alkalom után bejelentette, hogy itt bizony más szakember tanácsa is kell, hiszen a pánik megnyilvánulása kétségbeejtő. Október végén már Vásárhelyen voltam egy igen közismert pszichiáter szeme előtt, aki a gyógyszerek nélküli pszichoterápiájáról híres. Sajnos nálam mégis szükségesnek tűntek, az első konzultáció után megkaptam a gyógyszereimet, amelyekkel mai napig élek, és amelyek hatását minden hónapban, kontroll alkalmával méri fel a pszichiáter. Nem szégyellem. Nem kell és nem is akarok bujkálni előle. Bárkivel megtörténhet. Érzékeny és kicsi voltam még ehhez a nagy változáshoz. Sőt az érettségire, egyetemre készülve teljesen lenulláztam az energiám is az elmúlt évben. Megbírtam a tempót, viszont miután kiengedtem a gőzt, kétszeresen adta vissza a testem és az elmém azt a nagy megpróbáltatást, amire én kihívtam őket.

Sokat tanultam azóta, például azt, hogy addig nyújtózom, míg a takaróm engedi. Tudom a határaim. Igaz, már nagyon elegem van ebből az állapotból, ami rémessé teszi a napjaimat és abból, hogy a stresszes helyzetekben nem tudok teljesíteni, viszont megtanultam kezelni, együtt élni vele. Nem állítom, hogy ez így egy leányálom nekem, de nem tudok mit tenni ellene. El kell fogadnom, és segítenem kell önmagamon, illetve elfogadni a mások által felajánlott segítséget. Rengeteget köszönhetek a szüleimnek, testvéremnek, pszichológusomnak, pszichiáteremnek. Sajnos vannak, akikben a pszichiáter szó hallatán felébrednek az előítéletek, beskatulyázzák. Ha segítségre van szükség, azt a megfelelő embertől kell kérni. Ebben a helyzetben ő a szakember.

Minden velem egy cipőben járóhoz szólok: ez a dolog türelmet, időt és rádolgozást igényel. Vége lesz. Ebben biztos vagyok. És ha azt mondogatom magamnak, hogy rendben leszek, akkor egyszer csak azon kapom majd magam, hogy enyhültek a tüneteim. Minden egyes levegővétellel közelebb vagyok a célhoz. Keresni kell az életben valami szépet, ami erőt ad, ami motivál, hogy felkeljek és éljek a mának. Legyen az akár egy hobbi, egy személy. Én például rátaláltam arra, akiért érdemes minden nap felkelnem. Egy emberre, aki teljesen megért, nem néz rám furcsán, amikor nem vagyok toppon, segít, támogat és mellettem van. Soha nem lehetek elég hálás a barátomnak azért, hogy velem volt. Igenis kell egy személy az ilyen nehéz időkben. És ezt soha nem fogom tudni megköszönni neki, pont úgy, mint a családomnak sem. De nem hiszem, hogy ezt elvárnák. Erre való a család és egy pár.

Nem szabad feladni! Ezután kezdődik csak az élet. Ez idő alatt tanultam meg észrevenni az apró örömöket az életemben. A természet által felkínált szépségeket, amik mellett nap mint nap elrobogunk, mert mindig fontosabb teendőnk van. Amikor újra rámtör a rosszullét, kikuckózom az erkélyre és bámulom az eget, az embereket, figyelek egy madarat, épp hová tart, figyelek a légzésemre, behunyom a szemem, elmélyedek a csendben vagy épp a város zajában. Kialakítottam egy mindennapi meditálást is. Sokat segít. Egyfajta edzés az elmének, a léleknek és a testnek egyaránt. Már eldöntöttem, hogy nem csalódásként fogok visszaemlékezni erre az időszakra, hanem inkább tanulságként. Okulás arról, hogy bíznom kell magamban, nem szabad túlhajszolni, sokat stresszelni, fölösleges dolgok miatt idegeskedni. Sokkal könnyebb és élvezetesebb lehet az életem. Én alakítom az egészet. A magam ura vagyok, és így az leszek, aki lenni akarok. Senki más nem dönthet a sorsomról, mert nem fogom engedni. A káros és energiákat leszívó embereket teljes mértékben kizárom az életemből, megszabadulok fölösleges gondolataimtól, és feltétel nélkül magamra koncentrálok, arra, hogy teljes harmóniát teremtsek. A java csak ezután következik!