Örvénylő idők

Örvénylő idők
Édesapámtól örököltem egy különös könyvet. G. E. Lessing Heldentum der Vernunft (azaz Az ész hősiessége) című könyvét (Alfred Körner Verlag, Stuttgart, 1941. Sic!)

Ami a könyvet igazán izgalmassá teszi, az a története, hiszen – a beírás szerint – az ukrán Zaporizssjából (oroszul Zaporozsje) származik. 1943-ban az orosz fronton egy üveg pezsgő és egy üveg konyak közt a német Eggers kapitány ajándékozza román bajtársának, a franciás nevű H. Pignolnak. Ami már önmagában is érdekes, az az, hogy Eggers kapitány a Bölcs Nathan – egyebek közt hangsúlyosan filoszemita – szerzőjének könyvét viszi magával az ukrajnai harcok hangsúlyosan is antiszemita poklába. Az ész hősiességét a barbár hősiességek esztelenségébe. (Lásd besszarábiai vérengzések, no meg a 150 ukrajnai koncentrációs tábor!) A bejegyzés időpontjában már eldőlt a világtörténelem egyik legnagyobb tankcsatája, a kurszki. És Eggers kapitány – ki tudja, talán a közelgő vég előérzetében – megajándékozza a könyvvel bajtársát, hátha ő több hasznát veheti. Neki erre már nem sok esélye lehet. Pignol – a könyv további sorsából ítélve szintén eltűnik a háború zűrzavarában.

A könyv azonban megmarad. Hogy – két ember józanítóan részeg egymásra találásának emlékeként – valahogyan mégiscsak visszakerüljön Romániába. Sejtelmem sem lehet róla, hány katona hátizsákját járhatta meg, míg apámhoz ért, aki észak-erdélyiként nem került ki az orosz frontra, de magyar katonaként az oroszok elől neki is menekülnie kellett, hogy aztán Sárospatak táján harmadmagával megszökjön a már nyilvánvalóan vert seregből. A könyv végül egy orosz katona hátizsákjából került – a román szöveg miatt – apámhoz, akivel egy tokaji borospincében barátkoztak össze. Levin – így hívták az oroszt – szintén Besszarábiából származott. Apám is beszélte a besszarábiai románt, ráadásul – romániai honfitársai bámulatára – tökéletesen, hiszen a két háború közt hosszú éveken át – az akkor még Romániához tartozó – Besszarábiában katonáskodott. (A román köznyelvet, erdővidéki székely gyanánt, egyáltalán nem is ismerte.) Így aztán tényleg egy nyelvet beszélhettek. Mondanom sem kell, mennyire megörültek egymásnak. Így került aztán az ajándék apához, bár ő – Levintől eltérően – egy kukkot sem tudott németül. De megkötés is volt. Hogyha hazaér, felkutatja H. Pignolt vagy utódait és eljuttatja nekik a család számára talán értékes dokumentumot. Levin akkor már sejtette, hogy ha visszatér is, már nem Romániába fog. Ahogy apám is sejtette, hogy ő bizonyosan ismét oda…

Pignolnak azonban nem sikerült nyomára jutnia.

Így aztán a kötet végül engem talált meg. Lessing rációra alapozott hősiessége, mely a legádázabb ellenségekké tett elméket volt képes – folyton változó lövészárkok fölött – összekapcsolni, felnőtté érve nekem is életreszóló élményemmé vált.