Örökkamasz

Villámvignetták

Örökkamasz
Az amerikaiak másodéven jöttek be. Nem tudom már, hogy történt, valami ösztöndíj lehetett nekik, a tény az, hogy vagy tízen-tizenöten érkezhettek, és az évfolyam kolozsvári része szállásolta el őket.

Volt például egy David Marx nevű srác, meg Jenny, Mark, Matt, Caroline, Virginia. Nálunk egy Brian lakott (érdekes, ugyanúgy hívták, mint azt a kanadait, akit Debrecenben ismertem meg), és Crystalba szerettem bele, pontosabban őt kívántam meg gyötrelmesen egy éjszakai bulin. Mintha nem lehetne egy éjszakai bulin bárkit megkívánni, és nem azért lennének az éjszakai bulik, hogy az ember megkívánjon valakit.

Akkor még alig gagyogtam angolul, emlékszem, Brian rohangál körülöttem, mert én meg akarom kérdezni, hogy mondják a jobb meg a bal kéznek, és a kezeimet emelgetem sorra, ő meg nem érti, mit kellene értenie.

Néhány hónapra rá, hogy lejárt a kolozsvári tartózkodásuk, Szegedre utaztunk – arról az utazásról származnak a nagylaki élmények. Szeged szép volt, az amerikaiak viszont iszonyú közönségesek többnyire, böfögtek, köpködtek, mindent műveltek. Egy kolozsvári lánynál szálltunk meg, aki egy évvel fölöttem járt a Brassaiba, és egyszer megnyert egy szavalóversenyt, amelyen én is részt vettem, azóta ezzel ugratjuk egymást. Crystal persze semmit nem akart már, én még nem tudtam akarni, hát gyönyörűen eltöltöttem az időt. Az ajándékot pedig, amit az itthoniaknak vettem, ott felejtettem a házigazdámnál, úgyhogy körülbelül nyolc képeslapot írtam neki, hogy nehogy elfelejtse.

Emlékszem egy zsúfolt éjszakára, a házigazdám két lánnyal lakott, azokhoz jöttek udvarlók, néhány kolozsvári srácra, aki szintén Szegeden landolt, és a zűrzavarra, ami ismét elkezdett kavarogni bennem. Nagy kavargásokkal tele örökkamasz voltam.

 

A szélmalmok hasznosnak bizonyulnak

 

Beiratkoztam könyvtár szakra is. Nem tudom magam könyvtárosként elképzelni, akkor sem igen tudtam, ám az akkori menyasszonyom abból él. 

Péntek János mondta egyszer általános nyelvészet órán, hogy a Heltaiban könyvtár szak indul, három hetet Zalaegerszegen töltünk, egy félévet meg a Széchényiben.

Hát ez is vonzott, nem tagadom. Aztán Zalaegerszegen töltöttünk egy hetet, a Széchényiben meg egy percet sem.

Mindenesetre ott, a Heltaiban ismertem meg Okos Ilit, Zaharia Etelkát, Spielmann Misit. Misi Zalaegerszegre is eljött, láttunk egy Don Quijotét, Farkas Ignác rablóvezérére ma is emlékszem. Misi fergetegesen adott elő, sok „külső” elemet vitt be a beszédébe, művelődés- és irodalomtörténetet, anekdotákat, vicceket („Ferenc József császár 1916-ban hunyta le jóságos vérben forgó szemét”).

Később, amikor a Napfogyatkozás az Egyetem utcában megjelent, nagyon szerettem, élveztem a bensőségességét, azt, hogy a szerző belül van, és nemcsak a más történeteiben, hanem főleg a magáéiban.

Zalaegerszegnek köszönhetem azt a látogatást is, amelyet Nádas Péternél tettünk. Megismertünk egy könyvtáros fiút, és a feleségével a kérésünkre kivittek Gombosszegre, ahol másfél órát töltöttünk Nádaséknál. 

Ez olyan volt nekem, mintha nem is tudom, kivel találkoztam volna. Az Emlékiratok könyve egész valómat megrázta: én, aki a testemmel bajoskodtam, nem tudtam, mi zajlik benne és miért, hogyan kellene viselkednem, sokszor azt sem, mit művel velem, most egy egészen nagy regényt olvashattam, amely elejétől végéig a test körül forgott. Én, aki azt hittem, szerelmes vagyok, közben olyan gátlásokkal küszködtem, amelyek éppen a szerelmet teszik lehetetlenné, most egy olyan művet falhattam fel, amely éppen arról beszél, hogy ezekkel a gátlásokkal más is kínlódik, és sokkal gyötrelmesebben, hiszen ezekbe hal bele. A mondatok finomsága, ritmusa, érzékenysége magával ragadott, azóta sem olvastam ilyen szépet sem két férfi szerelméről, sem egy anya temetéséről, sem az ötvenhatos forradalomról.

Nádas a buszmegállóban várt, ma is emlékszem, ahogy az alakja kirajzolódik az izgatott reményből, és a beszélgetés végén az Esszéket dedikálja viszonzásként. Don Quijote pedig megemelkedik, majdnem repülni kezd, és arra gondol, a szélmalmok is jók valamire.