Önfeltáró képmesék, tájlelkek, lélektájak
Forró Ágnes pasztellkiállítása a Szentegyház utcai galériában
Forró Ágnes pasztellkiállítása a Szentegyház utcai galériában
Vissza

Önfeltáró képmesék, tájlelkek, lélektájak

Hosszas hallgatás után megszólalt a hely szelleme. És ismét van Szentegyház utcai galériánk. A kolozsvári képzőművészetnek, képzőművészeinknek – a katolikus egyház jóvoltából – ismét van központi kiállítóterme. Világra nyitott ablakaival, ha méreteiben meg is fogyatkozva, de jellegében egyházművészeti részleggel kiteljesedve, 12 éves szünet után is őrzi régi dicsőségének emlékét: a Képzőművészeti Szövetség szervezésében évente megrendezett, nagyszabású, szinte az egész várost megmozgató, őszi-tavaszi majd később téli tárlatoknak és az igényes egyéni bemutatkozásoknak a hangulatát.

Ebből a hangulatból kaptunk csöppnyi ízelítőt a szakralitás jegyében fogant,  októberi csoportos kiállításon, és ennek a hangulatnak a folytatója most, jelenlegi tárlatával, Forró Ágnes. S ha azt mondtam az előbb a kiállítótérrel kapcsolatban, hogy megszólalt a hely szelleme, akkor már nem is tűnik véletlennek, hogy az újjáalakult galéria első, egyéni tárlattal jelentkező kiállítója éppen egy olyan művész, akinek alkotásaiban a hely szelleme, a sajátos környezet, az életre keltett tárgyak, a néző-látó házak központi szerepet játszanak. 

Nem mész sehová. Megfogtalak. Most már az enyém vagy. Én alakítlak, formállak a magam törvényei, elképzelései, vágyai szerint – jelzi munkáival a tovasuhanó pillanatnak Forró Ágnes. Mert művész. Olyan művész, aki  az időt is képes ráncba szedni, aki megállítja és öröklétbe menekíti a mozgó világot, a pillanatnyi állapotot, a múltat is jelentő mát. Aki teremt.

Ez már az én világom – adja tudtunkra a maga harsogón csöndes modorában. A keresés izgalmával és a megtalálás, a beérkezés bizonyosságával. Azzal a kifinomult pasztellnyelvezettel, amelyre a teremtett új világot, világát alapozta. És amelyben az  idő időtlenségbe, a súly súlytalanságba, a valóság álomba zuhan. A zuhanást pedig felfogják a színek, a formák, a fények, a struktúrák, a ritmusok, az erőterek.

És egyszeriből megszűnik az elmúlás.

Legalábbis ebben a megőrizve újraálmodott művészi univerzumban. Ami a Forró Ágnesé, s ami időről időre megnyílik előttünk, és feltárja kincseit. Az első pillantásra  élvezeteseket, de a rejtettebbeket is. A harsogón csöndeseket. Mert ez a világ, Ági világa ilyen. Harsogón halk szavú, mint alkotója. Erre a művészien egybefont-feloldott ellentétre épül ez az egyedi mesevilág. Ez a Forró-magánmitológia.  

S talán az sem véletlen, hogy ez a világ egyre gyakrabban nyílik meg előttünk, válik kiállítások formájában láthatóvá, élvezhetővé, egyféleképpen közkinccsé. Hiszen mint annyi művész esetében  Forró Áginál is tapasztalható a nyugdíjazást követő újjászületés. Amikor a művész a kötöttségektől megszabadulva csupán művészetének élhet, és mennyiségileg is igyekszik bepótolni mindazt, amire addig nem jutott ideje.

Vidékről vidékre, művésztáborról művésztáborra vándorol, töltődik föl újabb és újabb élményekkel, valósággal habzsolja a lehetőségeket, amelyek alkotásra késztetik. S amelyeknek szerény összegzését nyújtja most ez a huszonöt munkából álló kiállítás, egy újabb lépés a művészi kiteljesedés, a művészi önmegvalósítás felé.

Forró Ágnes hosszú utat járt be 1986-os diplomamunkája óta. Kerámia szakon végzett, és mai napig sem lett hűtlen ehhez a talán legösszetettebb műfajhoz, de megfelelő technikai felszereltség hiányában csupán pályázatok, ösztöndíjak révén, éves kiesésekkel élhetett kedvenc műfajának. Amikor egy-egy sikeres pályázat vagy megszerzett ösztöndíj folytán eljutott, többek között, a nemzetközi hírnévnek örvendő kecskeméti kerámia központba, ahol a világviszonylatban hódító raku technikával is megismerkedett, vált annak szerelmesévé és művelőjévé.

De eddig a pontig el kellett jutni. A főiskola elvégzése után, kitűnő rajzolóként a Napsugárnál próbálkozott, ahol illusztrációit szeretettel fogadták. S úgy érzem, ez a „gyerekes” indulás, valamint a gyermekként falun töltött vakációk kitörölhetetlen emléke kísért nála mind a mai napig. Hiszen ahogyan Heltai Jenő fogalmazott: „Akit az istenek szeretnek,/Örökre meghagyják gyereknek.”  Ez pedig a legeslegnagyobb ajándék, amit egy művész kaphat a sorstól. S ráadásul a művészet istenei voltak olyan kegyesek hozzá, hogy megáldották azzal a kiapadhatatlan érdeklődéssel és tudásvággyal, amely a filozófiai mélységekig terjedő, de érzelmileg is megalapozott kérdések művészi feldolgozásáig vezetett.

Innen ez a jellegzetes kettősség életművében. Hiszen a könnyed, naiv egyszerűségükben megkapó munkák mellett ott vannak a lét értelmét kutató, súlyosabb problematikát megjelenítők is. S bár alapképzése szerint keramikus teljes joggal felzárkózhat a grafikusok és festők mellé. Egyszóval képzőművész a szó legnemesebb és legteljesebb értelmében. Képzőművész, aki teljes mértékben hű maradt önmagához – egy valódi művész nem is tehetne másképp – alkotói periódusaiban mégis tapasztalható némi eltérés.

A tematika kerámiában, pasztellben egyaránt a feltar­tóztathatatlan idő függvényében alakult. Egyfelől az enyészet, a rontás, romlás, rombolás okozta fájdalom, másfelől az  elmúlás  felülmúlhatatlan szépsége, bája, az eltűnés, a teljes megsemmisülés előtti pillanatok felvillanásai, majd az azokat követő dimenzióváltás, s az elmaradhatatlan létra motívum, úgy is mint szimbólum, kezdetektől jelen van munkáiban, az eltérés csupán a kifejezés mikéntjében észlelhető. A kezdeti, erőteljes visszafogottság mind a színek, mind pedig a formák vonatkozásában, a borongós hangvételű szürkés, halványlila derengések és a  jobbára statikus felületek mára megteltek élénkséggel, dinamizmussal. Egyfajta egészséges felszabadultsággal, játékossággal, a benne kezdetektől ott lappangó humor eluralkodásával. De olyan sajátos humor ez, ami  szinte sohasem jár egyedül, sőt néha egyenesen ellentétébe csap át. És ez a kettősség a sírva kacagás vagy kacagva sírás szinte minden munkájában ott bujkál. Aminthogy könnyeden játékos formákba burkolja az akár filozófiailag is interpretálható metamorfózist, a lárva szervezetének változásait, az átalakulás stádiumait, a bábállapot megszűntének, a bábok imágóvá lényegülésének mozzanatait. Szimbolikusan értelmezve egyfajta azonosulás ez a természetben lejátszódó folyamattal, hiszen ahogyan a burok felreped, és kiszabadul az imágó, azonképpen veti le gátlásait, és élvezi a totális művészi szabadságot az alkotó.  

A mindent lehet, mindent szabad állapota ez. Azé a gyermeki álomvilágé, amely a művész sajátos belső látásával párosulva, az idő marta málló vakolatból is angyalokat és egyéb csodalényeket képes előcsalogatni, s amelynek aprócska, szegényes házai és jellegzetes kék, zöld székei nyitott szemekkel szemlélik a körülöttük nyüzsgő tyúkos, kakasos, libás, gólyás, lovacskák, struccos, bárányos, kecskés, macskás, csimaszos világot, világokat. Amikre Forró Ági határon innen és határon túl egyaránt rátalál. Hiszen egyféleképpen magában hordozza őket, hogy aztán a hely szellemének is érvényt szerezve lássa el a megfelelő személyiségi jegyekkel. Kiállított munkáit szemlélve a mezőpaniti Tyúkszóutcából, átugrunk a Bucsin-tetőre és Alfalu hűvösébe, a Gyimesekbe, Sáránd, Szentanna és Tornya gazdagon termő alföldi tájaira, s persze a megunhatatlan Felsőbánya sem maradhat ki a sorból, hogy aztán oly mélyen gyökerező emlékeivel Koltó is berobbanjon a képbe. De immár a maga kastélyos formájában. S szoborszerűen vágott, nemesen letisztult vonalbeszédével mintha egyenesen feleselne a foltszerűségükben  mozgalmas, baromfiudvaros világokkal. S hogy a művész még ebbe a nemes eleganciába is belop egy csöppnyi fekete macskát, az akár névjegyéül is szolgálhatna.

Akárcsak formavilága, színei is fölöttébb karakteresek, s pillanatnyi lelkiállapotának megfelelően váltanak a könnyedebb, világosabb, lilás, sárgás, enyhén barnás árnyalatokból a sötéten haragos kékek, zöldek világába. Egységüket az itt-ott kibuggyanó fehérek, vörösek törik meg mintegy figyelemfelkeltőkként.

Egyfajta, festőiségében megkapó, narratív pszichológia az, amit most meseképek vagy képmesék formájában Forró Ágnes felkínál nekünk. Vallomásos, önfeltáró, művészi imágóterápia.

Kitűnő rajzkészség, színérzék, élettapasztalat és fantázia ötvözetéből kaptunk ízelítőt az újra megnyílt Szentegyház utcai galéria első kiállítójától. Köszönjük az élményt neki és a galéria működtetőjének, a kiállítás kurátorának, Nagy Emőkének. A sikeres kezdet után pedig további, sikeres folytatást kívánunk.  

 

Elhangzott 2018. november 7-én, a Szent Mihály Plébánia Szentegyház utcai galériájában, Forró Ágnes  Imágó című pasztellkiállításának a megnyitóján.


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Sporthírek röviden
Újraválasztották tisztségébe Kató Bélát
Berlinale – Kiválasztották a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ