Olgi néni, Görögország, Isztambul és Árkos

Olgi néni, Görögország, Isztambul és Árkos
Állunk ott egyhelyben, abban a nagy melegben, állunk... S akkor meglátom ezt a házat.

Olgi néni könnyei

Édesanyám szomszédasszonya, barátnője volt Olga néni, aki elképesztő gyorsasággal volt képes elérzékenyülni és könnyeket hullatni. Hangot nem adott ki, csak potyogtak a könnyei minden egyes megható résznél, legyen az film, történet vagy egyszerűen csak egy pár kedves szó. 

Kicsi családunkban meg valahogy mondássá lett, egy-egy film szomorkásabb részénél, hogy ,,Na, most hullnak az Olgi (néni) könnyei!", így mindig lehetett nevetni, vagy úgy sírni, mintha kacagnánk. 

Történt egyszer, hogy lelépett egy téli délután Olgi néni édesanyámhoz kávéért, hogy legyen reggelre. Akkoriban nem volt ebben semmi kivetnivaló, küldözgettek minket gyerekeket is mindenért fel s alá a lépcsőházban egy pohár cukorért, mustárért, sóért, olajért, ecetért, kinek mi volt épp fogytán. 
Szóval, jön Olgi néni, majd leül ő is a kávéval az ölében, s nézi az Izaura ismétlését azon a téli délutánon. S érkezik is a szomorkás rész, s be is rikkantok én is, hogy tudniillik:

– Most biztos hullnak az Olgi néni könnyeiiiiiiiiii! – húzom el a végét, s süllyednék is bele a földbe azonnal.

– Jaj, Kriszta... – hallom anyám hangját.

S jobb hiány rá is nézek Olgi nénire, akinek természetesen patakokban hullanak a könnyei.

– Tudod, Kriszta, mióta megszülettek a gyerekeim, én mindenen képes vagyok sírni – mondta.

Hogy jutott eszembe ez a történet épp ma? 

Olvastam a sok kedves üzenetet, s pont úgy potyogtak a könnyeim, mint Olgi néninek. Hogy a csillagok állása miatt-e, a kor teszi-e vagy esetleg a gyerekeim születése, én nem tudom pontosan, de szívből köszönöm.

(2017. nov. 4.)

Isztambul és Árkos

Sok éve a Ramadan utolsó napján épp Isztambulban ért minket a napnyugta. Óriási hangyabollyá változott a város. Adrián lazán átvezetett a városon, eltévedés, koccanás vagy bármi gond nélkül, pedig a négysávos úton olyan is volt, hogy kilenc jármű haladt egyszerre, bár egyazon irányban...

Erre ma eltévedünk Árkoson. Kezdetben nevetek, míg rá nem jövök, hogy ez csak nekem vicces. Nagy a meleg. Mi meg állunk. Valami oly szokatlan, ismeretlen. Rájövök: hogy megállt, nem keresi az utat, hanem kiszáll érdeklődni. Állunk ott egyhelyben, abban a nagy melegben, állunk... S akkor meglátom ezt a házat. A szívemnek legkedvesebb kékjébe öltözve, mint sok évvel ezelőtt az a másik házikó. 

Ha váratlanul megtorpanásra kényszerülsz, ha haladnál, de nem tudsz, nézz körül! Ott a szemed előtt egy ajándék, ami neked szól, csak te fejtheted meg. Csak vedd észre...

(2017, Árkos)

Paradicsom

Görögország jutott eszembe valahonnan, gondoltam én, míg meg nem láttam ezt a szétlöttyent paradicsomot az asztal alatt, s mellette az őt boncolgató, kóstolgató apróságomat. Kezébe adtam egy szeletke kenyeret. Ő reggelizett, én kávéztam, s Görögország partjain sétáltam képzeletben egy kicsit.

(2017. szept. 26.)

A szétlöttyent paradicsom

(Borítókép: A szívemnek legkedvesebb kékjébe öltözve. A szerző felvétele)