A Híd utcai kapu felfedezése, sajtóvisszhangja, a sajtóban megjelent többértelmű interjúk és egy nemrég bekövetkezett gyulafehérvári tanügyi tragédia mind rámutat a hazai régészet súlyos válságára.
Kezdjük sorban, elsőként a Híd utcai felfedezéssel a Wesselényi/Ferdinand király utcában. A középkori kapu helye értelemszerűen jól ismert volt, nem érte váratlanul a régészeket, hisz bárki, aki a kolozsvári régészeti szakirodalmat, a város topográfiáját egy kicsit is ismeri – legyen itt szó Jakab Elek immár román nyelven is elérhető 1870-es városmonográfiájáról vagy az Acta Musei Napocensis 2012-es napocai különszámáról – az jól tudta a kapu alapjainak pontos helyét. Ami viszont nem volt egyértelmű a régészek számára, az a kapu pontos mérte, hogy milyen átépítéseken ment keresztül – magyarán, egy fotókról és utolsó fázisában megörökített építészeti jelentésből ismert építmény részletes biográfiája nem volt ismert előttünk. Bár a tárgyaknak és épületeknek „lelke” nincs, de biográfiája, élete igen: mi több, életük jóval túlnyúlik az emberi életen, évszázadokra vagy akár évezredekre, ezáltal azok változásai, sérülései, metamorfózisai társadalmi lenyomatai egy-egy korszaknak. Ezért (is) fontos egy régész és a történész munkája: tükröt tart a kortárs társadalomnak az elődök, a régmúlt korok emberéről és azok tárgyakhoz, épített örökséghez való viszonyulásukról.
A Híd utcai középkori kapu sok történetet ad át számunkra. A mostani ásatások során egyrészt egyértelművé vált, hogy a Kolozsvár alatt nyugvó római város, Colonia Aurelia Napocensis opus quadratum technikával épített monumentális északi városfala adta a középkori magyar város falának alapjait. A középkori város északi és nyugati fala tehát ráépült a római városfalra. Ez nem meglepő, számos nyugat-európai városban is látunk erre példát: a középkori, XI-XII. századi városok falai legtöbbször a fél évezreddel – vagy Napoca esetében legalább nyolc évszázaddal - korábban elhagyatott római városok még álló falaira épültek. Olcsóbb volt egy még álló, stabil falra egy újabb réteget húzni, mint azt elhordani és máshol építkezni. A római városfal déli oldalának nyomait a Jókai utca néhány házának alapjaiban láthatjuk – többek között, a Szabadság szerkesztősége alatti kiállító termében is feltételezhetően az egykori murus opus quadratum kövei láthatóak – ám ezt érdekes módon már nem követi a középkori városfal. Nem tudjuk az okokat, talán túlságosan megrongált állapotban állhatott már a középkorban, amikor a város déli irányba terjeszkedett. A legnagyobb gondunk a római város keleti falának azonosításával van: ott egyelőre nem tisztázott, hol húzódott a római fal, de nem tűnik valószínűnek, hogy a Szabók bástyájának útvonalig elért volna Napoca keleti oldala, feltételezhetően a Bolyai utca területén, valahol a Lupa Capitolina szobor környékére eshet a város keleti pereme.
Ami a Híd utcai ásatást illeti: óriási történeti jelentősége van annak, amikor a város római és középkori múltja összekapcsolódva bukkan elénk. Ez persze egyeseknek a „mi történelmünk” és „ti történelmetek” összekapcsolódását jelenti, amit nehezen tudnak a nacionalista történetírás eszközeivel áthidalni, hiszen akik szerint a római múlt csakis a románoké és a középkori múlt csakis a magyaroké, azok egy-egy ilyen ritka, de egyáltalán nem egyedi helyzetben csak pislognak. Nagyon fontos hangsúlyozni: Kolozsvár régészeti öröksége tökéletes példája annak, hogy nincs „mi” és „ti” a tárgyak világában: ezek legtöbbször etnikumtól független ágensek, amelyek generációkat, történelmi korszakokat hidalnak át.
A sajtóban megjelent, hogy Kolozsvár városvezetése meglehetősen ignoráns a régészeti örökséggel szemben. Ezt jelezheti a régészeti lelőhely korai bezárása. Sorin Cocis régész, a kolozsvári Régészeti Intézet munkatársa és Radu Lupescu művészettörténész is megerősítette, hogy ez esetben talán van esély arra, hogy a kolozsvári városvezetés kivételt tesz és a betömött régészeti lelőhelyet – a kapu nyomvonalát – megkülönböztető színnel jelezni fogják, és a posta épülete mellett egy információs táblán néhány sorban említést tesznek majd az utca jelentős római emlékeiről is. Ne feledjük, hogy ugyancsak a Wesselényi/Ferdinánd utcában, a Central bevásárlóközpont építése közben az 1970-es években római épületek alapjaira és egy római templomra bukkantak a régészek. Reméljük, hogy a bizakodó szakemberek elérik céljaikat és a város tényleg felismeri végre Kolozsvár régészeti örökségének jelentőségét, annak turisztikai fontosságát és a régészek munkáját nem csak hátráltatásként értékeli, hanem ugyanúgy, ahogy egy színész, költő, operaénekes esetében az emberi szellem és kultúra őrzőjeként, feltárójaként tiszteli. Az a tény ugyanis, hogy a régészeknek állandóan harcot kell vívni a helyi hatóságokkal és a tudományunk legitimitását kell bizonyítaniuk sajnos jól példázza azt, hogy a romániai társadalomban milyen rossz híre, alacsony presztízse van ennek a külföldön egyébként népszerű tudományágnak.
Az egyik következménye ennek a rossz hírnévnek és érdektelenségnek a kis régészeti tanszékek fokozatos lemorzsolódása, a régészet hazai válsága. A régész munkája a törvények tekintetében is rendezetlen, emellett sajnos a régészképzés is nagy veszélyben van Romániában. A napokban megszűnt a gyulafehérvári egyetem régészképzése, hallgatók hiányában ugyanis nem tudták fenntartani a szakot. A szak megszüntetése sajnos hosszú folyamat eredménye, ám mégis igen tragikus ezt látni egy olyan városban, amely Erdély leggazdagabb régészeti örökségével rendelkezik. Történik mindez akkor, amikor Románia 17.000 régészeti lelőhelyére, 700 múzeumára alig 800 (a valóságban azonban jóval kevesebb, talán 500) régész jut országszerte. A Kolozsváron, Szebenben, Bukarestben, Temesváron és Jászvásáron végzett régészhallgatók (évi 50-70 legalább) jelentős része sajnos álláslehetőség hiányában külföldi magáncégekhez szerződik néhány évre (bajor-német régészcégek), vagy elhagyja a szakmát, amelyet szeret. Emberi tragédiák ezek, amelyeknek mély traumáját csak az ismeri, aki ezt átélte. Van, aki bele is halt ebbe sajnos.
A romániai régészetnek meg kell újulnia: az ország régészeti öröksége rendkívüli, lásd a kolozsvári ásatásokat. Nyugati példák százai bizonyítják, hány város és falu gazdagodott meg a kulturális turizmus és a régészeti örökség hasznosításából. Ennek ellenére mifelénk még a közönségrégészet, vagyis a régészek és nagyközönség közötti párbeszéd is gyermekcipőben jár, magáncégek nem léteznek, a régészeti tevékenységet néhány intézmény monopolizálta, a fiataloknak nincs lehetősége munkát találni.
Sajnos, ha a helyzet nem változik meg sürgősen, az összes régészeti tanszék a gyulafehérvári sorsára juthat és régészeti örökségünk némán feküdhet tovább a föld alatt vagy a múzeumok mélyén, ahogy most is teszi annyi, de annyi helyen Romániában.
