Ők is voltak gyermekek… politikusaink mesélnek emlékeikről

Ők is voltak gyermekek… politikusaink mesélnek emlékeikről
Valamikori gyermek mivoltunk és a gyermekkorunk végigkísér egész életünkben, meghatározza mai világképünket, felépíti jellemünket. Keressük elő magunkban a gyerekkor tisztaságát, hogy könnyebben tudjuk megérteni és feltétel nélkül szeretni gyermekeinket. Minden nap, de ma különösképpen: Romániában június elsején ünneplik a nemzetközi gyermeknapot. Összeállításunkban ismert közéleti személyiségeket, politikusokat kértünk meg, osszák meg olvasóinkkal egy gyermekkori csínytevésüket, kedves emléküket.

Csoma Botond képviselő

Képviselőnk, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke két kis csínytevéséről számolt be lapunknak. Az egyik (vélhetően) nem volt szándékos: a suliban focizás közben betört egy ablakot. A másik már „súlyosabb”: ellógott a cirkuszba, mégpedig az esti előadásra, édesanyja nem tudta, merre van, kétségbeesve kereste a tömbházak között. (Amint arra sokan emlékszünk: a cirkusz valamikor ott vert sátrat, ahol most az új sportcsarnok áll.)

Antal Géza megyei tanácsos

„Már gyerekkoromban szerettem sütni-főzni. Egy alkalommal, amikor hárman maradtunk a húgaimmal (én 6-7 éves lehettem, a húgaim 5 és 2 évesek), a szomszéd kertből gyűjtöttünk cigány meggyet, és azzal készítettünk meggyes piskótát egy pléh tányérban. Jól sikerült, meg is ettük az egészet mire a szüleink hazaértek. Roppant büszkék voltunk, hogy mindent eltűntettünk, hiszen nem igazán volt szabad nekünk a gáztűzhelynél járni. Végül csak lebuktunk, mert a tojáshéjak a szemetesben elárultak minket. Szidást végül nem kaptunk, csak amiatt, mert nem hagytunk a süteményből kóstolót” – idézi fel a happy enddel végződő történetet Antal Géza tanácsos, a megyei szervezet ügyvezető elnöke.

Vákár István, a megyei tanács alelnöke

Vákár István nem számított csintalan gyereknek. Amint elmondta, a nagymama, aki nevelte, szigorú Marianum-növendék volt, hamar jött a nyakleves. Persze előfordultak balesetek, ilyen a csigás történet is. Sokan vannak, akik emlékeznek, hogy a „komcsi” időkben mindig kellett gyűjteni valamit, egy alkalommal például gesztenyét és éti csigát. Be is vitte mindenki, amit talált egy szép szombati napon – annak idején akkor is volt tanítás! -, de aztán elfelejtődött a dolog. Hétfőn hatalmas botrány lett, hiszen még a neoncsövön is csigák csúszkáltak…

Oláh Emese alpolgármester

Nagyon szerettem telefonálni. Ha csengett a telefon, mindig siettem felvenni, hiába voltak a szüleim mellettem. Felvettem, meg sem vártam, hogy mit mondanak a vonal másik végén… aztán közöltem, hogy hívjanak vissza később.

Hegedüs Csilla államtitkár

A legboldogabb háromkerekű bicikli-tulajdonos voltam. Sepsiszentgyörgyön, az Iskola utca tele volt gyerekekkel, sokunknak, de nem mindenkinek volt ilyen - ma már ócska-számba menő - járgánya. Hároméves koromban kaphattam meg, hogy ne bánkódjak azért, amiért az öcséimmel foglalkozik a család, és rám sem ideje, sem energiája nem marad senkinek. Ezért több időt töltöttem akkoriban Kolozsváron, a nagyszüleimnél, mint Sepsiszentgyörgyön.

Na, de vissza a biciklihez. Nagyon boldogan és büszkén robogtunk a biciklikkel fel s alá az utcán (akkoriban Szentgyörgyön nem igazán voltak autók, teljes biztonságban voltunk). Szabadoknak éreztük magunkat, gyakorlatilag azt csináltunk, amit akartunk. Mocskosan, kék-zöld foltokkal tele értünk haza, mindig éhesen. Egy délután a szomszéd lépcsőházban lakó Timea (akinek nem volt biciklije) állt a konyhaablakban, alig látszott ki, de valamit nagyon nagy élvezettel majszolt. Senki a biciklis társaságból nem tudta, hogy mi az, de az elragadtatott arcából arra következtettünk, hogy nagyon finom lehet. Felkiabáltunk, hogy adjon nekünk is, de csak rázta a fejét. S akkor kezdődött életem első tárgyalása. Nyilván, nagyon meg akartam kóstolni azt a valamit, és tudtam hogy Timea nagyon szeretne biciklizni. Rövid egyezkedés után az enyém lett egy darabka a finomságból, a Timié pedig pár percre a biciklim. Jó befektetésnek tűnt, gondolom, neki is. Így ettem életemben először, és hosszú évekre utoljára, banánt.

Horváth Anna , az RMDSZ ügyvezető alelnöke

Apróbb-nagyobb csínytevésekre mindig kész kisgyerek voltam. Ez egy leánygyermek esetében, aki "ráadásul tanárszülők gyereke”, nem mindig váltott ki feltétlen „elismerést” a felnőttek körében..

A helyzet később, nagyobbacska koromban sem sokat javult. Egy korán sötétedő téli délutánon, az iskolából mindig órákra nyúló hazaúton, az akkoriban esemény számba menő buszjárat elhaladtára vártunk, hogy - elhaladtában - alapos hógolyó-sortűz alá vessük. A mérges sofőr leállította a járatot, utánunk rohant, de már csak az iskolatáskáink egy részét ejthette zsákmányul. Nem volt mit tenni, hazaérve el kellett mondani, hogy oda a táska, tanszerek, minden. Másnap reggel nincs mivel iskolába menni. Édesanyám nem köntörfalazott: „Fiam, ha elvetetted, elmész a városvégi buszmegállóba és visszaszerzed”. „Egyedül? De sötét van már és senki nem jár az úton… és a bácsi is, biztos, mérges ránk” - görbült sírósra a hócsata-hős szájam. De édesanyám nem tágított, el kellett indulni. Odafelé, majd a kihalt állomás-épületben dideregve, amíg valaki rám bukkant, hogy mit akarok, bőven volt időm „bölcselkedni” az eseten.

A sofőr bácsi – szerencsére – mérge múltával elsietett haza. Kollégái pisolyogva adták kezembe a táskám. Csak évekkel később tudtam meg, hogy édesanyám távolról elkísérve követte végig utamat, annak a nagy életigazságnak felismerésével való vívódásomat, hogy a csínytevés sem olcsó mulatság, ha a következményeit nem lehet másra hárítani.

 

 

promedtudo2Hirdetés

A rovat cikkei

Akkor még elég kicsi voltam és a fotók alapján kissé megijedt gyereknek tűnök. Erre nem emlékszem, viszont arra igen, hogy a hajam, amit talán édesapám fésült a széle fele elválasztva, nem nagyon állt sehogy, sosem volt tartása. Elemistaként még hegedülni tanultam, mert édesanyám hegedűtanár lévén úgy döntött, hogy majd megtanít engem is játszani, ami pont olyan zátonyra futott kísérlet volt, mint a fésülés.
Máskép(p)