Odú: otthonosság és oltalom

– Első kötet. Debüt, egy ilyen mindenki számára szokatlan időszakban. Öntsd szavakba, kérlek, ha lehet!

– Nem tudtam elképzelni, milyen lesz, amikor megjelenik a kötetem. Az biztos, hogy számomra ez most nagyon fontos állomás. Emlékszem, Ozsváth Zsuzsi barátnőmmel – akinek szintén most jelenik meg a debüt kötete a FISZ-nél – két éve Budapesten voltunk Nick Cave koncerten, és készítettünk egy fotót az Írók Boltja előtt. Miután kész lett a kép, Zsuzsi azt mondta: „Hallod? Ide visszajövünk majd fotózkodni a saját köteteinkkel is, jó?” Ha jól emlékszem, ekkor már megvolt a nyilatkozat a FISZ akkori elnökétől, Korpa Tamástól, a kötet kiadására. Azt hiszem, jó érzés lesz rekreálni a régi képet (kirakom majd a hűtőre azt is), kezemben a saját könyvemmel, ami nemsokára a boltban is kapható lesz.

– Néhány főbb momentumot kiragadva, hogyan jutottál el a saját verseskötet megjelenéséig?

– Nem mondhatom el magamról, hogy gyerekkorom óta írok, viszont mindig sokat olvastam, az iskolában is. Amióta az eszemet tudom, a magyar és a román irodalom volt a kedvenc tantárgyam. Anyám szerettette meg velem, azt hiszem. Azt mesélte, hogy mikor fiatal volt, a zsebpénzét mindig könyvre és farmerre költötte. Tinédzser koromban ő ajánlotta nekem a Száz év magányt, A Mester és Margaritát, az Anna Kareninát, a Bovarynét, a Sziget a Szajnánt meg a többi világirodalmi szupernóvát, amelyek megkerülhetetlenek nem csak egy irodalmár vagy egy irodalomkedvelő, de az átlagember számára is. Szintén anyám volt az, aki először hívta fel a figyelmemet Krusovszky Dénes verseire. Szerintem itt indulhatott el bennem valami. Estéket átmerengtünk egy-egy szövegrészleten, például a „Vagy szabadnak lenni, / mint egy tárgy, / próbálom elképzelni, / egy kalapács például, / megfogod, / és nincsen benne isten” sorokon. Persze, született néhány vállalható versem, voltak próbálkozásaim, de nem volt különösebben jellemző rám az írás. Jogot tanultam, aztán utolsó évben jöttem rá, hogy a jogi diplomát valószínűleg az égvilágon semmire sem fogom felhasználni, mert képtelen leszek olyan dolgot csinálni, amibe nem adok bele mindent. Tehát megvolt a „tipikus költői életút” kezdete. Úgy hat-hét éve kezdtem el komolyabban foglalkozni az írással, erre figyelt fel Tasnádi-Sáhy Péter, a Várad folyóirat irodalmi rovatának szerkesztője és megkért, hogy küldjek néhány szöveget a szerkesztőségnek. Az írásaim elnyerték a tetszését és le is hozott párat a Várad következő számában. Mondanom sem kell, mekkora volt az öröm, mert akkor sem „kopogtattam” a szövegeimmel kiadóknál és azóta sem teszem. Ez nem dac vagy visszautasítástól való félelem, egyszerűen csak nem szoktam, de aki szeretne, megtalál. Az első közlésem után körülbelül egy évre pedig megkezdtem a munkámat a Várad szerkesztőségében, amit kicsit úgy éltem meg, mint egy hazatérést. Mintha a sok év alatt végig ide készültem volna.

– Milyen koncepció mentén válogattad a kötetbe bekerülő verseidet?

– Eléggé rendetlen és kaotikus ember vagyok. Nagyon nehezemre esik bármiféle rendszerben gondolkodni. Az egyetlen dolog, amit nagyon komolyan betartok a költészetemmel kapcsolatban, az a szigorú rosta elve. Amiről úgy érzem, hogy kicsit is pluszban van, azt egyszerűen kigyomlálom a szövegből. Ez már az alkotói folyamatnál elkezdődik, a többszöri újraolvasáskor. Legvégül felolvasom és felveszem, majd akár húszszor-harmincszor is visszahallgatok egy-egy verset, míg azt mondom rá: oké, ez kész van. Amikor a kötetbe válogattam a verseket, akkor is ezt az elvet követtem: csak azok a szövegek kerültek be, amelyeket igazán fontosnak tartottam. Az, hogy a verseim kötetté álltak össze, a szerkesztőm, Antal Balázs érdeme, mert rendszert teremtett és összefüggéseket talált ott, ahol nekem biztosan nem sikerült volna.

(Fotó: Gondos Mária Magdolna)

– Mit jelent számodra a címadó szó?

– A cím Antal Balázs javaslata volt. A Partiumi Egyetem bölcsészettudományi karán több tantárgyat is tanított, többek között kreatív írást. Egyik órán rajtam volt a sor, hogy bevigyem és felolvassam néhány szövegemet, köztük volt az Odú című vers is. Mivel, mint ahogyan már fennebb is említettem, elég jellegzetes motívumként ágyazódik be a legtöbb szövegembe, évekkel később, a kötetemet előkészítő közös munka során, úgy döntöttünk, hogy könyvcímként is jól működhet. Egyszerű és letisztult. A könyvben természetesen szerepel a címadó vers is. A vers szövegének hangulata és az odú, mint rejtett szimbólum, valamiféle vezérmotívumként járja át a teljes kötetet. Olyan, mint egy találkozási pont, ahol összefutnak a szálak. Az odú motívuma az egyik, ami otthonosságot és oltalmat sugall. Elválaszthatatlan a természettől és az állati jelenléttől, amelyek szintén végigkísérik a kötet egészét. Lazán és olykor szorosabban összefüggő szövegekről van szó, amelyek a történelem előtti időkbe való visszavágyódásról mesélnek, egyfajta nehezen megmagyarázható primordiális szakralitásról. Emlékszem, nagyon sokáig fel volt írva ez a szókapcsolat a fürdőszobatükrömre, olyan volt, mint egy mágnes, egyszerűen képtelen voltam elengedni, rengeteget pörgött az agyam körülötte. Kemény István költészete gyönyörű precizitással mutatja be ezt az életérzést, és hálás vagyok érte, hogy elvállalta a kötetem fülszövegének megírását. Mérhetetlenül nagyra becsülöm, költőként és emberként egyaránt.

– A könyv borítója igazi finom, művészi élmény. Milyen kapcsolatban van a tartalommal és hogyan esett erre a választásod?

– A borítókép Szabó Zsolt András természetfotós munkája. Sosem gondoltam, hogy engem valaha le fognak tudni nyűgözni a természetfotók, de mindig tanul valami újat az ember. Zsolt képei annyira különlegesek, nagyon nehezen választottam ki a tíz-tizenkét „döntős” kép közül a számomra tökéleteset. Fontos volt, hogy a fotón ne a természet elvadultsága legyen a szembetűnő, hanem egy élhető közeget ragadjon meg. Mintha egy alternatív világ lenne, emberi jelenlét nélkül, háborítatlanul. Úgy érzem, a borító szépen összeolvad a kötet tartalmával, és pont ez volt a cél. Ez természetesen Ozsváth Zsuzsi érdeme is, aki a borítótervet készítette. Köszönet mindkettőjüknek érte!

– A könyved a FISZ gondozásában jelent meg. Hogyan kerültél velük kapcsolatba?

– A FISZ és az Élő Várad Mozgalom – aminek én is tagja vagyok – néhány éve elindított egy Gyújtópont elnevezésű eseménysorozatot. FISZ-tagokat hívtunk el Váradra egy-egy közös felolvasásra, kerekasztal-beszélgetésre. Így ismerkedtünk meg Korpa Tamással, a FISZ akkori elnökével, aki pár évvel később, a Látó folyóirat által szervezett szilágybagosi irodalmi táborban felajánlotta a publikációs lehetőséget. Azóta több közös megmozdulásunk is volt a FISZ-szel, felolvasások, összművészeti performanszok stb.

– Van olyan versrészlet, sortöredék, amely a könyv mottójaként is funkcionálhatna?

– Nehéz magamat idézni, de legyen ez: „A partmenti barlangok száján bezúdulnak a vizek, / tenyereden kiüt a só, a fiókák kirepülnek belőled.”

(Borítóképet készítette: Hodu Péter)