Kiss Béla ötvenhatos erdélyi elítélt: „…én már nem haragszom senkire”
Lényegében nem követtek el semmit, csupán rokonszenvüket és együttérzésüket fejezték ki az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc iránt. Ez azonban óriási bűnnek számított a kommunista hatóságok megítélésben, és az „irredenta” csoportosulásban részt vett, „Románia területi épségét veszélyeztető”, „téveszméken” nevelkedett fiataloknak „tetteikért” minden áron bűnhődniük kellett. A hadbíróság kirakatperek megrendezésével, kénye-kedve szerint osztogatta a súlyos börtönéveket – összesítve az adatokat: nyolc embert 91 év szabadságvesztéssel sújtottak. A nyolc bajtárs közül heten már „elmentek az örökkévalóság” útján: Kiss Béla „utolsóként” egyben sorstársaira is emlékezik.
Kiss Béla egyike volt azoknak a fiatal evangélikus lelkészeknek, akiket az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc iránt nyilvánított együttérzés, rokonszenv és kiállás miatt tizennégy év börtönbüntetésre ítélt első fokon a Kolozsvári Katonai Törvényszék. A protestáns teológusok ellen indított bírósági eljárások – letartóztatásuk 1958 októbere és 1959 januárja között zajlott – harmadik csoportjába kerültek az evangélikus hallgatók, akiknek elsőrendű vádlottja a néhai Mózes Árpád akkori székelyzsombori lelkész, későbbi evangélikus püspök volt.
Az 1935. november 19-én, Erzsébet napján a Brassó megyei Csernátfaluban született Kiss Béla protestáns lelkészcsalád gyermekeként látta meg a napvilágot. Az elemi iskolát a helyi evangélikus felekezeti iskolában végezte, majd a brassói római katolikus gimnáziumban vagy, ahogy 1953-ban nevezték: a sztálinvárosi 2. számú Magyar Vegyes Líceumban érettségizett. Szülei nyomdokaiba lépve a papi pályát választotta, és a Kolozsvári Protestáns Teológián folytatta tanulmányait. Letartóztatásakor, 1959. január 21-én püspöki titkárként tevékenykedett Kolozsváron. Börtönéveit – 1964-es szabadulásáig – Szamosújváron, majd a brăilai-nagyszigeti (Salcia, Grădina és Stoeneşti), valamint a Duna-deltai (Periprava, Grind) kényszer munkatelepeken töltötte. Kezdetben vonakodott attól, hogy meséljen az egykor történtekről, ugyanis Veres Károly lelkészkollégájuk egészen friss halálhíre nagyon megrázta. Végül mégis úgy döntött, hogy megosztja velünk az átélt tapasztalatokat, ugyanis ezáltal megemlékezhet néhai sors- és bajtársairól.
– Kissé bizonytalanul indítom el képzeletbeli magnómat, melynek kopott szalagján majdnem 60 éve „felvett” emlékeim tárulnak fel, szólalnak meg. 1959. május 26-án nyolcan – Mózes Árpád, Antal László, Dani Péter, Kiss Béla lelkészek és Bibó László, Gödri-Oláh János, Török András, Veres Károly teológiai hallgatók – ültünk a Kolozsvári Katonai Törvényszék tárgyalótermében, a vádlottak padján. Arra vártunk, hogy végre többszöri halasztás után ítélkezzen a hadbíróság a „megtévesztett evangélikus fiatalokból álló irredenta szervezetté alakított csoport felett, akik téveszméken nevelkedtek, veszélyeztették Románia területi épségét, ócsárolták a kommunista rendszer sikereit”. Úri módra, taxival, erős kísérettel, de bilincs nélkül, Dani Péterrel együtt hoztak ide. A bejárati ajtó előtt tömörülők sorában felismertem édesanyámat, állapotos feleségemet, társaim hozzátartozóit, érdeklődőket, akik izgatottan perlekedtek egy fontoskodó, ide-oda rohangászó, nagyhangú „szekus” tiszttel, aki nem engedte be őket a tárgyalóterembe, mert zártkörű tárgyalást rendelt el a bíróság. Ez a tiszt Bărănescu, alias Bárány, alias Berkovics hadnagy volt, a Securitate pincebörtönének parancsnoka, civilben szabó és cipőfűzőárus, akinek ígérete szerint a tárgyalás végezetével találkozhattunk szeretteinkkel, sőt csomagot is kaphattunk.
Kiss Béla 2016-ban. Első fokon tizennégy év börtönbüntetésre ítélték
Bevezettek a terembe, elfoglaltuk kijelölt helyünket, s kíváncsian nézegettük a már bent ülő ismeretlen urakat és civilben ágáló belügyiseket. Az „ismeretlen urak” között örömmel fedeztem fel Tunyogi Csapó Gyula ügyvéd urat, aki egy aktatartót mutatott felénk Antal László névvel. Csalódással állapítottam meg, hogy nem ő az én ügyvédem. Az én iratcsomómat Camil Jiteanu, addig ismeretlen ügyvéd mutatta fel, akire mindig hálával emlékezem, és akinek eddig még soha el nem mondott köszönettel tartozom.
Kintről behallatszó zajban vonult be a bíróság Simion Văleanu hadbíró-őrnagy vezetésével, és megkezdődött a tárgyalás.Előzmények
Harmadéves egyetemista voltam a Kolozsvári Protestáns Teológia evangélikus karán. 1956. április 23-án, Béla-napján meghívtam két társamat, Mózes Árpádot és Antal Lászlót a régi Ursus vendéglőbe, ahol egy pohár borocska mellett meghallgathattuk Halász Lajcsit is, aki nagyon szépen tudott magyar nótákat muzsikálni. Miközben a vendéglőben üldögéltünk, egyszer csak megjelent négy-öt fiatalember – sajnos, nevüket az idő kimosta emlékezetemből –, s helyet foglaltak a szomszédos asztalnál. Feltűnt, hogy kitették pénztárcájukat az asztalra, ugyanis ez nálunk felé nem volt szokás. A pincértől megérdeklődtük, hogy kik az illetők. A debreceni Kossuth Lajos Egyetem diákjai voltak, akik a Bolyai Tudományegyetem meghívására látogattak Kolozsvárra, hogy valamilyen kulturális műsort mutassanak be, s miután ez véget ért, betértek a vendéglőbe. Ekkor odahívtuk őket az asztalunkhoz, és jól elbeszélgettünk. Természetesen az idő gyorsan eltelt, egyszer csak a teremfőnök szólt, hogy ne haragudjunk, de a záróra már rég elmúlt. Vettünk vagy két liter bort, és bevonultunk az evangélikus teológusok Kossuth Lajos utca 1. szám alatti bentlakásába. Itt folytattuk az elkezdett beszélgetést, s ahogy apadt a folyadék a borosüvegben, úgy emelkedett a hangulat is. Az internátussal átellenben lakott professzorunk, dr. Opfermann Ernő György, aki átkiabált, hogy feküdjünk le, és ne kornyikáljunk. Ezzel szíves vendéglátásunknak vége szakadt, ők elmentek, mi pedig lefeküdtünk.
Bizonyos idő után a milíciáról kaptam egy „meghívó” levelet, hogy jelenjek meg az Árpád úti egységüknél, mert valami nincs rendben az ideiglenes tartózkodási engedélyemmel. Eleget tettem a kérésnek, elmentem a megadott címre, ahol rádöbbentem, hogy én tulajdonképpen a Securitatén vagyok. Itt egy nyegle fiatalember – Onac Ioan civilben – fogadott, és arról érdeklődött, hogy kik voltak azok a fiatalok, akikkel a vendéglőben találkoztunk, mit kerestek ott, és főleg miről beszéltünk. Igaz-e, hogy szóba hoztuk a romániai magyarság helyzetét, azaz a magyaroknak csupán papíron vannak jogaik, a vegyes házasságok veszélyét, meg ehhez hasonló dolgokat...?! Elismertem ugyan, hogy énekeltünk Kossuth Lajos kalapjáról, Krasznahorka büszke váráról stb., de a többit letagadtam. Végül aláíratott velem egy papírt, hogy az elhangzottakról senkinek nem beszélek, s ha valaki kérdezősködik, akkor azt válaszolom majd, ami az idézésben is szerepelt: nem volt rendben a tartózkodási engedélyem. Persze, én azonnal elmondtam a társaimnak, hogy hol jártam, és vigyázzanak, mert valószínűleg ők is sorra kerülnek. Egyébként Mózes Árpád, akkor már püspöki titkár idejében figyelmeztetett, hogy egészen biztosan nem az ideiglenes engedély miatt hívatnak, ugyanis őt már előttem beidézték. Ezzel látszólag úgy tűnt, hogy minden rendben, s ment az élet tovább.
„Bűnök”
Közben eljött október 23-a, megbolydult a város, hallgattuk a Kossuth Rádiót, lelkes hangulat uralkodott mindenfelé. A Vallásügyi Államtitkárság rendelkezésére a teológiai intézet vezetősége felekezetközi ellengyűlés tartását rendelte el, melynek célja a magyarországi „ellenforradalom” és a szuezi helyzet elítélése volt. A díszteremben tartott gyűlésen való megjelenést a négy fiatal lelkész – Mózes Árpád, Antal László, Dani Péter és Kiss Béla – megtagadta. Újabb bűn.
A harmadik vétek a november 1-jei, halottak napi temetői éneklés. Nemcsak a Bolyai Tudományegyetem bölcsész szakos diákjai, hanem a teológia kis kórusával mi is kimentünk a temetőbe világítás napján. Eredetileg a Hősök temetője magyar részében szerettünk volna énekelni, de „meghatódtunk” a közelünkben ólálkodó sok bőrkabátos egyéntől, ezért inkább kiválasztottuk egy hóstáti gazda közelben lévő sírját, ahol előadtunk egy éneket, majd hazatértünk.
Erdélyi ötvenhatosok kitüntetése Kolozsváron 2016 októberében. Balról jobbra: Kelemen Kálmán, Kiss Béla, Nagy Benedek, Dávid Gyula és Domokos Miklós
Negyedik bűnünk az Argay püspöknek írt beadvány volt, amelyben arra kértük, egyházfőként intse meg dr. Rapp Károly és dr. Lengyel Lóránd teológiai tanárainkat, hogy változtassák meg véleményüket a magyarországi forradalomról. Ne beszéljenek a Nyugatról hazaszökött horthysta pribékek által szított ellenforradalomról, se rabló, fosztogató csőcselékről, ávosokat akasztgató huligánokról, mert ez a hivatalos verzió csupa hazugság, fáj a lelkünk- szívünk ezek hallatán, hisz ismerjük az igazságot, inkább teológiai előadásaik komolyabb elkészítésével foglalkozzanak. Ezt a panaszlevelet Antal László és Dani Péter szerkesztette, én legépeltem, Mózes Árpád, Antal László, Dani Péter és Kiss Béla nevét ilyen sorrendben felírtam az iratra. Hárman – Antal, Dani, Kiss – aláírtuk, majd Mózes Árpád püspöki titkár íróasztalára tettem a szöveget azzal a kéréssel, hogy írja alá ő is, és adja át a püspök úrnak. Mózes Árpád ugyanis 1957-ben megnősült, nem lakott többé az internátusban, így ő utolsóként írta alá, és továbbította a címzettnek beadványunkat.
Mai napig is csak találgatom, mi lett az irat sorsa? Hol lehet eredeti példánya? Mózes szerint Argay püspök átvette, elolvasta, és hivatala páncélszekrényébe zárta. Mint Mózes utóda, püspöki titkári minőségemben a Vallásügyi Államtitkárság rendelkezése értelmében átrendeztem a püspökség levéltárát, de nem találtam rá.
Letartóztatás
Teltek a napok, s 1958. január 21-én megnősültem. Hogy szerdai nap volt, onnan tudom, hogy míg a nyitott templomajtó előtt arra vártam, hogy menyasszonyom is kiszálljon a taxiból, két arra sétáló idősebb hölgy egyike azt kérdezte társától, ki az a bolond ember, aki szerdán nősül? Nem volt alkalmam elmondani, azt olvastam valahol, hogy Petőfi Sándor is szerdán nősült.
Ez év őszén Mózes Árpád már székelyzsombori lelkész volt, Antal László a tatrangi gyülekezet lelkésze, én pedig Kolozsváron segédlelkész és püspöki titkár. Október elején egyik teológus társunk, Gödri-Oláh János egyszerűen eltűnt. Ebédelni indult, útközben pedig egyszerűen felszívódott. Nagy riadalmak közepette értesítettük feletteseinket, hogy valami baj történhetett. Aznap vagy másnap a professzor úr, dr. Rapp Károly közölte velünk, hogy nem kell aggódni, mert Gödri-Oláh „jó helyen” van. Amikor meghallottam, hogy Brassóban letartóztatták Mózes Árpádot és Antal Lászlót is, minden világossá vált számomra. Várandós feleségemmel arra a következtetésre jutottunk, hogy biztosan én sem úszom meg a letartóztatást. Ha bekövetkezik és elvisznek, próbáljon meg hírt adni egy élelmiszercsomag által: egy narancs, ha a kisbaba fiú, egy citrom, ha kislány. Ha pedig válásra kényszerítik, akkor egy gyári csomagolású Mărăşeşti cigarettát tegyen a csomagba.
Házasságkötésünk első évfordulóját akartuk megünnepelni 1959. január 21-én, szerdai nap volt ez is. Vendéget nem vártunk, ezeket pláné nem. Megjelent a szobánkban három alak, meglengettek előttünk egy papírt, s házkutatást tartottak. Nagyon felkeltette érdeklődésüket a Mikes Kelemen Törökországi levelek című könyv, azt nézegették, forgatták, tették-vették, illetve egy kézzel írott angol szószedet. Aztán megjelent egy autó, megfogtak, és bevittek a Securitatéra, de ezúttal a hátsó bejáratnál kötöttem ki. Valami lépcsőkön kellett lemenni, kinyílt egy ajtó, s belöktek egy sötét helyiségbe. Próbáltam tapogatózni, egy kis, szűk szoba volt, leülni sem lehetett. Ott álldogáltam egy darabig, aztán egyszer csak kihívtak, és három egyenruhással találtam szemben magam. A nyakamban lévő kis ezüstláncot kereszttel, amit édesanyámtól kaptam sikeres érettségi vizsgám emlékére, egyszerűen elvették. Aztán adtak egy „motoros szemüveget”, amitől minden sötétségbe borult, s nem láttam semmit. Tengelyem körül megforgattak, majd elvezettek valamerre. Hallottam, hogy valahol kinyílik egy vasajtó. Levették a szemüveget, és belöktek egy cellába, ahol két személy tartózkodott. Az ajtóval szemben egy betonból készült asztalka állt, illetve egy rendes és egy emeletes ágy. Ide tettek be azzal az utasítással, hogy legyek szíves olvassam el a falra kifüggesztett rendtartást. Nem szabad beszélgetni, fel kell mosni a padlót minden reggel, nem lehet az ágyra nappal lefeküdni, heverni… Mindezzel meg akartak félemlíteni.
A Securitátén
Hát első éjszaka nyilván nem tudtam sokat pihenni, ráadásul az egyik ember úgy horkolt, hogy lehetetlen volt tőle aludni. Egyszer csak az alatta lévő felkelt, súgott neki valamit, akkor a másik elhallgatott. Reggel az alsó ágy „lakója” megkérdezte tőlem, tudom-e, hogy az illető mit mondott neki? Hogy itt volt az őr, s azt üzente neki, ha nem hagyja abba a horkolást, akkor főbe lövik. Szegény ember, úgy megijedt… Egy román paraszt volt valahonnan vidékről.
Az alsó ágyon lévő társat Boros Bélának hívták, motorbicikli-szakértőnek, -versenyzőnek mondta magát. Azt mesélte, úgy került a Securitate pincéjébe, hogy mint motoros, valami írógépet csempészett át a román–magyar határon egy katonatisztnek. Ez a Boros megkérdezte tőlem, tisztában vagyok-e azzal, miért vagyok ott? Mondtam, hogy én biza’ nem. Akkor ő elmondja nekem, s kezdte sorolni… Álljon meg a menet, Boros úr, maga honnan tudja mindezeket? Hát voltam Gödrivel együtt, és amikor észrevettem, hogy öngyilkosságot próbál megkísérelni, értesítettem az őröket… Ha ez Gödrivel volt, hogy tették velem egy cellába? – tűnődtem magamban. Nagyon naiv voltam ebben a tekintetben, egészen addig, amíg fel nem vittek az első kihallgatásra.
Amikor csörrent az ajtón a zár, a szabályzat értelmében fel kellett állnunk, háttal kellett fordulnunk a bejáratnak, s várnunk a parancsot, ami általában így hangzott: Întoarce faţa la mine, măi figură! (Fordulj felém, te pofa!) Akkor odadobott az őr egy sötét szemüveget, következett a pergetés, s irány valamerre… Menet közben megbotlottam, mire az illető rám förmedt: miért nem vigyázok, hát nem tudom, hogy lépcső van ott? A hangokból érzékeltem, hogy emberek mennek el mellettem, tehát közlekedés zajlott a folyóson. Megérkeztünk egy ajtóhoz, bementünk egy helyiségbe, majd levették a szemüveget. A szobában egy kövér pasas ült, Răpianu Ion kapitány. Az őr elordította magát: Să trăiţi, tovarăşu’ căpitan! (Egészséget, kapitány elvtárs!) Én hallgattam. Miután az őr kiment, a kapitány hozzám fordult, s letegezve, azt kérdezte: Nálatok nem szokás köszönni? Mondtam neki, ha ragaszkodik hozzá, akkor természetesen köszönök: Să trăiţi tovarăşu căpitan! (Egészséget, kapitány elvtárs!) – ismételtem az őr után. Erre felugrott, s ordítani kezdett: hogy képzeled, te bitang, gazember, idióta?! Amit csak tudott, mindent rám mondott. Hogy mersz te engem, a rendszer kapitányát leelvtársozni? Te, egy rohadék… Aztán alább hagyott a kiabálással, és rám parancsolt, hogy üljek le. Megtettem, amire utasított. Megpróbáltam a széket kicsit hátrébb húzni, hogy a lábaim jobban elférjenek, de ez nem mozdult, mivel a padlóhoz csavarozták. Végre elkezdődött a kihallgatás. Az első kérdés az volt, hogy milyen rendszerellenes tevékenységet folytattam? Válaszoltam, hogy semmifélét. Erre jött a szokásos kioktató figyelmezetés: Hazug disznó, nem mondasz igazat! Erre nem tudtam, mit válaszoljak. Akkor kérdezősködni kezdett, hogy is volt a találkozás a debreceni fiatalokkal? Hogy kerültek az internátusba? Miket énekeltünk, miről beszélgettünk? Mivel nem voltunk megelégedve? Na, ezekről beszélgetünk a következő alkalommal, mondta.
Kiss Béla (kalapban): Meghatódva állok "a ballagó időben"... A Sétatéren tartott '56-os megemlékezésen 2017-ben
A teológiai gyűlésről, az éneklésről a temetőben és a beadványról ekkor még nem érdeklődött. Ezek után csengetett, hívta az őrt, adták a szemüveget, s vissza a cellába. Itt Boros úr azonnal nekem szegezte a kérdést, hogy: Na, megvolt? Akkor mondani kezdte, hogy szerinte jobb lesz őszintén bevallani mindent, mert innen úgysem szabadul büntetlenül az ember, tehát ismerjem be, amivel vádolnak. Közben észrevettem, hogy az őr a cella ajtón lévő kukucskálón mindent megfigyel, ami bent történik. Egyik alkalommal beadott az ágyon nappal heverő Borosnak egy cigarettát. Mondtam, hogy én is dohányos vagyok. Mire ő: hát ez nem így megy, majd csak akkor kaphatok én is, ha elrendeli a kihallgató tiszt, hogy jó fiú voltam. De sosem kaptam cigarettát. Ekkor Boros már nagyon gyanús volt. Gondoltam, hogy letesztelem. Kitaláltam egy történetet, és előadtam neki. A következő kihallgatáson a vallató tiszt kérdezgetni kezdett a történetről, amit Borosnak elmondtam. Kapitány úr, ezt én Borosnak meséltem el a cellában, hogy hagyjon nekem békét, s ne kérdezősködjön minduntalan. Ekkor a tiszt dühösen felugrott, és kirohant a szobából. Egy idő után visszajött, s hívta az őrt, hogy vigyen vissza a cellába. Érdekes módon, Boros „úr” eltűnt…
Szabadulásom után mondta el feleségem, ameddig odavoltam, felkereste egy Boros Béla nevezetű személy azzal, hogy együtt voltunk a szeku pincéjében. Gyanakodott, ezért kicserélte fényképemet exsógorom, Puhala Ernő hajdani színművész fotójával. A beszélgetés során hirtelen rámutatva a képre megkérdezte: Nagyon megváltozott a férjem? Boros egy pillantást vetett a képre és felelt: ez a férfi nem azonos azzal a Kiss Bélával, akivel voltam. Aztán a cipőmön kezdve a kalapomig felsorolta, hogy voltam felöltözve. Ezekre jól felelt. De amikor azt mondta, a férje csak annak örvend, hogy ön nem maradt állapotos, feleségem behívta a kislányomat, és közölte vele: Boros úr, ez Kiss Béla leánya. Kérem, távozzon! Boros szó nélkül felállt, és örökre kilépett az életünkből.
Ítélethirdetés
Pontosan tíz napig voltam lent a Securitate pincéjében. Érdekes, hogy rólam nem készült semmilyen fénykép. A kihallgatások alkalmával meggyőződtem, milyen pontosak az ismereteik. Akik ebben segítették, pontos munkát végeztek. A kihallgatóm nem ütött, ezért általában őszintén feleltem kérdéseire. A kihallgatási jegyzőkönyveket ő fogalmazta és írta, gyakran nem úgy, ahogy mondtam. Ezért vita és fenyegetés után írtam csak alá. Elmondtam, hogy a tárgyaláson úgyis letagadom, mert kényszer alatt cselekedtem. Erre csak annyit válaszolt, hogy nem ver meg, úgyis „megver” engem a törvény.
Tíz nap után kocsiba tettek, és átvittek a kolozsvári börtön épületébe a kolozsvári ügyészségi fogdába, a törvényszék mostani épületébe. Itt szépen elhelyeztek egy cellában, amelynek közepén egy kicsi hordó állt, ez volt a vécénk. Vártuk szépen, hogy állítsák össze az iratcsomónkat, s kerüljön tárgyalásra az ügyünk. Itt tartottak májusig. A tárgyalás szünetében, 1959. május 26-án, Mózes Árpád megkérdezte az egyik szekustól, Onac ezredestől, mondja meg őszintén, mit vétettünk mi? Mi volt erre a válasz? Nem csináltatok semmit, mert nem tudtatok, szerencsére, mi közbeléptünk, és megakadályoztunk benneteket. Szünet után közölték: ítélethirdetés másnap. Azonban már aznap, amikor visszakísértek a börtönbe, azzal köszöntött az őr: Mózes Árpád 18 év, Antal László 16, Dani Péter 15 és Kiss Béla 14 év, Gödri-Oláh János 7, Veres Károly 7, Bibó László 6, Török András 8 év, és mindannyiunkra érvényes a teljes vagyonelkobzás. No, meg a kegyes elbocsátás: vegyétek tudomásul, azzal, hogy titeket bezárunk, megvédünk a nép haragjától. Ha megtudják ugyanis, hogy ti milyen aljasok voltatok, akkor nem menekültök.
A hatóságok által elkobzott palást, amelyet Kiss Béla feleségének sikerült visszavásárolnia
Említettem már védőügyvédem, Camil Jiteanu nevét, akinek tanácsára feleségem fellebbezési kérést nyújtott be, mellékelve 1957. március 15-én Székelyzsomborról hozzá írt két levelem hivatalos fordítását és Argay püspök kiküldő levelének másolatát. Bűneim lajstromának elsorolásából kifelejtettem egyik vádpont említését: a Securitate szerint 1957. március 15-én reggeli istentiszteletet tartottunk Kolozsváron, amelyen Mózes Árpád az elesett „ellenforradalmárok” lelki üdvéért imádkozott, én pedig orgonán a magyar és a székely himnuszt játszottam. Az említett iratok bizonyították, hogy azon a napon nem tartózkodtam Kolozsváron, hanem Székelyzsomboron voltam.
A bíróság a benyújtott nyolc fellebbezési kérésből egyedül az enyémet fogadta el, s módosította ítéletemet kilencévi javítófogságra, ötévi jogfosztásra és vagyonelkobzásra. Hát a mi teljes vagyonunk egy bérelt ágy volt s egy Operetta rádió. És természetesen a palástom. Amíg börtönben voltam, a feleségem megtudta, hogy a Deák Ferenc utcában létezik egy üzlet, ahol a politikai elítéltektől elkobzott holmikat árulják. Elment oda, s az ott szolgálatot teljesítő hölgynek elmondta: a férje pap, és elvették tőle a palástját, amely még az édesapjáé volt. Arra kérte, ha ez bekerül az üzletbe, akkor ne adja oda másnak. Így sikerült visszavásárolnia a palástomat, amely a mai napig megvan.
A tárgyalás ideje alatt Veres Karcsi kollégánk édesapjának sikerült beszélnie fia ügyvédjével, akinek az elmondása szerint professzoraink jelentettek fel minket. Ezt mi még a tárgyaláskor nem tudtuk, csak sejtettük. Ez a hír sokkal fájdalmasabban érintett, mint amikor tudomást szereztünk a reánk kimondott ítéletről. A Securitate csupán kivárta, amíg eljön a letartóztatásunkhoz megfelelő idő, ami nem ’56-ban, hanem ’59-ben következett be.
Közben letelt a büntetésünk, hazajöttünk, de mi őket egy szóval el nem számoltattuk. Azt vártuk, mikor mondják el ők nekünk, hogy mit tettek. Gyakran egy társaságba jártunk, de ők ezt soha szóvá nem tették. Most már nem is tehetik, nyugodjanak békében.
Börtönben
Az ítélethirdetés után elvittek Szamosújvárra, ahol Goiciu „úr” volt a parancsnok. „Lelkes, üdvözlő beszédében” elmondta azt, amit már a szekus korábban közölt velünk,
éspedig, hogy levélben fogunk szabadulni. Akkor még nem tudtuk, hogy ez mit jelent. Az volt a szokás, hogy azoknak a hozzátartozóit, akik a börtönben meghaltak, csak akkor értesítették a haláláról, amikor lejárt a büntetése. Várták a szerencsétlent haza, de helyette csupán a halálhírét tartalmazó boríték érkezett. Sokszor azt sem lehetett tudni, hogy hova temették el az illetőt. Egy ilyen esetnek voltam szemtanúja gátásás közben a Duna-deltában. Ebédszünetben általában a kiásott gödrökbe húzódtunk be, mert nagyon fújt a szél, az úgynevezett crivăţ. Az egyik bácsi elaludt, és amikor elhangzott a sorakozó, lemaradt a társaságtól. Az őrök is elmulasztották megszámolni az embereket, s csak a lágerkapunál derült ki, hogy hiányzik egy személy. Futás gyorsan vissza, az embert megtalálták a gödörben, még aludt szegény, egy sorozat és kész. Azt mondták, hogy szökni próbált…
Nos, Goiciu „úr” biztosított, hogy a börtönben jó helyen vagyunk, mert megvédenek a nép haragjától. Akkor megfogadtam magamban: soha nem tagadom le papi mivoltomat, és önként soha semmire nem jelentkezem. Nemsokára megjelent a börtön másik hóhéra, Mihalcea „úr”, s kérdezgetni kezdte, hogy ki kicsoda. Én mondtam, hogy pap vagyok. Melegebb éghajlatra kívánt, de békén hagyott. Ment tovább Antal Lacihoz, ő azt mondta, hogy student, vagyis egyetemi hallgató, mert doktorira készült. Erre kivitték a bútorgyárba dolgozni, ahol szinte minden nap verést kapott, mert ugye, a teológián nem tanítottak asztalosságot. De elkövetkezett más alkalom is az évek során, mikor döntenem kellett.
Kényszermunkán
Valamikor 1959 augusztus folyamán jöttek, összepakoltattak, teherautókra tettek, s levittek az állomásra. Adtak kenyeret, sós szalonnát és túrót azzal a tanáccsal, hogy ne együk meg egyszerre mind, mert ez az élelem három napra van. Úristen, hova visznek? Elindult velünk a vonat. „Bocipullmannokban”, marhavagonokban helyeztek el, amelyekben két nagy hordó volt, az egyikben a vizet tárolták, a másikban pedig a szükségleteinket kellett végezni. Láttuk, hogy Székelyföld felé halad a vonat, a végállomás Brăila volt. Már besötétedett, mire megérkeztünk a délkelet romániai, Duna-parti városba. Fényszórók világították meg a helyet, fegyőrök szaladgáltak kutyákkal, kiabálás, ordibálás hallatszott. Valamennyit mentünk, majd létrán levezettek egy uszály fenekére. Innivaló vizet a Dunából hoztak nekünk, de a szükségleteinket tartalmazó nagy csebret is ugyanoda ürítették ki. Ebből kifolyólag kaptam egy jó hasmenést, később pedig egy mellhártyagyulladást. Mindenféle betegséget összeszedett itt az ember. Rabságom alatt lefogytam 52 kilóra, disztrófiás, végelgyengüléses lettem. Kórházi ellátás nem igen létezett, a beteg ült, s reménykedett a túlélésben…
Hideg, hűvös eső hullott, fújt a crivăţ, fáztunk, dideregtünk, éhesek, rongyosak voltunk. Sorba állítottak, és közölték velünk, szerveznek egy csoportot, amelybe azok jelentkezhetnek, akik úgy érzik, hogy itt nem bírják tovább. Ezeket visszaviszik Szamosújvárra, vagy elosztják az ország területén lévő börtönökben. Istenem, mit csináljak? Nem bírom, de mégsem nyújtottam fel a kezem… Évek múlva találkoztam azokkal, akik jelentkeztek. Megtudtam tőlük, hogy hazugság és átverés volt az egész, s nem cellákba, hanem nádvágásra vitték őket, ahol úgy hullottak, mint a legyek… Így lehetett hinni nekik. Persze, voltam én is nádat vágni a fogságom alatt, de ezt a szörnyű, sok halálesetet okozó helyzetet sikerült megúsznom.
A Brăilai nagyszigeten és a Duna-deltában több telepen voltunk, a munka jellegétől függően hoztak-vittek bennünket. Beosztottak brigádokba ötven embert, s egy személyt kineveztek brigadérosnak. Kezünkbe nyomtak egy-egy talicskát és egy-egy lapátot, s nyomás a gátra. Máskor nem földet hordani vittek, hanem a ganét kellett elszállítanunk a nyári juhistállókból, az úgynevezett szajvánokból. A kapálás, a nádvágás szintén kemény munka volt. Egyszer vízelvezető sáncokat ástunk. Mivel a talaj nagyon agyagosnak bizonyult, odaragadt az ásókhoz, és nem tudtuk kidobni a földet. Ezért kitaláltuk, egyikünk kint marad a tetőn, s négy-öt ásás után kirepítjük az ásót, így a föld nagy része lehull, a maradékot pedig a fent álló társunk lekaparja róla egy fával, majd az ásót behinti homokkal, hogy az agyag ne tapadjon meg olyan könnyen. Csak úgy repültek ki az ásók a gödörből…
Egyszer mexikói kukoricát kapáltunk, amely két-három méter magasra is megnőtt. A mellettünk lévő búzatáblán hirtelen felcsapott a láng. Mi nem vártunk semmiféle parancsot, kitörtünk egy-egy kukoricaszárat, s ahol értük, ott csapdostuk a tüzet. Az őrség is összefutott, attól tartottak, hogy kihasználjuk a helyzetet, és megszökünk. Mi akkor pár száz hektár búzát megmentettünk. Ezt a hatalom is elismerte, s megjutalmazott: kérhettünk otthonról egy ötkilós élelmiszercsomagot.
Egyik nap óriási répaföldön kapáltunk. Arra biciklizett egy őr, és meglepetésemre engem keresett. Hozta a Kolozsvári Polgári Bíróság válást kimondó ítéletének kísérőlevelét, melyet aláírtam. Kiderült, hogy feleségemnek el kellett válnia tőlem, mert állami vállalatnál dolgozott. Ezért 10 lejt fizetett. Hazatértem után Camil Jiteanu ügyvéd segítségével és 300 lej befizetésével sikeresen visszapereltem elvált asszonyomat. Azt is megtudtam, az említett tűzeset után kapott csomagból, hogy kislányom született.
Említettem előbb, hogy letartóztatásom előtt feleségemmel megegyeztem, ha hírt kap tőlem, élelmiszercsomagba tett egyetlen citrommal vagy egy naranccsal jelezze születendő gyermekem nemét. De én megfeledkeztem erről az egyezségről, és a csomagot kérő levelet édesanyám címére küldtem, ő pedig egy egész kiló citromot küldött. Akkor kaptam észbe. De a citrom a fiú vagy a leány? És miért egy teljes kiló? Tanácstalan voltam. Ez után az eset után történt, hogy eloltottuk a tüzet, és az újabb csomag feladója a feleségem, Beácska volt. Innen végre megtudtam a választ.
Szabadulás
Egy idő után jelentkeztek az enyhülés jelei, „szebben” bántak velünk, többet nem vertek, nem kiabáltak ránk. Ekkor már 1964-et írtak. A brigádunk konyhai szolgálatra készült. Már nem ettük meg a nyers krumplit, pedig milyen finom az, ha éhes az ember. Megjelent a borbély, s mondta Mózesnek, hogy: Măi frate, hai cu mine. (Testvér, gyere csak velem.) Elmentek, mi pedig tovább tettük a dolgunkat. Egyszer csak jön Árpi, messziről kiabálva, hogy: Láttam és olvastam a dekrétumot az újságban, megyünk haza! Azt írják, augusztus 23-ig ne legyen egy politikai fogoly sem.
Kőbe vésett történelem. Adorjáni Dezső Zoltán püspök megáldja a meghurcolt lelkészeik nevét őrző, 2016 áprilisában leleplezett emléktáblát a kolozsvári evangélikus templomban
A történtek után egyik nap jöttek, s felolvastak néhány nevet. Mi a csoda? Miután ezt a csoportot elvitték, jöttek a hatalmasok, és közölték a társasággal: aki megérdemelte, hazament. Amikor a második csoport neveit kezdték olvasni, egyszer csak hallom: Dani Péter. Szegény, nem mert szólni, mert félt, hogy elválasztják tőlünk. Én kiáltottam helyette, hogy prezent! (jelen!), s kilöktem a sorból. Aztán később hallottam a saját nevemet is, nyolcunk közül ketten voltunk ebben a csoportban.
Ezt megelőzően egyik este kihívattak a barakkból, kint egy jól fésült úriember fogadott. Elkezdte mondani: mi bízunk magukban és abban is, hogy használt az átnevelés. Ha mégis úgy történne, hogy szabadlábra helyezik, segítene nekünk? Hogyan segíthetnék? Ceruzával, tollal, papírokkal… Uram, jó éjszakát kívánok, nekem holnap dolgoznom kell. Vegye tudomásul, hogy nem segítek semmit. A maga baja, mondta, és elbocsátott.
Amikor szabadlábra helyeztek, közölték velünk, hogy oda mehetünk, ahova akarunk. Mint már említettem, Dani Péterrel együtt jöttünk el. Kolozsvárig kértük a vonatjegyet, de én csak Brassóig utaztam, hogy felkeressem az édesanyámat. Előbb az unokatestvéreimhez látogattam el, mert nem mertem egyenesen hazamenni. Aztán együtt mentünk az édesanyámhoz. Szegény, amikor meglátott, úgy meglepődött, hogy majdnem összeesett. Azt tanácsolta, hogy feltétlenül értesítsem a feleségemet az érkezésemről. Elküldtem akkor a világ legbölcsebb táviratát: Vasárnap érkezem, Bella. A postán a nevemet elírták, ráadásul kifelejtettem a táviratból, hogy pontosan melyik vonattal is érkezem. Feleségem és apósom minden vasárnapi vonatnál vártak. Édesanyám nem hagyta, hogy egyedül menjek. Kíváncsi volt, mit mond majd a kislányom, ha meglát. Amikor hazaértünk, a leányka egy széken állt, kezében valami cukorkát tartott, és csak néztük egymást. Egyszer csak megszólalt: Látjátok, új cipőm van. Ezzel aztán feloldotta az iszonyú nagy feszültséget. Tudatosítani próbáltam én is magamban, hogy ennek a gyermeknek én vagyok az apja. Ez a fogalom, hogy édesapa, nem volt tiszta előtte, de előttem sem. Sokat kellett udvarolnom neki, s evezgetnem a sétatéri tavon, amíg elfogadott édesapául.
…Az idő teltével egyre inkább úgy érzem, hogy én már nem haragszom senkire, és nem akarok bosszút állni. Nem is fogok. Meghatódva állok a „ballagó időben”, mert elment az örökkévalóság útján hét bajtárs is a nyolc közül, akikkel egykor együtt ültünk a vádlottak padján.
(Fotók: Rohonyi D. Iván/archív)
