SZILÁGYI-GÁL MIHÁLY
Három további probléma növeli a szöveg homályosságát: 1. a szerző nem választja el egymástól a kulturális és a nyelvi asszimilációt (magyarul beolvadást); 2. egységes asszimilációs jelenségként kezel különböző példákat (svábok, zsidók, románok, stb.), amelyek analógiája minimum kétséges, de mindenképp elemző figyelmet érdemelne; 3. analógiát sejtet a mai multikulturális Európában zajló asszimilációs folyamatok (amelyek egyébként maguk is különböző természetűek) és a történelemből ismert asszimilációk között. Az utóbbi önmagában nagyon érdekes elméleti kérdés lehetne, de ezt a párhuzamot is elemezni kéne, mert egyáltalán nem evidens, hogy ugyanazt jelenti egy afgán menekült franciaországi asszimilációja a huszadik század végén, mint például a Mária Terézia idején Magyarországra telepedett svábok elmagyarosodása, vagy a neológ zsidóság története. Sőt, még a hatvanas években Nyugat-Németországba került török vendégmunkások esete sem ugyanolyan, mint a kétezertízes évek menekültáradata nyomán új lökést kapó asszimiláció.
A téma tengernyi szakirodalma, amit én alig ismerek, ugyancsak megérdemelte volna néhány szerző említését, különösen, mert egyes írásaiban maga Bíró is említ közülük. Többek Bibó István, Gyurgyák János, Karády Viktor, Komoróczy Géza, Kovács András, Kovács M. Mária, Nagy Péter Tibor, Tatár György és még sokan mások, hogy csak a magyar szakirodalomnál maradjunk. De lássunk néhány szövegrészt.
„Egy asszimilált számára természetszerűen rokonszenvesebb egyfajta nemezetek fölötti lét, az internacionalizmus valamely változata (…)” Ez tévedés. Szó sincs róla, hogy minden asszimiláns hajlik valamilyen internacionalista ideológiára. De ha Bíró szerint igen, miért nem látunk erre példát? „(…) az elhagyott identitás iránti explicit ellenszenv – nem mindig kötelező, de mindig ’jövedelmező’” Hogyan? Kifejtés semmi. Majd megtudjuk, hogy ez a jövedelmező attitüd „előbb-utóbb irritálóan sikeressé válhat’. (Lásd a zsidóság esetét!)” Lehet, hogy ez a mondat is csak a cikk egészére jellemző krónikus magyarázathiány miatt sikerült antiszemitára. De sajnos az. Ugyanis jó lenne érteni, hogy mi is az a siker, ami irritáló és kinek, netán a szerzőnek vagy másvalakinek és miről van igazából szó. Például az is kérdés, hogy ki zsidó. De hagyjuk. Tisztázás helyett nem kevésbé ködös mondatokat kapunk a németségről: „Ennek a szinte már euforikus és a többséget sem irritáló asszimilációnak a (tisztességes, hiszen német eredetét soha meg nem tagadó) példája Bayer Zsolt.” Amúgy az sem igaz, hogy a svábok asszmilációja senkit nem irritált, de menjünk tovább. Ami Bayer Zsoltot illeti, többnyire uszító és trágár publicisztikájáról a lehető legrosszabb véleményem van, de ebben az esetben feleslegesnek és kínosnak tartom személyének ennyire közvetlen kiszúrását a magyar-német identitás kapcsán, amit számos más és kevésbé személyes példával lehetett volna illusztrálni. Rebreanu hosszas említésével kapcsolatban legalább elmondható, hogy Bíró Béla ebben történetesen szakértő. Egyébként nem értem, miért ne lenne tisztességes egy olyan elmagyarosodott német, aki esetleg nem akarja felvállalni német gyökereit. Joga van hozzá, senki más nem tudhatja nála jobban, hogy mennyire akar magyar vagy német lenni.
És mit jelent a cím, hogy „egy torz eszme végórái”? Először is az asszimiláció nem eszme, hanem történelemi folyamat. Mindig is volt és valószínűleg mindig is lesz, mert változik a kultúra, a nyelv, a gazdaság, az emberi dolgok nem maradnak egy helyben. Másodszor is mi ebben a torz? Nevezhetjük torznak a román származású Mátyás király, a horvát Zrínyi Miklós, a szlovák Petőfi Sándor, az ugyancsak félig román József Attila és a sváb Semmelweis Ignác elmagyarosodását? Miről beszélünk? És akkor még nem említettük Radnóti Miklóst, Sárközi Györgyöt, Szerb Antalt és számos sorstársukat, akik keresztény magyaroknak vallották magukat, de mint zsidókat ölték meg őket ugyancsak magyarok? Legyen Bírónak igaza, hogy minden asszimiláció torz. De akkor magyarázza el, hogy miért. Nem kéne itt nagyon oda figyelni a különbségekre, az egyedi példákra, sőt még a különbségek közötti különbségekre is? És el lehet-e mindig dönteni valakinek az identitás(ai)t? Hova soroljuk be például Hantai Simont: sváb festő volt, magyar, francia vagy egyszerűen csak festő?
Továbbá ha lefejtenénk a mai Európa népeiről azokat a népeket, akik beléjük olvadtak, vajon Bíró szerint mi maradna belőlük? Mi maradna az angolokból a beolvadt vikingek és germánok nélkül? Hány ember magyar identitásának kellene búcsút mondanunk, ha kivonnánk a magyarságból a kunokat és a besenyőket? És nem csak őket. És a sort még jócskán folytathatnánk, hozzátéve, hogy mit tudunk például az ázsiai népek egymásba olvadásáról? Indiában körülbelül húsz regionális hivatalosnak számító nyelv van.
Egy személyes véleménnyel zárnám. Senki sem tudhathaja, hogy milyen népek vannak az ősei között. Főleg Közép-Európában, de azt hiszem máshol sem. Ezen a téren kötődéseink, hagyományaink, érzelmeink lehetnek, de bizonyosságaink aligha. És mindez nem is fontos. Csak az fontos, hogy most élünk és az életünkkel most kell kezdjünk valamit.
