Nem húzom ki magam
Villámvignetták
Villámvignetták
Vissza

Nem húzom ki magam

Egyszer a Széchenyi téren, a nagymamámék blokkja előtt beszéltük meg Andrissal, hogy ha a tanári kar tagjaiból kórust alapítanánk, ki milyen hangot képviselne benne. Sajnos, már csak arra emlékszem, hogy Keszeg Vilmos tenor lett volna.

A mi évfolyamunk egyébként köztes helyzetbe került. Öt évet végeztünk, az utánunk következők már csak négyet. A diktatúra kivéreztette a tanszéket, a legendás tanárok közül Láng Gusztáv és Rohonyi Zoltán régen Magyarországon éltek. Az újabbak abban az évben kerültek oda, amikor mi. Közülük Andor, Szilágyi N., Berszán és Keszeg tanított, Orbán Gyöngyi nem, Gábor Csilla pedig XIX. századi magyar irodalmat szeminarizált, nem beszélve Selyem Zsuzsáról, Balázs Imréről, Szabó Leventéről vagy Tóth Zsomborról, akik eleve kisebbek voltak nálunk, vagy Benő Attiláról, akivel egy évfolyamra jártam.

Azt hiszem, a tanszék is akkoriban osztódott, akkor született meg a nyelvészeti meg a néprajz. Én különben át akartam iratkozni az utóbbira, de aztán rájöttem, nem vagyok az a közvetlen típus, úgyhogy maradtam a románon.

A román tanárok közül Șeuleant, a néprajztanárt szerettem a legjobban a humora miatt. „Poporul creează, și creează cu doi e” – mondta egyszer, és mindhármunknak tízest adott a vizsgán. Dohányos, táskás szemű, lánggusztikus ember volt.

A három grácia viszont, akik régi meg XIX. századi román irodalomból tanítottak, kíméletlenül elvágták az évfolyam felét, engem is. Semmi baj, megérdemeltem.
Egyetlen tanárnő volt sovén, ő úgy vezette le a „mulțumesc” történetét, hogy megjegyezte, ezért nem mondanak a románok „köszönömöt”, és ebben érződött a rosszindulat. Ő is elvágott, még ősszel is. Amúgy jól elvoltam a román szakon, még félszeg barátságaim is születtek, a híresek közül Radu Afrim is akkor járt, meg Cătălin Ștefănescu is, de hozzájuk nem kerültem közel, hogy most kihúzhatnám magam.

Égből pottyant garbó

Poszler György mintha az égből pottyant volna. Egyszer jött egy vendégtanár. Elmentünk, hát más dolgunk úgyse volt. Állt a teremben egy magas, kopaszodó, kerek arcú, barátságos tekintetű, ősz ember. Garbó volt rajta, és Hegelt emlegette meg Schopenhauert, de valahogy úgy, mint Jánosi: nem a gőg, hanem a kíváncsiság felől. Freudot is tudta használni, meg bárkit is, akiről csak beszélt. Néhány papírlapot fogott, és olyan előadást tartott, hogy bámulatos. Ha nem voltál is otthon a filozófiatörténetben, akkor is értetted és szeretted.

Később többször hallgattam, egyszer, már óraadó koromban, Az ember tragédiájáról, az is káprázatos volt. És közben káprázatos volt a figura: vállalt konzervativizmusával, értő olvasottságával. Németh G. Béla a híre ellenére óriási csalódást okozott, Bécsy Tamásról utólag azt hallottam, mindig a saját elméletéről beszél, amelyet olyan szellemesen adott elő, Poszler azonban végig Poszler maradt, érzékeny, széles látókörű, hűséges.

Ez utóbbit akkoriban nem érzékeltem, nem is tartottam volna valami sokra. De ahogy fokozatosan kiderült, hogy nem tagadta meg sem a kolozsváriságát, sem a mestereit, holott gyerekként került el innen, és holott például Lukácsról egyre inkább szégyen volt beszélni bizonyos körökben, és ahogy velem is telt az idő és a tapasztalat, egyre jobban becsültem és becsülöm.

Szorongó csendgombóc

Ült valaki a katedránál, cigarettázott, és Szókratészről beszélt. Fedett, bújtatott, fátyolos bariton volt a hangja, és mindent tudott a görögökről, olyan anekdotikus részletektől, hogy hogyan cipelte Szókratész Alkibiádészt mérföldeken keresztül, odáig, hogy hogyan fogalmazta meg Platón a Szókratész-jelenséget.

Egyed Péterről korábban is hallottam, de a jelenség a filozófia kurzusokon kapott alakot, méghozzá varázslatosat, főleg a rejtély révén, melyet szeretett őrizni, és amely hozzá tartozott, nem tűnt póznak.

Én filozófia–történelem szakra készültem '89 előtt, átrágtam magam a tankönyvön, de hol vagyok még ma is a filozófiától?! És mégis, még én is éreztem ennek a diszciplínának a fontosságát, az életbevágóságát ott a cigarettafüst mögött.

Majdnem mindennel így voltam egyébként: ültem, figyeltem és szorongtam. A folyamatos vihogás ellenére, melyben türelmes környezetemet részesítettem, voltaképpen egy szorongó csendgombóc voltam. Kerestem az utamat, de nem találtam, s ha mégis, hát nem elégedtem meg vele. Akkor még azt hittem, ez az elégedettség inkább másokon múlik, nem rajtam.

Ha szerettek, arra vágytam, szeressenek még jobban, vagyis csak engem. Ezért éreztem minden kudarcot apokalipszisnek, és minden sikert Amerika felfedezésének.


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

A koszovói különleges rendőri alakulat ...
Új irodalmi lendület Kolozsváron: ...
VIDEÓINTERJÚ - Mi történt Oláh ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ