Napóleoni vállalkozás

Napóleoni vállalkozás
Németországban egy időben heves viták zajlottak arról, hogy az iszlám Németországhoz tartozik-e vagy sem. A kérdésfelvetés jogos volt, hiszen manapság már a lakosság több mint egyharmada, azaz több tízmillió ember úgynevezett migrációs háttérrel rendelkezik, vagyis túlnyomó többségében arab. A német államban él tehát egy Romániával közel azonos lélekszámú arab kisebbség is. Sokan már második-harmadik generációs német állampolgárnak számítanak. Teljes joggal támaszthatnak igényt arra, hogy vallásuk, nyelvük, kultúrájuk a németekével azonos státust élvezzen.

Klaus Geiger, a Welt am Sonntag kommentátora szerint azonban a kérdés, miszerint az iszlám Németország szerves alkotórésze-e, megválaszolhatatlan, hiszen se nem bizonyítható, se nem cáfolható. A tényleges kérdés az lenne, milyen iszlám lehet ténylegesen része Németországnak? Merthogy a muszlim vallásnak és kultúrának vannak olyan elemei, melyek a német többség ideológiai meggyőződéseivel, morális alapelveivel, sőt a német alkotmány alaptételeivel nyilvánvaló módon összeegyeztethetetlenek.

A nyugati tradícióban a vallásszabadság ott ér véget, ahol a hit a demokrácia alapszabályait megkérdőjelezi. A Franciaországban élő Hamed Abdel Szamad még egyértelműbben fogalmaz: „A szabadság és a szabadság hiánya semmiképpen sem hozható közös nevezőre.” Ez a tétel első hallásra egészen jól hangzik. Alaposabb megfontolásra azonban alkalmatlan, hiszen maga is átveszi azt a nyugati előítéletet, mely szerint valamiféle abszolút, azaz korlátlan szabadság lehetséges. Márpedig nyilvánvalóan nem az. Tényleges szabadság csak és csakis korlátok közt alakulhat ki. Persze minél kevesebb a korlát, annál szabadabbnak érezzük magunkat. De a tényleges szabadságérzet éppen azon alapul, hogy az általam is elfogadott korlátok, feltételek, tilalmak közt akadálytalanul mozoghatok, sőt kiteljesíthetem önmagamat. Ha minden korlátot, tilalmat erkölcsi szabályt felfüggesztünk, az eredmény nem szabadság lesz, hanem káosz, melyben folyton irracionális, mert értelmezhetetlen falakba ütközünk.

Az anarchia minden csak nem szabadság. Egészen pontosan csak egyesek számára válhat szabadsággá, azok számára, akik rendelkeznek az anyagi, ideológiai, „szellemi” eszközökkel, hogy mások vélt szabadságával visszaéljenek. Csupán egyetlen példa: ha minden férfinak jogában áll, hogy az általa megkívánt nőt – annak akaratától függetlenül – magáévá tegye, vagy bármely nőnek, hogy az általa megkívánt férfit a maga sajátos eszközeivel (zsarolással, hatalmi helyzetével visszaélve stb.) szexuális aktusra kényszerítse, a szabadság mindkét oldalról megszűnik. A szabadságot továbbra is csak az az erkölcsi alapelv állíthatja vissza, mely szerint szabadságom csak addig terjedhet, ameddig a másik szabadságát nem korlátozza. (A liberalizmusnak erről a döntő jelentőségű alapelvéről manapság éppen a liberálisok hajlamosak megfeledkezni.)

A kortárs liberalizmus alapelveit kritikátlanul elsajátító Hamed Abdel Szamad is ezt teszi. Ezért vélheti úgy, hogy a szabadság és a „rabság” (valójában a mindenki által elfogadható korlátozások) szintézise lehetetlen. Valójában csak egy effajta szintézis lehet valóban hatékony.

A kérdéskört persze az iszlám és az európai kultúra közti sokszor radikális eltérések rendkívül bonyolultakká teszik. Mert meddig terjedhet a muszlim vallás- és kultúra korlátai által kimért szabadság Németországban? Nyilván addig, ameddig a muszlim szabadságok nem sértik a németek szabadságát. De a kérdés fordítva is megfogalmazható: ha már önként és fenntartások nélkül befogadták őket, meddig terjedhet a németek szabadsága? Addig, amíg a muszlimok szabadságát nem sérti? Nos, nem. A hírhedt liberális elv ebben a vonatkozásban nem érvényes. Következésként a németeknek elvileg joguk van megfosztani a muszlimokat bizonyos „szabadságjogaiktól” (valójában önként vállalt hagyományaik egy részétől). És ez az eljárás akkor is igaz, ha ezzel a muszlimokat a saját – európai szempontból – méltatlan helyzetükből, kiszolgáltatottságukból, a hagyományok rabságából „szabadítják fel”. De ha a muszlimok ragaszkodnak rabságukhoz, mert a maguk erkölcsi szempontjaiból (melyek valamikor a mieink is voltak) ezt a rabságot szellemileg és erkölcsileg magasabb rendűnek érzik a mi – emberközi viszonyokat, a családot mint a társadalmi lét alapját, és a közösségi érzést szétzüllesztő – szabadságainknál.

Felmerül a kérdés. a németeknek, ha befogadták, sőt – bizonyos értelemben – behívták őket országukba, ettől valóban jogot nyerhettek arra, hogy megfosszák őket szabadságuktól? Aki erre a kérdésre igennel válaszol, az éppen annak felszámolását helyesli, amire önnön nyugati önérzetét felépíti.

Mivel ezt a gondolatmenetet a mai Nyugat értelmiségi gárdája nem képes vagy nem kellően bátor végiggondolni, a muszlimokkal mindinkább telezsúfolt nyugati társadalmat feloldhatatlan konfliktusokba hajszolja.

A helyzet néhol már valóban kritikus. Szinte már polgárháborús helyzetek alakulnak ki.

Franciaország már olyan helyzetben van, hogy a kérdéseket lehetetlenség továbbra is szőnyeg alá söpörni. Így aztán a francia elnök, Emmanuel Macron a napokban „történelmi ” offenzívát hirdetett a „muszlim szeparatizmus” ellen.

A szeparatizmus szó számunkra, romániai magyarok számára kínosan ismerős. A román többség nacionalistái Ceaușescu alatt – ha a nyelvhasználat szabadságáért, a magyar kultúra egyenjogúságáért vagy az autonómiáért szálltunk síkra – azzal vádoltak, s gyakorta ma is azzal vádolnak, hogy szeparatizmusra törekszünk. A fogalomnak a mi esetünkben sem volt semmi értelme, hiszen a szeparatizmuson a román államból való kiválást kellett érteni, ennek pedig gyakorlatilag már fél évszázada semmi lehetősége nincs, és szinte bizonyosan nem is lehet.

Ahogyan a franciaországi muszlimok esetében sincs. Annak viszont, hogy a muszlimok fokozatosan meghódítsák Franciaországot, tényszerűen van. Maga Macron elnök is arra panaszkodik, hogy a szeparatista muszlimok az „általuk megszállt területeken” hatalomátvételre törekszenek. Efféle mondatokat eleddig legfeljebb Orbán Viktortól hallhattunk. S tőle is jóval árnyaltabban.

A Macron által előterjesztett szeparatizmus elleni törvénytervezet radikális intézkedéseket helyez kilátásba. Nem éri be azzal, hogy a muszlimok feladják anyanyelvüket, sőt, részben kultúrájukat is és franciákként éljék az életüket. A törvény az autonóm közösségi lét minden lehetőségét igyekszik felszámolni.

És nincs ebben semmi túlzás.

Macron úgy véli, hogy „az iszlám mint politikai ideológia nem csak a francia társadalmat veri szét, de alig titkolt célja a társadalmon belüli hatalomátvétel.” Ki az az őrült, aki nincsen már évtizedek óta ezzel tisztában?  Az angol Roger Scruton már 2002-ben megírta: „A nyugati anómiával (a társadalmi normák megsértésével – B.B.) és élvhajhászással szembesülő muzulmán bevándorlók belekapaszkodnak vallásukba, hiszen azt szükségszerűen magasabb rendűnek látják a körülöttük lévő erkölcsi zűrzavarnál, és inkább annak előírásait tartják követendőnek, mint azt a törvényt, mely ennyi bűnnek ad teret.  […] Ez (mármint a saját hagyomány – B.B.) ugyanis a feddhetetlenség és az erkölcsi biztonság élményét adja nekik, melyet hiába keresnének a nyugati politikai rendszerek által módszeresen teremtett köztérben. […] Bármilyen elmaradottnak látszódjék is az iszlám oktatás a szabad vizsgálódás és a tudományos módszeresség szemszögéből, erkölcsi és kulturális tekintetben messze felülmúlja a nyugati nagyvárosok fiataljainak nyújtottakat. Jámborságra és az öregkor tiszteletére nevel, biztosítja a felnőttkorba való átmenet magától értetődő rítusát, a diákoknak inkább bizonyosságokat kínál fel, semmint kételyeket ébresztene bennük, inkább vigasztalást ad, semmint szorongást támaszt. Továbbá szorgalmazza a klasszikus arab tanulmányozását és a diákokkal óriási mennyiségű, nagyszerű és fennkölt szöveget memorizáltat. […] E bizonyosságoktól áthatott szövegtöredékek nagy becsben állnak mindazok szemében, akik megtanulják őket, és olyannyira fölemelik a hívő ember gondolatait és érzelmeit a szappanoperák és popzenei klippek banális szintje fölé, hogy a nyugati materializmus termékeit minden további nélkül annak látják, amik valójában: szemétnek. Röviden szólva azt mutatja föl ez a nevelés, amit a nyugati országok liberális oktatási rendszerei mélységesen megvetnek: a tekintélyt.” (Roger Scruton: A nemzetek szükségességéről, Helikon Kiadó, Budapest 2005, 104-105 oldal.)

A franciáktól kölcsönzött román szeparatizmus fogalom – az adott európai ideológia erőtérben – tökéletesen alkalmasnak bizonyult arra, hogy a romániai magyarság önrendelkezési törekvéseit letörje, és a nagyvárosok valamint a szórvány magyarságának jelentős részét mind fájdalmasabb méretekben asszimilálja. S a folyamat ma is kedvező háttér előtt zajlik.

A muszlimok esetében nem ez a helyzet. Mögöttük áll Európa teljes balliberális értelmisége és politikai gárdája. A muszlimoknak ekként nincs kisebbrendűségi érzésük, megvetik azokat a társadalmakat, melyek – mindenekelőtt a családok szétveréséből adódó gazdasági kényszerből – „befogadják” őket. Ezt a bizonyos befogadást az érintett államok változatos emberbaráti szószokban tálalják. De ez a muszlimokat aligha tévesztheti meg. Tisztában vannak vele, hogy nélkülük ezek a társadalmak kihalásra vannak ítélve.

Semmivel sem ostobábbak, mint mi vagyunk.

Macron most diadallal – történelmi tett gyanánt – terjeszti elő „szeparatizmus-ellenes” törvényeit. Egy olyan kötéltáncot igyekszik bemutatni, melynek kétes esélyei vannak a sikerre. Egyrészt a szélsőjobb és az úgynevezett „identitáriusok” muszlimellenes retorikáját igyekszik leszerelni, (mely szerint a muszlim értékek összeegyeztethetetlenek Franciaország értékrendjével), másrészt azok alól a balliberális ideológusok alól próbálja kihúzni a szőnyeget, akik minden – a muszlimokra vonatkozó – kritikát muszlimofóbia gyanánt bélyegeznek meg. 

Mellesleg a „szeparatizmus-ellenes” törvényekben viszonylag kevés újdonság van. Macron már hatalomra jutásakor meghirdette a muszlim mecsetek finanszírozásának francia kézbe vételét, az imám-képzés reformját, az erősen vallási jellegű kulturális és sportegyesületek állami ellenőrzés alá vonását, a diákok házi tanításának tilalmát. (Ma is mintegy 50 000 olyan diák van, akiket nem állami vagy az állam által ellenőrzött tanintézetekben oktatnak.) 2017 óta 212 muszlim kávéházat és kebab vendéglőt tiltottak be, 15 imaházat és mecsetet zárattak be, négy iskolát és ifjúsági találkozóhelyet nyilvánítottak illegálisnak.

Macron ezekkel az – egyébként szerény hatékonyságú – intézkedésekkel tett volna kísérletet arra, hogy a „köztársaság számára elveszett területeket” visszahódítsa. Mindezeket az intézkedéseket most egységes törvény keretében szeretné megerősíteni. Egy sereg újjal kiegészítve. Ezentúl még az internetes távoktatás is csupán egészségügyi okokból engedélyezhető. Az imámok esetében a külföldi képzés és finanszírozás is szigorúan tilossá válik, őket ezentúl kizárólag egy párizsi központosított intézményben fogják képezni. Az imámok és a muszlim közösség máris tiltakozik. A „helyzet komoly”, véli Chems-Eddie Háfiz, a muszlim vallási közösség párizsi képviselője.

Hogy Macron milyen göcsörtös fába vágta a fejszéjét, azt az is jelzi, hogy az Ifop közvéleménykutató intézet felmérése szerint a muszlim fiatalok egyharmada véli úgy, hogy a saría törvényei fölötte állnak a köztársaság törvényeinek.

Macron (és a svéd, német és egyéb idealisták) álma az úgynevezett felvilágosult iszlám. Franciaországnak – Macron elképzelése szerint – az Iszlám kulturális, történelmi és akadémiai élet centrumává kell válnia. Az állam 10 millió eurót szán a Fondation Islam de France, azaz az Iszlámtudományok Francia Intézetének megteremtésére. Ennek az intézetnek ki kell dolgoznia egyfajta liberális iszlámot, mely egyesíti a muszlim vallást a francia felvilágosodás eszméivel. 

A német sajtó lelkesen üdvözli Macron intézkedéseit.

Mindez azonban a kívülálló szemével nézve édes álomnak tűnik. Egyfajta fából vaskarikának, melyről olyan emberek álmodoznak, akik sem a muszlim kultúrát, sem muszlim lélek mélyrétegeit nem ismerik. Akik eltökélten hisznek abban, hogy az asszimiláció az elmúlt évszázadokban működőképesnek bizonyult folyamatai az új évezred hajnalán is működőképesek. Hogy a muszlim vallást éppen Emmanuel Macronnak sikerül megreformálnia? Csodálatos lenne…

Csakhogy a múlt század óta zajló társadalmi folyamatok ennek a feltevésnek a helyességét erősen kérdésessé teszik. (Lásd: Amerika!)

Persze bárki joggal állíthatja, hogy néhány évszázaddal ezelőtt, mi, keresztények is valahol ott tartottunk, ahol ma a muszlimok. És mégis képesek voltunk a kereszténységet megreformálni. Az azonban, aki a két helyzetet összemossa, megfeledkezik arról, hogy a reformáció vezéregyéniségeinek még fogalmuk sem lehetett a következményekről. Ők az eredeti kereszténységhez (Jézus Krisztus – mellesleg valóban lenyűgöző – erkölcsi tételeihez) akartak visszatérni. A muszlimok azonban ma már világosan látják, hogy vallásuk megreformálása milyen fatális eredményekkel járhat (sőt, ki kell mondanom) fog járni. Nehezen hihető, hogy a macroni liberális vallást elfogadhatják. Az utóbbi ugyanis végső következményeiben alig lehet más, mint a mai – minden vallásoknál dogmatikusabb – ateizmus. Legalábbis e pillanatban.

De mi lesz akkor, ha a kísérlet tényleg csődöt mond?

Polgárháború? Vajon nem inkább az-e a helyzet, hogy a napóleoni pózokat kedvelő Macron (világtörténelmi gesztusait törvénnyé „szilárdítva”) pusztán veszedelmes tüzekkel játszik? Miközben Európát maga is – és továbbra is ész nélkül – illegális migránsokkal szeretné telezsúfolni.