Eltemették szülőfalujában Kányádi Sándort
Vissza

Eltemették szülőfalujában Kányádi Sándort

Szülőfalujában, a Hargita megyei Nagygalambfalván, a református templomban búcsúztatták Kányádi Sándort, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas költőt. Kányádi Sándor június 20-án, 89 évesen hunyt el, hamvai pénteken érkeztek meg Székelyföldre Budapestről, az urnát a helyiek gyászmenetben kísérték, végül a dombtetőn lévő református templomban ravatalozták föl. A templomban egész éjjel virrasztottak az emlékére. A temetésen részt vett Áder János magyar köztársasági elnök is.

Áder János magyar köztársasági elnök a temetésen

A református templomban tartott gyászszertartáson Áder János köztársasági elnök mellett számos világi és egyházi méltóság, a politikai és irodalmi élet több jeles személyisége volt jelen.

A Kossuth-díjas költőt, a nemzet művészét, Budavár, Székelyudvarhely és Nagygalambfalva díszpolgárát - akit Budavár önkormányzata mellett az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Magyar Művészeti Akadémia is saját halottjának tekintett - kívánságának megfelelően szerény, ökumenikus szertartással búcsúztatták. Ravatalánál Kányádi György Attila református lelkipásztor és Böjte Csaba ferences szerzetes mondott gyászbeszédet, munkásságát pedig Dávid Gyula irodalomtörténész méltatta.

A szertartás kezdete előtt felolvasták Áder János köztársasági elnök és Orbán Viktor miniszterelnök részvétnyilvánítását.

A köztársasági elnök rámutatott arra, hogy Kányádi Sándor számára a magyar szó egyenlő volt az élettel és a hivatással. Verssel gyógyított és erősítette egymáshoz a magyarok közösségeit.

Orbán Viktor miniszterelnök a gyászoló családhoz intézett részvétnyilvánításában azt írta: Kányádi Sándor műveiben kultúránk olyan legbensőbb vidékei tárulnak elénk, ahol a gondolatoknak tere, szavaknak súlya, történeteknek tanulsága van. 

"Hálásak vagyunk, hogy a költeményeiből fiatalok és idősebbek, itthon élők és távolba szakadtak egyaránt erőt meríthetnek, hiszen határtalan magyarságával a Dél keresztje alatt éppúgy nemzetünk összetartozását hirdette, mint otthon a Hargitán és itthon, a Kárpát-medencében" - írta részvétlevelében Orbán Viktor.

Kányádi György Attila református lelkipásztor a ravatalnál mondott gyászbeszédében a szülőföldhöz ragaszkodó, közösségét szolgáló emberként jellemezte az életének 90. évében elhunyt költőt, aki derűs, szelíd természetével, csodálatos tehetségével ízt adott az életnek, verseivel pedig az édes anyanyelvnek.

Böjte Csaba arról beszélt, hogy Kányádi Sándor komolyan vette a maradandó gyümölcs termésére biztató isteni intelmet: irányadó értékeket fogalmazott meg. Alkotó, értékteremtő, békességet és szeretet sugárzó, életigenlő és a gyermekek felé mindig szeretettel forduló egyéniség volt. Ezt is érdemes lenne a költőtől megtanulni - mondta Böjte Csaba.

Dávid Gyula irodalomtörténész felidézte: Kányádi Sándor akkor kezdte pályáját, amikor még az író és az olvasó között ott volt a cenzor, a hatalom képviselője, mégis költészetének meghatározó jellemzőjévé vált az, hogy nem félt a hatalomtól, versben kimondott sok olyan dolgot, amit pályatársai még végiggondolni sem mertek."Ebben nemcsak a kimondás ténye volt a fontos, hanem az is, hogy általa felszabadítottál bennünket a félelemtől. A félelemtől való felszabadulás pedig a legnagyobb dolog, mert aki nem fél, a fölött nincs hatalma a hatalomnak" - mondta a kolozsvári irodalomtörténész.

A gyászszertartás kezdetén kitört zivatar dacára a kis templomból kiszorultak százai - gyakorlatilag Nagygalambfalva teljes lakossága - hallgatták végig bőrig ázva az ökumenikus istentiszteletet a templomkertben. 

Kányádi Sándor hamvait a nagygalambfalvi családi kertben, szülei sírja mellett helyezték végső nyugalomra. Utolsó útjára a Kaláka együttes dalai és a Dévai Szent-Ferenc Alapítványnál nevelkedő gyermekek szavalatai kísérték. 

 

Emlékeimben és verseidben élsz

Kányádi Sándortól búcsúzva

DÁVID GYULA

Amióta elmentél, emlékeimmel és verseiddel élek. Bizonyára ösztönös védekezésül a megmásíthatatlan ellen, hiszen az emlékeim az élő Kányádi Sándorról szólnak, verseid pedig – most különösen érezzük – dacolnak a mulandósággal.

Emlékeimben elsőül az 1944-es év nyara elevenedik meg, amikor cserkésztáborunk sátrait a galambfalvi malom kertjében ütöttük fel, s naponta kijártunk egy-egy családhoz, segíteni a hadbavonultak hozzátartozóinak a betakarításban. Néhány napra akkor kerültem Hozzátok, szénacsinálni, mert Édesapád is valahol a keleti fronton volt. Ismertük-forma egymást, hiszen alattam jártál a székelyudvarhelyi Református Kollégiumban, de ez a néhány nap volt az első igazi találkozásunk. Ez volt a háttere annak, hogy évtizedekkel később, ha valakinek be akartál mutatni, azt mondtad: „a napszámosom”.

Ez akkor különben más vonatkozásban is igaz volt: én kiadói szerkesztő voltam, s mi más egy szerkesztő, mint az író napszámosa. Abban az időben azonban ez az egyébként inkább adminisztrátori feladatkör mást jelentett – nehezebbet, mint izzadni a napon, a villa-gereblye nyelén. Mert az író és az olvasó között ott volt a cenzor, a Hatalom képviselője, akinek tiszte volt megszabni, hogy ki mit mondhat az olvasónak. S egy-egy kézirat szerkesztője, üllő és kalapács között, kompromisszumot volt kénytelen keresni – sokszor fogcsikorgatva, sokszor önmaga előtt is szégyenkezve, a Mű megjelenése érdekében. A Te verseid közül pedig nem is egy, ha át is ment a lapok cenzorainak szűrőjén, kötetben együtt már egészen más hangsúlyt kapott.

Valamikor úgyszólván együtt indultunk neki a nagybetűs Életnek. Együtt hittünk egy eszmében, amelyik a történelem mindeddig legborzalmasabb és legembertelenebb világháborúja után egy új világot ígért. De Te nálamnál hamarabb rájöttél arra, hogy az eszme és a valóság valahogy nem illik össze. „…féligért reménnyel volt tele/ s hóharmat ütötte meg a szívem” – írtad egyik 1956-os versedben, majd néhány hónappal később, már a forradalom leverése után: „Sírnak a rügybe hervadt álmok; /sír az ázott szélben riadtan ringó/ ágak hegyén az esőcsepp pattintotta / bimbó…” Nem csodálkozhatunk azon, hogy kötetedet, a Sirálytáncot 1957-ben, mindjárt megjelenése után visszavonták s papírmalomba küldték.

A második emlékem már ezekkel a „betiltós” időkkel kapcsolatos. 1957 júniusában vagyunk. Mi ketten Páskándi Gézával (akinek Piros madár című kötete szintén a Te Sirálytáncod sorsára jutott) a hadbírósági ítéletünkre vártunk.  A Hatalom velünk kívánta megfegyelmezni a magadfajta renitens írókat. Ti akkor, Fodor Sándorral, ketten – nem gondolva az esetleges következményekre –, felutaztatok Bukarestbe, s az akkor nagyhatalmú KB-titkárt próbáltátok rávenni, hogy járjon közbe az érdekünkben. Ő persze ígért valamit, hiszen az ígéret éppúgy hozzátartozott a Hatalom eszköztárához, mint a megtorlás, s hányan voltak, akik egy-egy ígéret által lépre csalva vállaltak olyasmit, ami ellen egyébként egész bensőjük tiltakozott. Te pedig akkor a fogadószobában terpeszkedő íróasztalról elvettél egy sokszínű ceruzát: „Ezt elviszem – mondtad –, hogy alkalom adtán emlékeztessem az Elvtársat az ígéretére.”

Jelentéktelen epizódnak tűnhet ez a történet, ha nem fejezné ki azt, ami későbbi költészeted egyik meghatározó jellemzője volt: Te nem féltél a Hatalomtól. Verseidben kimondtál sok olyan dolgot, amit mi olykor még végiggondolni is féltünk. Te kimondtad helyettünk. És ebben nem csak a kimondás ténye volt fontos, hanem az is, hogy általa felszabadítottál bennünket a félelemtől. A félelemtől való felszabadulás pedig a legnagyobb dolog: aki nem fél, afölött nincs már hatalma a Hatalomnak. A Fától fáig alapanyaga nyilván gyermekkori emléked. De amikor verssé érett Benned – s különösen akkor, amikor versélménnyé érett mibennünk –, már a bénító félelemtől oldozott fel.

A harmadik emlékem az 1980-as évek elejéről való. Író-olvasó találkozón voltunk Déván – pontosabban a várossal összeépült csernakeresztúri csángó telep kultúrotthonában. A zsúfolásig telt teremben gyermekek-felnőttek vegyesen fogadták Imreh Istvánt, Király Lászlót és Téged, aki nem sokkal azelőtt tértél haza egy dél-amerikai útról. Amikor reád került a sor, Te először a gyermekeket elégítetted ki, s mi, felnőttek tanúi lehettünk egy csodálatos hangulatú estének, amilyenben korábban vagy későbben, azt hiszem, nem túlzok, sok tízezer gyermeknek volt része. Egyik kis hallgatódtól idézted, de Te akkor is tudtad: „a vers az, amit mondani kell”. És Te mondtad: a Kenyérmadár, a Küküllő-kalendárium verseit, a Bánatos királylány kútja, a Virágon vett vitéz meséit. Mondtad – illetve egy idő után, amikor az apróságok már felszabadultak, együtt mondtátok, hiszen ők mind voltak – vagy épp akkor voltak – Napsugár-olvasók. És ennek az estének nem csak a hangulata volt csodálatos: megéreztette velünk, felnőttekkel is, verseid, a vers közösséget teremtő, közösséget megtartó erejét.

A találkozó második részében aztán felnőtteknek szóló témára került sor a legutóbbi utadon látottakról-tapasztaltakról, s azok – Reád oly jellemző – végső tanulságáról: „…jó volt fölszállnom/ égi magasból látnom/ azt a tenyérnyi helyet/ ahol toronyiránt kell/ tovább vernem az ösvényt”.

Néhány év múltával aztán elkövetkezett a várva várt változás: „holt vágányra döcögött végül/ a kopott vörös villamos”, de azt követően igen hamar a kiábrándulás is: mert az új világ „volt ámítások után új/ s legújabb ámítások”-at hozott, a jövőt illetően pedig a régiek mellé új aggodalmakat – immár az egész emberiség sorsát illetően. A Te verseidben ettől fogva megmaradásunk (megmaradhatásunk) kérdése mellett kinyílt egy másik dimenzió: már nem csak magunkat féltetted, hanem az egész emberiséget. Az egykori lovas emlék a Sörény és koponya strófáiban egyetemes félelemmé, egyetemes aggodalommá tágult.

A kritika elemzi, értékeli, az irodalomtörténetírás rendszerbe helyezi (beskatulyázza?) a Művet. De a Te üzeneteid, bátorításaid vagy vívódásaid bennünk, Olvasóidban mindettől függetlenül él. Bennünket csodálkoztatsz rá az élet szépségeire, bennünket figyelmeztetsz örökérvényű igazságok áthághatatlanságára, helyettünk nevezed néven félelmeinket, velünk osztod meg az emberiség jövője iránti aggodalmaidat, szorongásaidat, hogy felvértezz ellenük.

Tőlünk, akik verseidet olvasva jártuk végig az életet, azt, amit Tőled kaptunk, már nem veheti el senki. De vajon lesznek-e olvasói a Műnek, amelynek most már a Te személyes varázsodat nélkülözve kell helyt állnia a szavak és eszmék egyre harsányabb versenyében? Vajon unokáink életérzésével találkozik-e a Fától fáig ma még ismeretlen félelmeket feloldó üzenete? Vajon ad-e hitet a megmaradni akarásra a Fekete-piros jövőt ígérő jelzése? És rendre olvasóvá cseperedő dédunokáink képzeletébe berajzolják-e a megtartó szülőföld körvonalait a Bánatos királylány kútja, a Küküllő-kalendárium, a Madármarasztaló versei és meséi?

Ebben a szomorú órában hittel hisszük: kimondhatjuk ezekre a kérdésekre az „igen”-t.

„…a halál mindig korai/ mert egyetlen élet sohasem elég hosszú mondat/… hogy elférne/ benne mint biztos partok között a folyó” – fogalmaztad meg egykor.

A Te számodra – Műveden át – mostantól fogva egy más élet folytatódik, s az erősebb, mint a halál.

(Elhangzott 2018. július 7-én, Kányádi Sándor költő temetésén)

 


EZ ÉRDEKELHETI
KÖZHÍR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Bajnokok Ligája: Cristiano Ronaldo ...
Nemzetiségi viszály szítása miatt indul ...
Johannis konzultálni akar a pártokkal ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ