Múzsa koronavírus idején
Vissza

Múzsa koronavírus idején

Az egyik hetilapban olvasom a sorozatot – persze interneten ‒, mert karanténban, sőt karanténláncban leledzek (a Velencei karneválról Izraelbe utazván füleltek le ott 14 napra, s majd onnan az utolsó géppel visszautazva, Budapesten nyúlt utánam a karantén-lét), hogy mit olvasnak a magyar írók kényszerű elzártságukban? Persze, az olvasás túlzás, hiszen csak rutinosan szánkázik végig a szemem a képernyő sorokon, mert – lehet, önzőn, magamból kiindulva – az érdekelne, hogy az írók mit írnak most, a merőben új, mert a középkor óta nem tapasztalt helyzetben?

KŐBÁNYAI JÁNOS

Sőt: az még jobban érdekelne, hogy mit nem írnak? Mit hagytak félbe, s milyen gondolatok, tépelődések közepette? Mi lesz most a világgal? Vagy egzisztenciálisabb mohósággal: mi lesz a szakmájukkal/hivatásukkal az ismeretlen erővel támadó-terjedő ellenséggel szemben viselt háború következményeképp? Hogyan változik a szerepük ebben a katasztrófában? Meg tudnak felelni a még paramétereit sem mutató kihívásnak, vagy el kell szenvedniük még a szerep- és funkcióvesztést is az egzisztenciális fenyegetettség tetejébe?

Ugyanis (Cicero kollega szerint), „háborúban hallgatnak a múzsák”. De. Vajon ezúttal nem hallgatnak-e el örökre? Fókuszáltabban: az időnek, amiből, mint individuumok s mint alkotók egyaránt kibontakoztak, most vége szakad, mert hic et nunc parancsra „mindennek más távlatot ad”, (még) nem a „halál”, hanem az előttünk álló néhány hónap vagy év tapasztalata s nemkülönben annak gazdasági és pszichológiai következményei: ami után „semmi nem lesz már ugyanaz többé”. S ezzel minden, amit a kollegák írtak, s főképp, amit több éves vagy csak hetes munkarendjük szerint készültek írni, egycsapásra érvényét és súlyát veszti.

Más korszakokban is voltak paradigmaváltások, természetes – „mennyiségiből minőségivé” érő – roppant változások, forradalmak, sokszor gyilkosabbnál gyilkosabb háborúkat is beindítva. Amelyek után nem lehetett a nevetségessé válás ódiuma nélkül olyan hangon, olyan mondanivalóval megszólalni, mint ama nagy változások előtt.

Azonban ezek a változás-váltások évtizedek, sokszor évszázadok lassú érlelődése következtében lobbantak be a napon, amelynek évfordulóira örömmel vagy gyásszal emlékezünk. Feltehetően azért, mert mindezt emberek, illetve emberek társadalmai idézték elő, mert emberek közti viszonyokból, emberek által álmodott és megvalósított technikai vívmányok következtében álltak elő.

A szakadék, amibe most zuhantunk, néhány hét alatt nyílt meg alattunk. S csak ahogy kapaszkodók nélkül pörgünk le az örvénybe, körvonalazódik egyre világosabban, hogy tartamától függetlenül – legyen az néhány hónap vagy év – nem élhetünk úgy tovább, hogy a ma belénk hatoló trauma-fenyegetése ne hatványozódna tovább. Ezzel átrendezve a „mindennapi élet” összes dimenzióját – amiből automatikusan következik az összes emberi prioritás gyökeres magából kifordulása. Annál is inkább, mert nem emberrel küzdünk, hanem a természettel, ami már a klímaváltozással (de hirtelen lekerült a napirendről) belengette az emberiségnek, a jelenlegi társadalmi és technikai berendezkedésével szembeni toporzékoló elégedetlenségét, s most pedig – néhány denevér dögletes sárkányleheletéből kiáramló hadsereg feltartóztathatatlan menetelése pusztít – e csapás által vajon milyen bűneinkre kapunk fenyítést? (Kitől? Ahogy az apokalipszisokban is a létező, vagy a választalanságunk teremtette Isten felelőssége is óhatatlanul felhorgad.)

Voltak az emberi történelemben eddig is, a mainál gyilkosabb járványok. Azonban nem a megbetegedések és a halálesetek – az előzőekhez képest még mindig elenyésző – száma a fenyegető, hanem a környezet, amiben zajlik. A globális bekötöttség és függőség, aminek a hosszútávú hatásai lehetnek példátlanul rombolóak, mert az éppen a hosszú és kényelmes életet szolgáló technikai fejlettség révén – nem kevés paradoxonként – képes totális eredményességgel visszarepíteni egyfajta sci-fisített középkorba.

Abba az új elbeszélésbe, ahol az írónak – akit kétezer éve ismerünk karaktere általánosítható jellemzőivel – nem lesz szerepe. Vagy ha újra szerepet osztanak neki, az biztos nem az lesz, amit eddig ismertünk. Hanem mi? Ez az, amit nem tudni, ez az, amire most oly türelmetlenül várom a választ. Vajon, hogyan vélekednek erről a kollegák a lehet, Titanic-órákban.

Három hete az elmélyültségnek kedvező izraeli karanténban – az országban akkor 17 pozitív tesztet, Magyarhonban hármat vagy négyet regisztráltak – az antológia összeállító sürgetésére megírhattam két Trianon-centenáriumára írt cikket, zsidó (s vele óhatatlanul a holokauszt) szemszögből. (Kettőt is, mert az első elkanyarodott önéletrajzi vizekre, a kért „tudós” esszé helyett.) Két hét múlva már biztosan nem tudtam volna kipréselni magamból ezeket az írásokat. Ugyanis mindkét katasztrófa fájdalma és színei oly hirtelen megfakultak az újnak a rohanó árnyékot vető elsötétülésében. Az én pszichémben – és feltehetően a megcélzott olvasóéban. A mai pszichémben, s a mai olvasóéban. S az a kérdés, hogy az új trauma gyomrozása után a régi begyógyulatlan traumák és „kollektív emlékezetek” vajon visszanyerik-e az (akárcsak még egy hónapja érzékelt) eredeti vagy ahhoz közeli sajgásukat, diskurzust generáló mivoltukat.

A Trianon-antológia június elejei megjelentetése – hál’istennek nem az én fejfájásom, hogy lesz-e addigra nyomda, terjesztés. S persze: érdeklődés – ami a könyv összeállítása pillanatában a kiadó számára bombasikerrel kecsegtetett intellektuális, s talán anyagi vonatkozásban is. Az áprilisi Könyvfesztiválra magam is ősz óta gőzerővel készítek munkatársaimmal négy könyvet, plusz a Múlt és Jövő új számát. (Benne Konrád Györgyre emlékezik hat jeles szerző.) Egy könyvnél – a szerző súlyos betegsége miatt is – ugyan megnyomtam a nyomdagép gombját, noha a sajtópéldányokat sem tudom eljuttatni a szerkesztőségekbe, akiknek most kisebb-nagyobb dolguk van, mint hogy recenzálják. A saját munkatársaimnak azt kommunikálom, hogy minden a szokott menetrendben menjen a nyomdai leadásig, hogy késedelem nélkül lehessen a járvány lecsengése után előállni velük.

De magamnak mit mondok?

A készülő „projektek”-nek lesz-e addig aktualitásuk? Aktualitás alatt valami egészen mást értve, amit a fogalomnak tulajdonítunk. Az újrakezdő helyzetet, amiből kihullhat mindaz, amelynek aktualitás-hitében eleddig éltünk és tevékenykedtünk.

Az szép, hogy az írók olvasnak, de ez, ha valamikor, akkor most, a magánügyük. Ha ügyük van, ha valamikor, akkor most az írás. Még ha az lehetetlen is. Hogy ebbe már most beletizedelődünk, az biztosnak tűnik.

Ugyanis nekünk is olyan paradigmáknak ellenálló tesztek és vakcinák kidolgozásával kell foglalkoznunk itt és most, amelyekkel a vesztegzár feloldása után karanténjainkból előmerészkedve előállhatunk, s amelyről az gondoljuk, hogy új-aktualitásuk okán érvényeset nyújthatnak a szintén „szerte néz és nem lelé” kételyektől szédült, új életükbe kezdő olvasóknak.

Ezeket a teszteket és vakcinákat hogyan is ismerném. Csak azt tudom-érzem, hogy csak ezek előállításáról érdemes eszmét cserélni.

 

 

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Iohannis: a változás hullámának a ...
„Mi döntjük el, katasztrófa- vagy ...
Októbertől kötelező az egészségügyi ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ