Művészeti pályán megélni olyan, mint erdőben találni egy bukszát
Színészképzés Kolozsváron: a 3+2 év buktatói és lehetőségei
Színészképzés Kolozsváron: a 3+2 év buktatói és lehetőségei
Vissza

Művészeti pályán megélni olyan, mint erdőben találni egy bukszát

Szeretünk színházba járni, olvasni, rajongunk a hollywoodi filmsztárokért – mégis, ha pályaválasztásra kerül sor, a színészet, bölcsészet helyett nagyon sokszor „valami rendes szakmát” javasolunk az érintetteknek, amiből meg lehet élni. Valóban nem lehet megélni irodalomból, művészetből manapság? Harmincéves korukra már néhányszor kiégnek a fiatalok, akkora a hajsza a művészeti életben. A cél egyetem alatt színpadra, pályára állni, huszonévesen bestsellert írni – ez lenne az igazi siker? Ezeket a kérdésköröket feszegette a kortárs színházi képzés és praxis lehetőségeit és kihívásait boncolgató beszélgetésen Tompa Andrea egyetemi docens (BBTE Színház- és Televízió Kar), író, a Színház folyóirat főszerkesztője, Sipos Krisztina színházi alkotó (zenész, rendező, performer), Csoma Nóra kommunikációs szakember (Incubator Communication Company) és Köllő Csongor doktorandus (BBTE Színház- és Televízió Kar), a Shoshin Színházi Egyesület társalapítója.

(A borítóképen a beszélgetés résztvevői. Balról jobbra: Köllő Csongor, Sipos Krisztina, Csoma Nóra, és Tompa Andrea - A SZERZŐ FELVÉTELE)

Mi sem tudjuk pontosan, hogy kiket képzünk – a legjobb esetben étlapot kínálunk a hallgatóknak, amiről később tudnak választani – jellemezte a kortárs színházi képzést Tompa Andrea, aki, mint mondta, tíz éve nézi, mi történik a hallgatókkal később. A karra főleg a felnőttkor legelején járó fiatalok jelentkeznek, legtöbbjük nem színész akar lenni, de maga sem tudja, hogy pontosan mi – rendező, szerző, színházi alkalmazott, zenész. „A legrosszabb, amit tehetünk, hogy elkezdjük irányítani” – vélekedett Tompa Andrea, aki szerint a tanárok számára az jelent kihívást, hogyan ne beszéljék le a hallgatókat semmiről, hogyan lássák meg bennük a tehetséget.

A kar egykori diákja, Sipos Krisztina elmondta, ő sem tudta megfogalmazni, mi az ő terepe, inkább azt tudta, mi az, ami nem. „Ez az időszak sok görcsöt szült. Szakmailag folyamatosan érő típus vagyok, ezért kezdtem el a kíváncsiságom után menni. Azt feltételeztem, és ez reálisnak látszott, hogy ami engem érdekel, az lehet mást is érdekel” – számolt be tapasztalatáról Krisztina. Csoma Nóra szerint az egyetem eszköznek bizonyult.

Kiégést hoz a hajsza: azonnal pályára állni!

Bizonyos szempontokat át kell adni, táptalajt teremteni – vélekedett a képzésről Köllő Csongor, majd az angliai színészképzésről mondta el, hogy ott az jellemző, a hallgatók sok mindenben kipróbálják magukat, de semmiben sem mélyülnek el. Úgy véli, az előző korokból erősen megmaradt, hogy „mi színészeket képezünk”, miközben maga a színház is tulajdonképpen útkeresés a dogmatikus színházcsinálás és a „bármit szabad” irányvonal között. Fontos problémának látja, hogy nincs kulcsunk a mai emberekhez, Kolozsváron, Kaposváron, Budapesten, minden színiiskolában azzal szembesülnek, hogy nem tudják, hogyan kell kommunikálni, kapcsolatba lépni a fiatalokkal.

Jelenet a Váróterem Projekt Kedd című előadásából, rendező: Sipos Krisztina FOTÓ: BETHLENDI TAMÁS

„Az időket nem ismerjük, nem a nemzedékeket” – egészítette ki kollégáját Tompa Andrea, majd a felgyorsulásról beszélt. „A kilencvenes években mi kétszer, háromszor több időt jártunk egyetemre, időt adtunk magunknak, pályára állásunk később történt meg, mint ma. A fiatalok ma már egyetem után rögtön, vagy már tanulmányaik közben pályára állnak. A startvonalon sorakoznak kilövésre készen. Nagyon sokat kell produkálni nagyon rövid idő alatt – így már nincs beérési folyamat. Szinte azonnal publikálni kell, színpadra állni. Hihetetlen nyomás alatt állnak a fiatalok, ami alatt mi nem voltunk. Az én pályám a harmincas éveim elején indult, ma aki addig nem publikált, már nem is fog. Mindennek eredményeként nagyon gyorsan kiégnek, harmincéves korukig már 2-3 pályát elfogyasztottak. Vajon mi az oltóanyag, hogy lehet ezt kezelni?” – tapintott rá egy igen lényeges problémára Tompa Andrea.

 

A kérdésre Csoma Nóra saját példájával válaszolt, mint mondja, kétszer átment már a kiégésen, olyankor mindig tevékenységet váltott. „Zarándokolni mentem, meditációba kezdtem, különböző eszközökhöz folyamodtam. Nem volt időm megtanulni, hogy ez a szakma, én pedig külön ember vagyok, és ami a szakmában történik, azt ne vegyem annyira magamra. Az egyik megoldást a szakmai objektivitásban látom.”

Soha nem tudok „nagy” lenni?

Sipos Krisztina szerint jelentős tényező ebben a folyamatban, hogy nálunk nagyon erős a határvonal a nagyok és a kicsik (pályakezdők, egyetemisták) tömege között. „Erőteljes kérdés volt diákkoromban, hogy tudok-e nagy lenni. Úgy éreztem, nem tudok nagy lenni soha.” – mondta, majd elmesélte, hogy elkezdett máshova is járni, más kultúrákat, különböző alkotók munkáját látni, velük kommunikálni, és megélte azt, hogy a véleménye néha számított, ez jó volt, megerősítésként hatott, hiszen félelem élt benne azzal kapcsolatosan, hogy ha valamit megmutat magából, a munkájából, arra zúdulni fog egy csomó kritika, vélemény, szakmai szempont. „Az egyetemen a tanulás vágyát tanultam meg” – pontosított Krisztina.

„Ne gondoljátok, hogy szeptembertől alkalmazottnak kell lennetek, lehetőleg egy kőszínháznál” – tanácsolta a hároméves alapképzést befejezőknek Köllő Csongor, majd a bolognai egyetemi struktúra hiányosságait-erényeit boncolgatta. Az alapképzés három évébe nagyon sok mindent belesűrítettek, a plusz két év mesterképző viszont limonádé – vélekedett. Az eredeti elképzelés szerint a mesterképzőnek az elmélyülés idejének kellene lennie, ám ez az elmélet nem valósult meg, tulajdonképpen az történik, hogy elmondják még egyszer ugyanazt, amit előtte az alapképzésen. Ugyan nem ideális a képzés, de a mesteri két éve kiválóan alkalmas lehet arra, hogy a diákok szelektálják, mi áll hozzájuk közelebb, eldöntsék, hogy amit három év alatt feldobtak a levegőbe a tanárok, abból mit válasszanak, workshopokra menjenek.

Független, alternatív színház

A színház is állandóan változik, mondta Köllő Csongor említve, hogy Kolozsváron is lassan elkezdtek megjelenni, megerősödni mindenféle kezdeményezések. Mint mondta, függetlenként, alternatívként fontos a kommunikáció, majd felvetette a kérdést: hogyan járjunk el, amikor a rendszeren, a kőszínházon kívül vagyunk? A saját kezdeményezésében létrejött KaravanAct utazó színházi fesztivált illetően pozitív meglepetésnek számított, ahogyan eljutottak az emberekhez, ám nem tudhatták előre, mi lesz az ötletből, milyen fogadtatásban lesz része. Sipos Krisztina a Váróterem Projekt kezdeteiről szólt – mint mondta, naiv lelkesedésből jött létre, valahogy „vágjunk bele és jó lesz” módra. A lendület és naivság idővel átformálódott valami mássá, Krisztina mégis úgy véli, meg lehet ezeket őrizni, csak követni kell a csapat, a történések dinamikáját. „Azt szeretnénk, ha jönnének az emberek az előadásokra, ez az egyedüli cél. Rájöttem, ez nem helyes, mert pont azt öli meg, amire törekszünk. Ha van adnivalónk, akkor valószínűleg jönnek majd az emberek.” – állapította meg. Csoma Nóra a Várótermes kezdetek kapcsán arra emlékezett: mindenki foglalkozott mindennel, ennek eredményeként 3-4 év után az egész csapat kiégett. Nóra megerősítette azt a feltételezésünket, hogy a független színházak számára az önfenntartás nehéz.

Mutassunk életpályamodelleket

Életpályamodellek megjelenítését tartaná fontosnak Tompa Andrea, életutakat, amelyek példaként szolgálhatnak. Sokakban felmerül a kérdés: meg lehet-e élni irodalomból? Tompa Andrea szerint nem, esetleg majd 15 évvel később, ha addig az illetőnek nagyon sok vagy nagyon jó könyveket sikerül írnia. „Művészeti pályán megélni olyan, mintha valaki az erdőben találna egy bukszát” – mondta, mégis úgy véli, sem elásni, sem elsiratni nem kell a művészeti pályákat, hanem alternatívákat találni, több lábon állni. Példaként egy ismerősét említette, aki tartalomíróként keresi a kenyerét, és ez lehetővé teszi számára, hogy mellette a szívügyét is művelhesse a saját normalitása szintjén, azt, amire magával szerződött.

Jelenet a Shoshin Színházi Egyesület A fekete bika és más történetek című utcaszínházi előadásából FOTÓ: KEREKES EMŐKE


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Négy állami kitüntetés a főkonzulátuson
Elindul Barcelona polgármesteri ...
Tokióban mutatják be először Pálfi ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ