Évtizedekkel az 1988-ban bekövetkezett halála után egy gyülekezeti ház falán eltévedt egyvonalas portré lett a nyomravezető. Három évvel később pedig több tucatnyi alkotását sikerült megmenteni a kollektív feledéstől, sokakat az enyészettől. A kutatók kezdeti kíváncsisága minden újabb részlettel csak nőtt, a már-már elveszettnek hitt ügyeket övező szenvedélyesség valósággal tapadt mindazokra, akik kapcsolatba kerültek a kányafői csapat igyekezetével, a falon árválkodó ismeretlen egyvonalas portréval. És ki tudja, a koronavírusjárvány pokoli mélységekkel és magasságokkal gyötrő hosszú hónapjainak ijedten tévelygő kilátástalanságában talán nem csak Móra Bernátot mentette meg.
„Egyvonalas portré tekint rám árván a gyülekezeti ház faláról. – Ki vagy? – kérdezem kíváncsian. Eleinte nem válaszol. Újrakeretezéskor felfedi önmagát. Az alig látszó, hátlapra ragasztott címke által. – Móra Bernát önarcképe vagyok. – Így indul a nagy keresés.” – ismerteti a „Móra Bernát-nyomozás” részleteit dr. Bibza Gábor esperes, a Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközség lelkipásztora, a Donát úti Kányafő Galéria kiállításai zömének kurátora, aki a kép hátlapjáról leolvasott névvel indult kérdezősködni, keresgélni. Az információk pedig cseppenként gyűltek. A legtöbbet a törökvágási gyülekezetben őriztek meg a művészről, aki a parókiától két telekkel lejjebb alkotott földbe ásott műteremszerűségében. Először a gyülekezeti portrék kerültek elő, majd egy tanítónőtől az 1979-es Korunk-portrékiállítás szórólapja. Balázs Ernő festőművész felidézte, hogy az egyik mesterének tartott Móra Bernát Árpástón született, majd sikerült megtalálni Décsében a művész unokaöccsét, aki egy ideig a helyi falumúzeumban őrizte Móra néhány képét, és Magyardécsén keresztül sikerült eljutni Móra Bernát egykori özvegyéhez is. Ahogy gyűltek a jobbnál jobb alkotások, kezdett körvonalazódni Bibza Gábor számára a képzőművész munkássága, és született meg az emlékkiállítás szándéka.
Kicsoda is volt Móra Bernát?
A születésének 95. évfordulója alkalmából megnyílt emlékkiállítás szórólapja szerint Móra Bernát a Beszterce-Naszód megyei Árpástón született 1926. november 26-án. Désen érettségizett a 40-es években, Nagyenyeden járt tanítóképzőbe, innen irányították a képzőművészet felé. Előbb református teológiára iratkozott be, de az első évet követően a képzőművészet mellett döntött. Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán folytatott művészeti tanulmányokat. A Donát negyedben élt és alkotott. A 12-es és a 10-es számú líceumban, a 17-es, 15-ös és az 1-es általános iskolában rajzot tanított. Portrét készített előszeretettel a modellt álló munkatársairól, azok családtagjairól, számos kolozsvári személyiség, a Korunk-körhöz tartozó írók, Szilágyi Júlia, Veress Zoltán, Palocsay Zsigmond, Bálint Tibor stb. arcképét is megörökítette. Tanfelügyelőként, közíróként is tevékenykedett.
Emlékezetes nagysikerű portrékiállítása 1979 júliusában a kolozsvári Korunk Galériában. Herédi Gusztáv írja a kiállítás margójára: Móra Bernát „képein kevés a kiegyensúlyozott, nyugodt, önérzetes, felhőtlen tekintetű személy, több a tűnődő, bánkódó, töprengő, zord vagy éppen beteg”. A maga fájdalmát, szenvedését is belerajzolja a portréiba. Tudatosan keresi kora elviselhetetlen nyomait portréalanyai arcán. Ennek az 1980-as évek Erdélyét átható életérzésnek műveiben való megjelenése tette igazán egyedivé Móra portréművészetét. Stílusa a kezdeti időszakban az erdélyi hagyományokat és a szocialista realizmust ötvözi. A kötelező kultúrpolitikától a hatvanas évek végén kezd eltérni, sajátos, egyéni stílust alakít ki. Csendéleteiben, olykor portréiban kubista vonások is megjelennek, de a szürrealizmus és a 20. századi modern irányzatok felé is kacsintgat. Tanítványait az iskolai rajzórákon, műtermében vagy kertjében, a „fedetlen műteremben” oktatta. Magánéletét és alkotói előmenetelét a szenvedés és fájdalom határozta meg, ez tükröződik késői alkotásaiból. Súlyos betegségben hunyt el 1988. szeptember 22-én. Kolozsváron, a monostori temetőben nyugszik. Temetésén Szőcs László lelkipásztor így fogalmazott: „Móra Bernát életművével elmondta és tragikus sorsával példázta, hogy nagypéntek van”. „Az apaságban pótolhatatlan veszteséget szenvedett és a társához való viszonyában meghasonlott ember és alkotóművész tragédiáját csak fokozta, hogy életművét és törekvéseit a tudatos megnemértés és a szándékos félreértés kísérte” – összegezi találóan életét Szőcs László: „bolondságnak és botránkozásnak minősítették-tartották egy-egy eredeti elképzelését és törekvését”. Mindezt nehezen viselte, „meghaladta a vállalt vagy kijelölt feladat nagysága”.
A magyardécsei falumúzeumban 1999-ben nyitották meg állandó kiállítását, miután özvegye átadta a hagyatékot. Ezt követően Móra Bernát művészként feledésbe merült.
Álmok a műteremkunyhóból
Szén és tusrajzai mellett a kubista vonású, de lazább ecsetkezelésű festményei is jelentősek, pillanatnyi leíró látványfestészete technikailag is sokfelé ágazó – értékelte Móra munkásságát a tárlatmegnyitón Forró Ágnes képzőművész. Metszeteiben megjelenik a táj, a monokróm alföldi tanyavilág, a putrik, a dombos csucsai táj, házak. Csendéleteire a színbeli gazdagság jellemző, a vázában lévő dáliák puha ecsetkezelése, komplementer, kiegészítő színek használata, hideg-meleg árnyalatok. Nagyalakos kompozícióiban a figurák mérete a háttérhez képest felnagyított, csaknem az egész képfelületet kitöltve uralják a képmezőt. Kontúros vagy kontúr nélküli kompozícióira a kubista jegyek jellemzőek, a formák, elemek modellálják a testrészeket, a kezek viszont rajzosak, vázlatosak.
„Tehetségének tudatában Bernát gyakran mesélt álmairól. Vágyott a sikerre, de kivívásához nem volt elég energiája. Szeretett volna egy tágas, tetővilágításos műtermet. Itt a templomunk közvetlen szomszédságában a domboldal még őrzi álmait. 1970-71-ben saját kezével ásott, barkácsolt egy 30-40 m2 alapterületű kunyhót. Lelkesen beszélt terveiről, készülő kompozíciókról, melyek csak részben valósultak meg vagy vázlatok maradtak. Szeretném azt hinni, hogy most az ő lelke is velünk ünnepel.” – fogalmazott a tárlatmegnyitóra írt levelében Czondi Irma, a művész hosszú évek óta Cegléden élő özvegye.
Személyes hobbi és közösségi munka
Három évnyi kutató- és gyűjtőmunka, sok kaland, utazás, reménytelenség, nagy meglepetések után 80 kép gyűlt össze a tárlatra. Sok porosan, fakultan, átnedvesedve, penészesen. Ezeknek a zömét sok munkával megtisztították, javították az egyházközség munkatársai és maga a lelkipásztor, aki tisztítás után a grafikákat megfelelő lakkal rögzítette – a technikák némelyikét történészi tanulmányai során tanulta, másokat jó inas módjára ellesett a szakemberektől. Vannak képek, amelyeknek a színe a galambpiszok savassága miatt megfakult, ezekről a piszkot letakarították, de később szakszerű restaurálásra szorulnának.
Sok kép keret nélkül, mások töredezett kerettel kerültek elő. A keretezést is házon belül oldották meg maguk a törökvágásiak, sok segítséget kaptak az Intact cégtől, amely negyven képet keretezett. „Felhívtam a keretezőt, hogy megköszönjem a munkájukat. Mondtam, köszönöm a 12 képet, még lenne vagy 28. A telefonvonal végén röpke csend, aztán pedig egy szó: megcsináljuk.” – részletezte Bibza Gábor a tíz család magángyűjteményéből származó képeket bemutató tárlat mögött rejlő közösségi összefogást. Sok tanácsot kaptak ifj. Fekete János lelkipásztortól, támogatást a Bendkopp, Intact és Networking cégektől, Zoltán Hunor, a képzőművész örököse pedig folyton meglepte a csapatot egy-egy újabb képpel, majd egyszerre 44-gyel (!). Az ügyet nagyon sok gyülekezeti tag a sajátjának érezte, volt aki nemcsak portrét adott a kiállításra, de süteményt is készített a megnyitóra.
– Számomra hobbi ez a kutatómunka, a családom is kedvét leli benne, a tisztítást-keretezést kamaszfiammal együtt végeztük, a végeredmény pedig sok elégtételt jelent – magyarázta kérdésünkre Bibza Gábor, mi vezérel egy lelkészt képzőművészeti kutatásokra, tárlatszervezésre. Mégsem maradéktalanul elégedett, hiszen tudja, mi az, amire nekik már nem jutott kapacitásuk. A falakról egyedül a művész Kolozsváron vagy Erdélyben lappangó, a megfeszített Krisztust ábrázoló késői alkotása hiányzik, amely stílusosan összefoglalná a művész életét és kiteljesítené a retrospektív kiállítást. – A tárlat csak egy állomás, címkéket kéne készíteni az egyes képek jellemzőiről (technika, használt anyag, méret, cím, téma, évszám stb.), katalógusban rögzíteni a sok információt, a kutatás során felgyűlt hatalmas tudásanyagot – sorolja.
A Móra Bernát emlékkiállítás november 15-ig naponta 9–16 óra között vagy előzetes telefonos egyeztetés alapján látogatható.
(Borítóképen: Az a bizonyos egyvonalas portré, Csendélet)
