A dekonstruktivista történetírás lényege, hogy a múltról alkotott tudásunkat megtisztítsa a közelmúlt által alkotott mítoszoktól, tévhitektől, pszeudo-történelmi interpretációktól és önkényes torzításoktól. Ennek az irányzatnak a román történetirásban Lucian Boia a fő képviselője, de akad még néhány jelentősebb szerző, aki ezt az irányzatot követi, különösen a régészeti – őskori, ókori és középkori – tévhitek demitizálása terén (Mircea Babeș, Alec Niculescu, Andrei Timotin, Adrian Andrei Rusu, Gáll Erwin, stb.). Sorin Nemeti ebben a kis kötetben 2000 és 2010 között, a Tribuna folyóiratban megjelent rövid kis írásait gyűjtötte egybe egy bevezetővel és néhány kritikai lábjegyzettel ellátva.
A kötet hét fejezetben tárgyalja Románia őskori, ókori és középkori történelmének legfőbb téveszméit, mítoszait és ezoterikus értelmezéseit, amelyek sajnos ma virágkorukat élik és sokkal ismertebbek, népszerűbbek, mint a kortárs régészettudomány eredményei. Bár a szerző nagyon szerényen és elegánsan érvelve kerüli a forró kását, azt el kell mondanunk, hogy a kötetben tárgyalt tévhitek nem lennének ennyire népszerűek, ha a történészek és régészek bátrabban, hangosabban és aktívabban vennének részt a tudományos ismeretterjesztés műfajában. A Román Akadémia és annak jelenlegi vezetője, Ioan Aurel Pop indirekt szerepét sem említi ebben az elsiklott folyamatban, ahol a „történészek kontra áltörténészek” meccsben sajnos az utóbbiak állnak nyerésre. A kötet tehát egyértelműen nem törekszik szisztematikus, teljes összefoglalásra, nem is számit alapvetően tudományos munkának, hanem ismeretterjesztő jellegű összeállítás, amely azonban igen jelentős kérdéseket feszeget.
Sorin Nemeti neve persze jól ismert már a tévhiteket terjesztő portálokon, rég felkerült az ezoterikus irodalom és a pszeudo-történelem apostolainak fekete-listájára. E kötet megjelenése ilyen szempontból tehát bátorságra is vall és követendő példa, jelzi azt, hogy nem szabad félvállról venni a pszeudo-történészek munkáját és óriási térhódítását.
Az első fejezet egy rövid bevezető, ahol a szerző kitér a pszeudo-történelem és történelmi tévhitek széleskörű elterjedésének okaira és bemutatja a jelenség fő képviselőit, irányzatait, elnevezéseit - sajnos a teljesség igénye nélkül. A második fejezet a „primordiális hagyományok” címmel indít, amely R. Guénon francia ezoterikus guru romániai hatását elemzi Eliade, Brăncuși és számos más művész, alkotó és kutató életében. A fejezet kitér Vasile Lovinescu Dacia hiperboreană című 1993-as munkájára is, amely az 1990 után feléledt ezoterikus történelem egyik „alapmunkája” és bibliája, hasonló hatással mint Nicolae Densușeanu, Dacia preistorică című 1913-as opusza és Napoleon Săvescu Noi nu suntem urmașii Romei című munkája. Ezek a kötetek – bár több száz hasonló munkával együtt jelentek meg – sokkal nagyobb „karriert” futottak be a romániai ezoterikus és áltörténelmi irodalomban, mint társaik. Ennek az egyik oka, hogy a kötetek igen olvasmányosak, a mítoszépítés „remekművei”, a mese-irodalom minden ravasz fogását tartalmazzák. Ugyanakkor nem teljesen fiktív narratívák, hiszen részletesen fel és kihasználják az őskor és az ókorkutatás régészeti eredményeit is, tehát veszélyes arányban vegyítik, keverik a fikciót a valós forrásokkal. Szövegeiknek ez a kettős jellege adja e munkák töretlen népszerűségét és téveszti meg a régészeti szakirodalomban kevésbé, vagy egyáltalán nem jártas olvasókat, akiknek évezredes igénye a biztonság, a meseterápia, a „történet-feloldó”, ősbiztonságot adó ereje. A jó story feloldoz, biztonságot, ősi múltat ad, különlegessé, egyedülállóvá, felsőbbrendűvé tesz. Ez az alapelve ezeknek a munkáknak is.
A második fejezet a mitizált őskor világába vezeti az olvasót. Innen két fő modern történelmi tévhitet vagy mítoszt elemez a szerző: a tatárlakai korongok írása körül kialakult pszeudo-történelmi irodalmat és a dákok őskori múltjának mitizálását. Mindkettő számtalan munkában megjelenik sajnos és nemritkán nagynevű régészek és történészek is beleesnek ezeknek a tévhiteknek a csapdáiba. A tatárlakai táblácskák vagy korongok a XIX. század óta ismertek, hiszen Torma Zsófia, Erdély és egyben a világ egyik legelső régésznője vélhetően már talált ilyen jellegű leleteket. A ma ismert tárgyakat azonban Nicolae Vlassa régész találja a XX. század derekán. A sumér íráshoz nagyon hasonló, ám azzal nem teljesen azonos szimbólumok azóta is megosztják a szakembereket: van, aki mezopotámiai hatást vél felfedezni Erdély neolitikumi kultúráiban, mások egy egységes, „dunai írásról”, tehát a mai balkáni államokban elterjedt szimbólum-rendszerről beszélnek. Vannak azonban olyanok – mint B. P. Hașdeu vagy P. L. Tonciulescu – akik ezeket a neolitikumi tárgyakat és szimbólumokat egyenesen összekötik a dákokkal, a dákokat pedig a székelyekkel, létrehozva ezáltal egy teljesen fiktív, minden történelmi módszert és forrást mellőző elméletet, amely ma is igen népszerű sajnos. Sorin Nemeti röviden bemutatja, ezeknek az elméleteknek a buktatóit és egyértelműen fiktív, hamis jellegét.
A másik alapmítosz a dákok őskori múltjának megkeresése és az őskor és ókor összekapcsolódása. Az indo-európai népek mozgását és ma már minden kétséget kizáróan jól ismert történetét ezek a szerzők teljesen ignorálják és évszázadokat ugrálva összekötik a Kr.e. V-IV. század óta ismert géták és dákok történetét egy mitikus, ősi néppel, a hiperboreánusokkal, pelaszgokkal vagy árjákkal. Ez az elmélet T. Antonescu 1895-ös kötetéből és a már említett Densușeanu munkájából indult el és ma is létező elméleteként kering. Ezek a szerzők nem tudták, nem akarták elfogadni, hogy az Erdély területén a neolitikumban és bronzkorban élt népességek és a XIII. században érkező új, indo-európai népcsoportok között az égvilágon semmi kapcsolat nincs, ahogy azt sem akarták elfogadni, hogy a gétákról és dákokról csak Hérodotosz óta tudunk, tehát alig 2500 éve. Számukra ez elfogadhatatlan volt, tehát ki kellett találni a dákok „őstörténetét”.
A következő fejezet a román historiográfia egyik fő tézisét, a dákok történetét elemzi. Itt természetesen a már említett Densușeanu és Săvescu manifesto-jellegű munkáit elemzi a szerző, röviden kitérve az adott munkák kontextusára és keletkezésére is. Kitér ugyanakkor a trákománia fő XX. századi terjesztőjére, I.C. Drăgan tevékenységére. Az olvasó ezzel a névvel a Kazán-szorosnál létrehozott óriási Decebal fejnél találkozhatott, hiszen azt is ő építtette. Ezeknek a trákomán és dákomán köteteknek a fő tézise az, hogy a román nép eredete trák múltra vezethető vissza, tehát jóval a római hódítás előtti időkre. Az imperialista, tehát nyugati kultúrákkal azonosított „római” múlt és latin nyelv háttérbe szorítása volt a cél és egy autentikus, helyi, „különutas” ókortörténet létrehozása. Ez természetesen az 1980-as években Ceaușescu politikai ideológiájával tökéletesen megegyezett, hiszen a nyugattól való eltávolodás és a szovjet imperializmustól történő távolságtartás politikájába pontosan ez, a birodalmakkal szembefeszülő, egyedülálló, autohtón, helyi – tehát trák és dák – múlt hangsúlyozása nyert politikai támogatást. De ez az elmélet ugyanakkor jól illeszkedik a Bibó István által is leírt, a kis és közép-kelet európai államok frusztrációjába, kisebbségérzetének kompenzálásába: ha a románok dák és trák eredetűek, akkor régebbiek, különlegesebbek, egyedülállóbbak, tehát „felsőbbrendűek” mint szomszédaik és a romanizált, birodalmak által meghódított nyugatiak is. Fajelmélet ez a javából, csak szépen becsomagolva. A Densușeanu – Drăgan – Săvescu vonalat emelte showbusinessé Daniel Roxin, akinek áltörténelmi filmjeit és köteteit sajnos több tízezren látták, olvasták már. Roxin és Sorin Nemeti között egyébként többször zajlott szócsata, így várhatóan ez a kötet is majd visszhangra lel a ma már újpogány mozgalommá nőtt zalmolxiánusok körében. Ugyancsak ebben a fejezetben, Sorin Nemeti részletesen bemutatja, hogy az ún. sinaiai ólomtáblák – amit a dákománok a dák ősök szent írásainak tartanak – XIX. századi hamisítványok, feltehetően egy jó nyelvész – nagy valószinűséggel B. P. Hașdeu – nevetséges koholmánya. Nemeti felidézi az 1990-es években berobbant óriási mennyiségű dákomán kötetek és konferenciák hangulatát, elveszett dák kincsekről és kövekben, megalitokban látott dák istenségek vélt arcaival.
A kolozsvári történész ugyanakkor felidézi Zoe Petre 2004-es kötetét, amely – Boia 1997-es jelentős kötetét követően – az elsők között igyekezett a dákokhoz és gétákhoz fűződő mítoszok és áltörténelem leleplezésére. Érdekes módon bár Nemeti röviden beszél Eliadéről a kötet elején, elfelejti megemlíteni Dan Dana jelentős munkáját Zalmolxisról és Eliade indirekt szerepét ennek az új, ma már újpogány mozgalommá lett őrületnek az elterjesztésében.
Az ötödik fejezet további „mániákról”, az ún. celtomania – vagyis a kelta múlt beépítése a román nemzeti öntudatban – vagy a goticizmus, a gótok történetének mitizálásával foglalkozik. Igazán üdítő olvasmány Alexandru Bădin fantáziáiról olvasni, aki egy kora-középkori Daciát vélt felfedezni Észak-Európában, ezáltal összekötve a kelta-germán-gót hagyományokat a dákok történetével. Bădinnak köszönhetjük azokat a felfoghatatlan nyelvészeti teljesítményeket is, amely a „Dutch” és „Deutsch” szavakat „dák”-ként értelmezi, vagy az Anonimus által említett Gelu és Glad neveit írországi forrásokban véli felfedezni.
Erről a témáról kétségtelenül sok írás született az elmúlt két évtizedben. Lucian Boia, Zoe Petre, Dan Alexe, Mihai Bărbulescu, Mircea Babeș, Cătălin Borangic, Mihaela Grancea, Dan Dana, Cătălin N. Popa, Alin Henț a román oldalról, Várkonyi Gábor, Miskolczy Ambrus, Visy Zsolt és Hubbes László a magyar oldalról is írt már a dákománia különböző – történelmi, régészeti, politológiai, kultúrtörténeti, vallástörténeti – aspektusairól. Sorin Nemeti kötetének negyedik és ötödik fejezete tehát csak csepp a tengerben, igaz, szintézis még nem íródott a témában.
A kötet egyik legizgalmasabb fejezete a hatodik, amely a középkor mitizálásával, a dákó-román kontinuitás és a vélt vagy valós államiság eszméjével foglalkozik. Sorin Nemeti helyesen állapítja meg, hogy a román nép történetének egyik hiányzó eleme 1920 előtt a nyelvi kiterjedéssel földrajzilag nem kompatibilis államiság problémája volt. A román államiságról csak a XIV. századtól kezdődően vannak forrásaink, amely a török uralommal meg is szűnik a XVI. században és a XIX. századig ismét nem beszélhetünk állami szuverenitásról. Ezt a hiányt kell kompenzálni a kontinuitás elméletével, amely kapcsolatot teremt a dákok ókori királysága és a középkori román fejedelemségek között. Nemeti kötetének nagy hiányossága, hogy egyetlen sorban intézi el az akadémiai történetírás és kiadványok mitizáló történeteit ebben a témában és azonnal rátér az áltörténelmi művek, az ezoterikus szerzők fantáziáira. Igen izgalmas Sorin Nemeti fejezete az „állam előtti államok kora” (epoca prestatală) fogalmáról, amelyben Ovidiu Pecican 2006-os kötete ellen szólal fel, aki már a kötet címében is homályosan fogalmaz a Kr.u. III-XII. század közötti időszakról. Nemetinek ez a fejezete az egyetlen, amelyben a hivatalos, konszakrált román akadémiai történetírás nagy hiányosságaira is rámutat, különösen a középkor és kora-középkor értelmezésének problémáira.
Sorin Nemeti kötete kiváló bevezetés egy óriási áltörténelmi irodalomba és annak kulturális hatásaiba. Helyesen körvonalazza a romániai régészettudomány – őskor, ókor és középkor – főbb problémáit és a legfontosabb kortárs mitoszokat. Nagy hiányossága azonban, hogy csak érintőlegesen, vagy egyáltalán nem mer a nagy szentekhez, a konszakrált történészekhez hozzányulni és ezzel beáll a BBTE kolozsvári történészeinek - mondjuk ki bátran -, unalmas sorába: a szakmai ősök és elődök tisztelete fontosabb, mint a szakma módszertana. Daicoviciu, Protase, Ioan Aurel Pop és társaik mitizáló munkái nem szerepelnek Nemeti kötetében, pedig ezek egyenes következményei ennek a jelenségnek és hatásuk talán még nagyobb a közéletben, közgondolkodásban és politikában is. Nemeti kötete tehát egy jó kezdet, de egy alapos, tudományos szintézis ebben a témában – amely az akadémiai történetirás mitizáló jellegét is elemzi – ezt követően még sűrgősebb igénnyé vált.
