Az viszont tény, hogy Voiculescu már a mandátumát is nagyjából azzal kezdte, hogy a Matei Balş kórházban történt tűzeset miatt egyesek a lemondását követelték – mintha bő egy hónapnyi tárcavezetése után ő lett volna a hibás a hazai egészségügy állapotáért. Amely - nem mellesleg -, azért olyan, amilyen, mert már a ’89-ben kapott örökség sem volt valami fényes, aztán pedig olyan „papírtologatós” bő 30 év következett, amelyben ember legyen a talpán, aki követni tudja már csak azt, hogy hány egészségügyi minisztere volt az országnak: mire valamelyik közülük valamit is elmozdított volna, már leváltották…
Nem tudom, hogy a fogadóirodáknál lehetett-e fogadásokat kötni arra, hány hónapig fogja bírni Voiculescu, de sejthető volt, hogy ő sem tudja kitölteni a teljes mandátumát. Főleg, ha a törékeny politikai erőviszonyok mellett azt is figyelembe vesszük, hogy egyből mélyvízbe esett, a járványhelyzet kellős közepébe. 113 nap azonban egy teljes mandátumhoz képest is kevés. Persze bűnbaknak most pont jól fogott, gyakorlatilag afféle áldozati bárányként az utóbbi három és fél hónap összes kudarcát – kórházi tragédiák, az adatok megmásításának gyanúja, összevissza intézkedések a járvány kapcsán – hallgatólagosan a puttonyába tették és elküldték, hogy tiszta lappal indulhasson egy másik miniszter. Akit aztán majd három hónap avagy fél év múlva szintén váltanak a hatalmon lévők, hogy ismét restartot adjanak a rendszernek, abban reménykedve, hogy ezekkel a lépésekkel a lakosság bizalmát, saját szavahihetőségüket is vissza tudják szerezni.
Nem mondom, hogy Voiculescuról – aki 2016-ban szintén néhány hónapig volt csak egészségügyi miniszter – soha nem olvastam negatívumokat. Azt se mondhatom, hogy minden helyzetet profin kezelt az elmúlt időszakban, mégis: én még adtam volna neki némi esélyt – hogy miért, azt már megírtam februárban, a Matei Balş-cirkusz kapcsán. De az már a múlt, a jelen pedig ismét azt mutatja, hogy a hazai politikai iszapbirkózásban egy-egy miniszter olyan, mint egy fogyóeszköz az irodaasztalon. És ahogy egyre rövidebb ideig „tartanak”, lassan minden napra kell egy új miniszter. Így viszont soha nem fogunk jutni sehova.
S mit tehet ez ellen a nép? Az utóbbi évek gyakorlata – amikor is szinte minden párt volt már kormányon –, azt mutatja: szinte semmit, legfeljebb az egyik aktuális (tavaszi) gyerekdal sorát dúdolgathatja magában: „hát én immár kit válasszak?” Vagy, a kormányválságok negatív gazdasági vetületeit elkerülendő, imádkozik: miniszterelnökünk, ki vagy a parlamentben, mindennapi tárcavezetőnket add meg nekünk ma, és bocsásd meg, ha legközelebb nem szavazunk rád, miközben mi is megbocsátunk azoknak, akikre hiába szavaztunk. És ne vigy minket az előrehozott választások kísértésébe…
