Mindennapi csodák nyomában – avagy jónak lenni tényleg jó?
Vissza

Mindennapi csodák nyomában – avagy jónak lenni tényleg jó?

„Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni.” (Márai Sándor) Persze gyerekként még mindannyian hittünk a csodában, ám felnőttként már sokkal racionálisabban gondolkozunk. De mégis, a karácsonyi csodavárás valahol ott van a lelkünk legmélyén, s talán ez a magyarázata annak, hogy ilyenkor – miközben vélhetően észre sem vesszük –, igyekszünk a legjobb énünket mutatni, hogy nyugodt lelkiismerettel várhassuk a kis Jézuskát. Vagy talán attól félünk, hogy ha nem vagyunk jók, nem hoz nekünk semmit az angyal? Netán tudjuk, hogy év közben bizony sokszor voltunk „rosszak”, s ezt próbáljuk feledtetni azzal, hogy az év ezen időszakában sokkal nagylelkűbbek vagyunk?

Tény, hogy advent idején az adakozási kedv fellendül – mint ahogyan ilyenkor a felénk kinyújtott kezek száma is megszaporodik például a buszokban, bevásárlóközpontok parkolóiban.

Adni, de kinek?

Decemberben rendszerint lépten-nyomon belebotlunk a buszokra fel-leszálló harmonikás kéregetőkre – akik sokszor a nagyobb hatás kedvéért egy kisgyereket is magukkal visznek, s utóbbi gyűjti be a pénzt az utasoktól –, de általában véve is megszaporodnak ilyenkor azok, akik a járókelők sajnálatára, együttérzésére alapoznak. Nehéz eldönteni, kivel állunk szemben: tényleg egy, a társadalom perifériájára szorult családdal, vagy pedig egy „minden hájjal megkent” hálózat tagjaival, akiktől a nap végén a bandavezér majd úgyis bezsebeli a pénzt.

Sokkal hihetőbb a története annak az idős néninek, aki szemlesütve kér pénzt, mert a nyugdíjából vagy gyógyszert vesz, vagy lakásköltséget fizet, de a kettőt egyszerre lehetetlen. Ott vannak az interneten érkező segélykérések is: beteg gyerekek őssejt-beültetésére, különféle egyéb komplikált orvosi beavatkozásokra, gyógyíthatatlan betegségben szenvedő felnőtteknek az utolsó napjaik elviselhetőbbé tételére is adakozhatunk. Segíthetünk árvaházak vagy idősotthonok lakóin, s ha hozzávesszük a különféle egyéb adakozási lehetőségeket (állatmenhely, környezetvédelem, stb.), bizony rájövünk: nem is olyan egyszerű kiválasztani azt, hogy kin segítsünk. S ki tudja, lehet nem is annak adtunk, akinek a legnagyobb szüksége lett volna rá?

– Szerintem utópia azt hinni, hogy minden szükségben szenvedőnek segíteni tudunk – véli Tamási Zsolt teológus, a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatója. – Nem lehet felállítani egy olyan skálát, amelyen bejelölhető lehetne, hogy kiknek kellene előbb és inkább segíteni. Amit el lehet érni: formálni és növelni lehet az érzékenységet, hogy észrevegyük a környezetünkben meglévő problémákat, hogy nyitottak legyünk a segítségnyújtásra. Ami nem csak anyagi támogatás lehet, hanem egy egyszerű gesztus, egy mosoly, egy bátorítás is. Jó látni például, hogy diákjaink egy-egy adventi vásárra készülve mekkora odaadással készítik saját kézműves termékeiket, amelyek készítésekor tudják, hogy ebből nem nekik lesz jövedelmük, hanem ezzel járulnak hozzá valaki megsegítéséhez. Egy megformált kis nemez-baba, egy karácsonyi dísz, egy saját sütésű sütemény, vagy egy limonádé elkészítése közben érezhetik, hogy ezzel egy nemes célt szolgálnak. S ez nagyon fontos. Kisgyerekként értékként kell megjelenjen az életükben a mások gondjaira való fogékonyság, s ha ez így van, akkor amikor már anyagi lehetőségeik bővülnek, biztosan élni tudnak az adakozás lehetőségével. Hogy pont kiknek fognak segíteni, azt a helyzet hozza mindig magával. De minél többen lesznek, akik észre tudják venni a szükséget, s szívből tudnak adakozni, segíteni, annál biztosabb, hogy a jó úton haladunk. Hogy kinek van a legnagyobb szüksége a segítségre, annak eldöntése nagyon szubjektív, s a környezetből érkező jelzések korlátai is befolyásolják a döntést. Szerintem az adakozó nyitottsága sokkal fontosabb, mint annak eldöntése, hogy a támogatás a legjobb helyre került-e? Rászorulók mindig is voltak, vannak és lesznek. S a segítő szándék és tett sokkal fontosabb, mintsem azon töprengeni, hogy megéri-e, hogy a segítségem biztosan célba ér-e? Objektíven nem mérhető sem a hatékonyság, sem a célzatosság, de igenis mérhető a szándék, a készség, az igény, a nyitottság a segítségre. Egy közösségnek vagy egyénnek a szükségekre való nyitottsága hozzájárul, hogy a körülöttünk levő szükségeken enyhíteni próbáljunk, tudjuk. Ez egy folyamat, s ebben a folyamatban nem az a legfontosabb, hogy a leghatékonyabbak legyünk, hanem, hogy tegyünk – mondja Tamási Zsolt.

Zente, Levente, Noel

Vannak, akik minden nap várják a karácsonyi csodát, hisz csakis ilyen csodaként fogható fel az, amikor például összegyűl egy-egy irreálisnak tűnő összeg egy ritka betegségben szenvedő gyermek vagy felnőtt számára, esélyt adva az életre.

Magyarországon a közelmúltban példaértékű összefogással igen rövid idő alatt kétszer is összegyűlt az a 700 millió forint, amely két fiúcska, az igen ritka izomsorvadásban szenvedő Zente és Levente amerikai kezelését teszi lehetővé. Ugyanolyan speciális génterápia jelentheti a gyógyulást a kis Noelnek, aki számára a napokban a Farkas utcai Református templomban tartott jótékonysági koncertet Fazakas Ádám Sándor orgonaművész, a Kolozsvár-Kerekdombi Református Templom orgonista-karnagya.

– Ez már a második orgonahangversenyem volt Noel számára, az elsőt december 11-én, a szilágyperecseni magyar Baptista imaházban adtam. Erre az eseményre szép számmal érkeztek, nem csak helybeliek, hanem az egész Szilágyság területéről. A hangverseny alatt összegyűlt adományok meghaladták a 19 ezer lejt, illetve a szilágyperecseni magyar baptista gyülekezet még folytatta a gyűjtést és értesüléseim szerint több mint 23 ezer lej gyűlt Noel részére. Ez hatalmas öröm számomra, azért is, mert én is szilágysági vagyok. December 17-én a Farkas utcai Református templomban az előző koncerthez képest jóval kevesebben voltak. A kicsi létszámhoz képest 3 ezer lej gyűlt össze, ez mindenképp segítség Noel számára, mert ismerjük a mondást: „aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli”. Bizakodó szívvel várom a január elsején megrendezendő, újévi orgonahangversenyt, amelyen már ötödik alkalommal lehetek az esemény előadója. Ezen a koncerten a perselyes adományok teljes egészét Noel segítésére fordítjuk.

– Hogyan esett a választása Noelre?

– A jótékonykodás számomra nagyon fontos dolog. Noel történetét véletlenül ismertem meg, és azonnal segíteni akartam. Ölyüs Noel Róbert idén július 12-én született, Bihar megyében; október 22-én derült ki, hogy SMA-1 nevű genetikai betegségben szenved. Egyetlen esélye a Zolgensma nevű gyógyszer, ami több mint 2,1 millió dollárba kerül, s ezt legkésőbb 2 éves korig kell megkapnia. Noel segítésére nem csak koncert, hanem vásár, jótékonysági bál, kupakgyűjtés stb. szerveződött, főleg a Partiumban, de nemcsak.

Visszatérve a kérdésre, úgy gondolom, hogy a jótékonykodásnak nincs határa, és egyúttal nem is kötelező. Mindenki saját elhatározással dönthet arról, hogy kit, mivel és hogyan tud segíteni. Fontos tudni azt, hogy egy személy egyedül nem képes mindenkit támogatni, és szerintem nem is kell. Igyekezzünk ésszel, saját lehetőségünkhöz mérten jótékonykodni.

– Ön szerint mi kell ahhoz, hogy egy jótékonysági gyűjtés sikeres legyen?

– A sikeres eredményhez önzetlen szeretet és akarat szükséges. Egyszerűen bíznunk kell abban, hogy elérjük a célt. A karácsonyi időszak, a szeretet, az ajándékozás időszaka, elvileg sikeresebb lehet ilyenkor egy gyűjtés, azonban, amint azt a kolozsvári hangversennyel kapcsolatban jeleztem, érhetik az embert meglepetések. Egyébként szerintem a jótékonykodás nem időfüggő, mindig szükség van szeretetre és törődésre.

Noelt bárki támogathatja banki átutalás által is; a kedvezményezett neve: Olyus Noel Robert; számlaszámok: euró: RO74BTRLEURCRT0527455101; forint: RO87BTRLHUFCRT0527455101, lej: RO27BTRLRONCRT0527455101; Banca Transilvania, Agenţia Valea lui Mihai (Érmihályfalva), Bihar megye, SWIFT kód: BTRLRO22.

Az angyalok köztünk járnak

Volt kolléganőnk, Szász Zsófia idén kicsit angyalbőrbe bújt, hiszen ő vezényelte le a maszol.ro Legyél te is angyal! jótékonysági akcióját. Mint meséli, különösen közel áll a szívéhez ez az akció, mert anyósa nevelőként dolgozik egy Hargita megyei családi házban, így sok gyerek történetét ismeri.

– A jótékonysági akciót még 2018-ban indítottuk el, hogy az állami gondozásban élő gyerekek számára is megteremtsük a karácsony csodáját. A szerető családot, a szüleik közelségét nem tudjuk biztosítani számukra, de hisszük azt, hogy az angyalnak lerajzolt tárgyi ajándékok valóra váltásával is örömet szerezhetünk nekik, hiszen így tudják: az angyal nem felejtkezett el róluk. A megyei gyermekvédelem munkatársai segítettek abban, hogy megkapjuk a gyerekek angyalnak írt leveleit, amelyeket sorra közzétettünk, olvasóink pedig teljesítették a kívánságokat. Tavaly ötvenöt Hargita megyei gyerek kívánsága vált valóra, 2019-ben pedig négy megyéből – Bihar, Maros, Hargita és Kovászna – közel száz gyereknek szereztek örömet olvasóink. Általában egy gyereknek egy angyala lett, de előfordult, hogy egy angyal több gyerek kívánságát is valóra váltotta. Lényegében a jótékonysági akcióval kapcsolatot akartunk teremteni a segítőszándékú emberek és a rászoruló, családi típusú otthonokban nevelkedő gyerekek között. 

– Hogy tapasztaltad, igaz az, hogy inkább az ad, akinek magának is kevese van?

– Egy-egy telefonbeszélgetés, kívánságteljesítést jelző Facebook-hozzászólás, de még a személyes találkozás révén sincs lehetőségünk felmérni olvasóink anyagi helyzetét és nem hiszem, hogy ezen múlna, hogy kiből lesz angyal. Ahogy a rászoruló gyerekek, úgy a kívánságokat teljesítő angyalok is sokfélék: az akciónk révén „angyallá váltak” egyetemisták, házaspárok, munkaközösségek, de közéleti személyektől, politikusoktól is kaptunk felajánlást. 

– És hogy látod a kéréseket: nem lőnek túl olykor a célon azok, akik ajándékra várnak? Az egyik gyermek például nem akármilyen telefont, hanem iPhone-t kért az angyaltól…

– A családi típusú otthonokban olyan gyerekek élnek, akiket szüleik, hozzátartozóik valamilyen okból nem tudnak gondozni. Ezt leszámítva azonban ők is ugyanolyan gyerekek, mint bárki más: szeretik és vágynak a népszerű dolgokra – a telefonra, a táblagépre, a laptopra –, és tudják, hogy mi a menő, például az iPhone. Ugyanakkor sok gyerek vágya egyszerűen teljesíthető, legót, labdát, szánkót, kifestőt, babát kért, vagy éppen olyasmit, amit egy családban élő gyerek a karácsony nélkül is megkap: egy szép ruhát, meleg bakancsot, pulóvert, édességet. Nem gondolom, hogy a gyerekek „túllőttek volna a célon”, elvégre, ha az angyalnak nem súghatják meg, mire vágynak igazán, akkor kinek?

– Mi volt a legnagyobb félszed e jótékonysági akció levezetésében, szervezésében?

– Egy-egy ilyen akció meghirdetésekor mindig kérdés, hogy mennyire fogékonyak rá az olvasók. Teljesülni fognak a kívánságok? Különösen igaz volt ez az idén, amikor majdnem kétszer több kívánság valóra váltását tűztük ki célul – ez több szervezési feladatot is igényelt, illetve az idővel is versenyt futunk ilyenkor. Ha egy olvasó elvállalja egy kívánság teljesítését, be kell szereznie, majd csomagolnia az ajándékot, azt eljuttatni hozzánk vagy a megyei tanács iktatójába. A szerkesztőségünkben, illetve az iktatókban összegyűlt meglepetésekről a gyermekvédelem munkatársai gondoskodnak, hogy karácsonykor minden gyerek megtalálja a fa alatt. Ez mind-mind időbe telik. De nagyon hálás vagyok, hogy a Legyél te is angyal! akcióban részt vehettem, ilyenkor mindig megerősödik bennem az emberi jóságba vetett hitem. Jó volt jó szándékú olvasókkal beszélgetni és találkozni, örülni az egyre gyarapodó ajándékkupacoknak a szerkesztőségben, illetve tudni, hogy ezzel nagy-nagy örömet szerzünk a gyerekeknek. S bízom benne, hogy jó szándékú, a rászoruló gyerekek helyzetére érzékeny embereket bármikor találni, nemcsak karácsonykor.

Adventi vásár… gerincműtétre

Tamási Zsoltot, a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatóját azt követően kerestem fel, hogy a világhálón elém kerültek az általa vezetett intézmény adventi vásárán készült fotók, s rájöttem: az iskola egyik diákjának gyűjtenek.

– A marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceumban több éve – függetlenül az iskola időnként viharos helyzetétől – rendszeresen megrendezzük a jótékonysági adventi vásárt és a cipős-doboz akciót. Ezek célja minden évben, hogy a rászorulóknak a karácsonyi ünnepét szebbé tegyük. 2015 óta Böjte Csaba egyik árvaházát támogatjuk ebben a formában, de volt úgy is, hogy a begyűlt pénzt a kárpátaljai testvériskolánk – a munkácsi Szent István Katolikus Líceum – számára ajánlottuk fel. Az idei alkalommal a cipős-doboz akció mellett a diákok által készített kézműves termékek eladásából származó bevételt a diákok, osztályok az iskolánk egyik végzős osztályába járó, gerincműtét előtt álló diákunk orvosi beavatkozásának költségeinek támogatására ajánlották fel. A szervezést koordináló kollégák (Sükei Mária tanítónő és Csiki Csilla tanárnő) mellett a szervezésben kiemelt szerepet vállalt a végzős teológiai osztály, ahol a műtétre készülő kislány is tanul. A vásárban több mint 6000 lej gyűlt össze, de volt lehetőség közvetlen adakozásra is, így szinte 10 000 lejt tudtunk a diáklány családjának a vásár után átadni. Természetesen, ez a műtéti költségnek csak egy kis töredéke, viszont igyekeztünk más fórumokon is meghirdetni az adakozás lehetőségét, így templomi gyűjtések, a kosárlabda Mikulás-kupa bevételei, az alapítványi támogatásokkal és az online gyűjtésekkel együtt már jelentősebb összegek kerültek felajánlásra, s bízunk benne, hogy a január végén történő műtéti beavatkozásig összegyűl az a keret, ami a családot a költségek jelentős részétől tehermentesíteni fogja.

– Mennyire látja fontosnak a mai világban az adakozást?

– Az adakozás erény és készség. Nem csak ma, mindig is fontos volt, hogy mindenki abban a formában, ahogyan a lehetősége biztosítja, adakozzon. Ez nem feltétlenül csak anyagi téren kellene, hogy jelentkezzen, az adakozásnak nagyon sok más formája is van. Iskolánkban fontosnak tartjuk – mind a tanár kollégák, mind a szülők –, hogy az adakozás értékét megismerjék és alkalmazzák a diákjaink. Ezért is minden ilyen alkalom egy újabb lehetőség annak az érzékenységnek a formálására, amely révén megtanulnunk odafigyelni, észrevenni a segítség lehetőségeit. Nem csak vásárral, gyűjtéssel, hanem személyes látogatásokkal árvaházakban, öregotthonokban, ünnepi műsorok bemutatásával, különböző önkéntes tevékenységekbe való bekapcsolódással. Szerencsére ennek is már hagyománya van, folyamatosan vannak aktív önkéntes diákjaink a Caritas és a Máltai Szeretetszolgálat tevékenységeiben.

– Önt is megkérdem: igaz az, hogy inkább az ad, akinek magának is kevés van? És… miért jobb szegénynek lenni, miért a szegényeké az Isten országa?

– Az adakozás erénye szerintem nem a vagyoni állapottal van egyenes arányban. Adni az tud, aki megtanul(t) kapni is. Mert az elfogadás legalább annyira nehéz, mint kilépni önmagunkból, s merni adni. Akinek magának is „kevés” van, azért a kevésért hálás, s azt könnyebben is meg tudja osztani. „Boldogok a szegények”, mert a szegény nem ragaszkodik feltételemül ahhoz, amije van: tudja, hogy ami neki jutott, az ugyanúgy az övé, mint azoké, akikkel van bátorsága megosztani. Egy nagyon gazdag ember is tud lélekben „szegény” lenni, ha vagyonára nem úgy tekint, mint amihez görcsösen ragaszkodnia kell, hanem lehetőségként látja arra, hogy társai segítségére lehessen. Egy koldulórendhez tartozó szerzetes is gyűjthet vagyonokat, hiszen hívatásának megfelelően ezt mások segítségére fogja fordítani. Minél nagyobb a felismert szükség, annál nagyobb erőforrásokat szükséges mozgósítani. S hiszek benne, hogy ezek az erőforrások vannak, ezekkel élni kell, s nem kell félni a gazdagságtól sem. Csak az öncélú gazdagságtól, amely már nem tud „túllépni” önmagán, amely már csak gyűjt, de nem oszt meg. A megosztással minden anyagi lehetőség eszközzé válik, s ettől kedve a leggazdagabb ember is elmondhatja, hogy „boldog”, abban az értelemben, ahogyan a Hegyi beszédben elhangzott, hogy ilyeneké az Isten országa.

Belső késztetés vagy megfelelni akarás?

– Miközben évről évre csökkenni látszik azoknak a száma, akik rendszeresen templomba járnak, mégis karácsony környékén a legnagyobb az adakozási kedv. Nincs itt valami ellentmondás?

– Karácsony előtt akaratlanul is jobban ráhangolódik mindenki a szeretet ünnepére – véli Tamási Zsolt –, s még ha a vallásos mozzanat nincs is benne, de a „kommersz-ünnep” hangulata is előtérbe helyezi a betlehemi jászol szegénységét, s tetten érhető az igény, hogy ilyenkor segíteni „illik”. Ez viszont, ha nem igazi belső igény, akkor kimerül egy felületes adakozásban, egy-két jótékonysági bálon a „fölöslegből” való adakozással, alamizsnával. S ez messze áll attól a nyitottságtól, amiről az előbbiekben volt szó. Ez nem belső késztetés, hanem a társadalmi normáknak való megfelelés, főleg, ha nem csendben s a névtelenségben történik az adakozás, hanem egy újabb eszköz társadalmi „tőke” teremtésére, a csillogásért, a központban levésért, a szereplését „fizetett” tarifa. Ami alapvetően önző, s éppen ezért nem is őszinte tett. De ettől eltekintve, ez is enyhít a szükségen… Ám az igazi adakozó nem alkalomra, ünnepre vár, hanem bármikor észreveszi a szükséget. Az adakozás ugyanis készség, nem a vagyoni állapot függvénye. Lehet valaki szegény vagy gazdag, ha tud adakozni, akkor tenni is fogja. Kell hozzá a minta, amit láthat a családban, közösségekben, környezetében, s kell hozzá a bátorság, hogy ne féljen attól, hogy ezért a megajándékozott megsértődik; kell a bizalom, hogy segítségét elfogadják. Mindez együttesen teszi sikeressé magát az adakozást. Az biztos, hogy egy-egy helyzetben nagyobb szolidaritás figyelhető meg, minél fiatalabb a rászoruló, annál nagyobb a társadalmi készség, hogy esélyt adjon neki. S én meg vagyok győződve, hogy ez a készség megvan mindenkiben, még akkor is, ha nincs bátorsága ezt első alkalommal kipróbálni. De miután megteszi, továbbviszi ezen az úton az az öröm, amit a „megosztott öröm” érzete ad.

Jobb adni, mint kapni?

De vajon tényleg öröm az, ha segítünk valakinek? Igaz a mondás, miszerint jobb adni, mint kapni? Lehet valami pszichés jótékony hatása, hozadéka az adakozó számára? – ezeket a kérdéseket már Seer Lászlónak, a BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Kara adjunktusának teszem fel, akinek egyik szakterülete a  viselkedési közgazdaságtan.

– A segítségnyújtás, adakozás egyeseknek könnyebben megy, másoknak nehezebben. Nem egyszerű feltárni az okait. Attól függetlenül, hogy mennyire tartjuk ezeket értékrendünk részének, fontos azt az oldalát is látni, hogy a csoportbeli (szűkebb közösség) és társadalmi megítélésünket is javítja, ha „emberbarát” módon viselkedünk, önzetlen, segítő szándékkal teszünk meg dolgokat. Bizonyára attól is jó érzés a segítségnyújtás, hogy saját magunk számára bizonyítottuk, hogy az értékrendünknek megfelelően cselekedtünk, de a közösség részéről való pozitív visszajelzések is sokat adnak hozzá a segítségnyújtásból fakadó jó érzéshez. A jótékonykodásnak egyértelműen előnyös pszichés hatásai vannak: értékrendünkkel konzisztens módon élhetünk, ami egy erős visszajelzés, hogy jó irányba haladunk a személyes fejlődésben. Ha pozitív visszacsatolásban részesülünk, akkor ez ugyancsak azt bizonyítja, hogy „rendben vagyunk”. De ha bűntudatból teszünk jót, akkor az ugyancsak egy gyógyulási folyamat részévé válik… – magyarázza a pszichológusi diplomával rendelkező marketingszakember.

– Mi befolyásolja azt, hogy valaki általában adakozik vagy sem?

– Az adakozási szándékot számos tényező párhuzamosan befolyásolja. A személyes érintettség sok esetben a legerősebb. Ha rokonunk, ismerősünk szorul segítségre, akkor gyakran ösztönösen segítünk. Ez egyrészt a probléma fizikai közelsége, a jobban informáltság, a személyes érintettség és a szűkebb csoport normái miatt van így. Családtagjainkon, barátainkon hamarabb/gyakrabban vagyunk hajlamosak segíteni, mint számunkra ismeretlen embereken. Ahogy a probléma távolodik tőlünk, az informáltság csökken, és a személyes érintettség is egyre közvetettebb, akárcsak az empátiánk, társadalmi érzékenységünk, és ezáltal az adakozási kedvünk is tompul. Hamarabb adakozunk egy ismerősünk ismerősének, aki velünk egyidős, mint például a klímaváltozás visszaszorítására. Ez nem csoda, hisz ez utóbbi egy jóval elvontabb, nehezebben definiálható és időben nehezen behatárolható probléma. Épp ezért valóságos kihívás elvont és mindenkit érintő dolgokra adományokat gyűjteni. Ugyanakkor az anyagi háttér nem feltétlenül függ össze az adakozási szándékkal, a rászoruló kiléte – a fent bemutatottak értelmében – annál inkább.

Erős hatással van az adakozási kedvre a családi minta és egyéb minták (pl. világnézeti elvek, értékrend, vallási hagyomány), de itt fontos megjegyezni, hogy ezek csak egy alapot szolgáltatnak az adakozási aktusnak, de nem feltétlenül váltják ki azt. Az adakozás aktusát a probléma közelsége, a személyes érintettség, a bőséges ismeretek képesek sikeresen kiváltani. Érdekesség, hogy amennyiben az a percepciónk, hogy egy adott probléma megoldásában sokan segíthetnek, akkor kevésbé vagyunk hajlamosak segíteni, ugyanis úgy vesszük, hogy megoszlik a felelősség. Az utcán összeesett emberen hamarabb segítenek, ha viszonylag kevés a járókelő, mint akkor, ha nagyon sok a járókelő.

– Mi lehet a sikeres adománygyűjtés kulcsa? Mitől függ az, hogy egyik esetben hamar összegyűl pl. beteg gyermeknek a pénz, más esetben nem sikerül összegyűjteni?

– Az emberek rengeteg információval szembesülnek a mindennapokban, ezért az első gond abból adódik, hogy nehéz az emberek figyelmét megszerezni. Jó kiindulópontként szolgál, ha a problémához közeli (lokális, ugyanazon társadalmi csoport, ugyanazon érdeklődési kör stb.) emberekre szűrjük a felhívásunk. Az emberek azt kell érezzék, hogy nem egy távoli ügyről van szó, kell tehát segíteniük. Látniuk kell az ügy relevanciáját, okát, célját. Ezt sokkal könnyebben és jobban megértik, ha nem nulláról indulnak, azaz már részben ismert számukra az adománygyűjtés céljának több eleme. A sürgősségre való apellálás is hasznos lehet, ugyanis ha valami sürgős, akkor más elbírálási kritériumokat használnak azok, akikhez az adománygyűjtési felhívásunkat céloztuk.

– A nagylelkűséget, empátiát lehet tanítani?

A látott jó példa, a sikeres esetek, a példaképek sokkal jobban megtanítanak valakit a nagylelkűség gyakorlására, mint bármi más. A nagylelkűség és empátia részben egyéni jellemvonás, sokan egyenesen személyiségvonásként definiálják. Azt is fontos ehhez hozzátenni, hogy ilyen személyiségvonásoktól függetlenül az emberek szeretnek különféle sikertörténetek részei lenni és végső soron akkor érezzük jó embernek magunkat, ha mások is annak láthatnak bennünket. Tehát a nagylelkűséget nemcsak „örökölni”, hanem tanítani is lehet, és véleményem szerint igenis kellene fejleszteni a társadalmi érzékenységet. Nemcsak azért, mert szükség van rá, hanem mert segít az embereknek olyan élmények megélésében, amelyek végső soron jobb emberré teszik őket.


EZ ÉRDEKELHETI
ÉLETMÓD ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Camerimage-díj – Tizenkét film ...
Elmaradhatnak a félévi dolgozatok
Tanulópénz

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ