Mi lett a forradalmakkal?

Mi lett a forradalmakkal?
A márciusi ifjak – nemzeti történelmünk hőssé avatott alakjai – minden magyar forradalomnál nagyobb piedesztálra kerültek. Neveik ott fénylenek szinte minden pusztai falu és magyar nagyváros főterén, iskoláján és a magyar kollektív mentalitás pozitív fertályán. Egy gyűjtőnévvel emlegetjük őket, annak ellenére, hogy jogi, származási és politikai státuszuk és identitásukban sem voltak egységesek. Ami összekötötte őket mégis, egy eszmei tudat volt, amely rövid időre, de eggyé tudta kovácsolni a kor magyar ifjúságát és vezető gondolkodóit. Rájuk emlékezünk és az ő áldozatkészségük, szabadságvágyuk és a tavasz jelképezte feltámadás, újrakezdés politikai metaforájának ünnepét üljük március 15-én. Az ünnepi kavalkádban azonban érdemes egy kevésbé pozitív kérdést is feltenni: mikor halt meg a forradalom, mint társadalmi jelenség?

               A forradalmak ritkán járták át, hatották át egységes szellemben a társadalmakat. A Rákóczi szabadságharc idején is, minden bizonnyal voltak olyan kicsi magyar falvak, ahova a változás szele vagy még híre sem biztos, hogy eljutott. Ugyancsak illúzió lenne azt  hinni, hogy a márciusi ifjak és az 1848-as forradalom vezető magyar politikusai egységes ideológiát követve lettek a Habsburg monarchia, az elnyomás, a nemzetiségi, nyelvi és emberi jogok védelmezői és szószólói. Olyan ügyet tudtak találni, olyan ideológiai és szellemi értéket, ami minden különbözőség fellett állt és rövid időre el tudta nyomni a különbözőségeket. Hasonló mechanizmusokat érzékelhetünk az 1956-os forradalomban is.

               Manapság, amikor az országhatárok, a nemzeti identitás, mint lételem és az emberi jogok így, vagy úgy, de legalább Európában biztosítva vannak és nemzetközi szabályrendszerek szerint lettek rögzítve, minden más ügy és társadalmi probléma másodlagos szintre szorul. Ehhez társul még a sokat idézett értékvesztés szubjektív és nehezen meghatározható problémája is: ma már ezernyi politikai, szellemi, vallási identitás létezik, amelynek radikálisan más meghatározása van az emberi szabadságról és jogokról egyaránt. Ez az ideológiai diverzitás és tudatosítás oda vezetett, hogy ma már nem tudunk forradalmat „csinálni”. A nemrég megjelent régi hangzású, új Depeche Mode dal ezt a korszellemet ragadja meg: a XIX. század lelkes forradalmai és kifinomult, vagy talán elemien leegyszerűsített eszméi mára eltorzultak és darabjaira estek. Március ifjainak harca egyrészt aktualitását vesztette – mondhatni szerencsére, és hála az ő hősiességüknek –, hisz határainkat (láthatóan) nem fenyegeti semmilyen politikai entitás, egyetemes és nemzetiségi jogaink egy része – igaz nem teljesen – biztosítva vannak. A XIX. század forradalmai tehát majdnem sikeresek lettek, eredményük hosszú távon egy majdnem tökéletes, majdnem elfogadható helyzetet teremtett Európában. Sajnos a „majdnemek” sérelmeit és hiányosságait azonban mi, erdélyi magyarok nagyon is érezzük. A XIX. század letisztult vagy naivan felnagyolt ideológiai, amelyek lehetőséget teremtettek az akkori forradalmakra.

                Ma a márciusi ifjak mozgalma olyan számunkra, mint egy széttört tükör: összerakni nem lehet már és önmagunknak már csak egy torz mását látjuk az ő tevékenységükben. Olyanok, mint ők, soha nem lehetünk. Egyrészt, mert nem azokkal a problémákkal küzdünk, mint ők, másrészt mert ma lehetetlen olyan egységes, mindent átívelő elvre építeni egy „forradalmat”. A fiatalok, ha úgy tetszik, liberális, demokratikus ifjúság tüntetés-sorozata Romániában alig húsz nap után véget ért, és az össztársadalom alig egynegyedét tudta megmozgatni. Persze, ez is jóval több, mint a márciusi ifjak tömege – egyszerűen ma már a „többieket” nehezebb megmozgatni vagy irányítani, mint 1848-ban. A többiek vagy más elveket vallottak, vagy teljesen apolitikus és antipolitikus elveket követve, a közöny sötétségébe burkolóztak. Az eszmék változatossága és a politikai szerepvállalás olyan méretekben távol esik már a 48’as ideáloktól, hogy azokat akár már felesleges is példaértékűnek említeni. Nihilizmust félretéve: nem hiszem, hogy a mai Európában lehetséges egy olyan mélységű forradalom, mint az 1848-as vagy az arab országokon átsöprő és kétes kimenetelű forradalmak.  A forradalom alighanem olyan, mint a kamaszok sajátos mechanizmusa: egy felnőtté lett társadalom már túlságosan másképp gondolkodik (már ha létezik kollektív gondolkodás), mint egy száz évvel ezelőtti, naiv korszak szaturnuszi aranykora.

                   Hol a forradalom? Kérdezhetjük depechi szólamokra. A forradalom – legalábbis Európában – egy aranykor múltbeli tükre maradt és ez így is van jól talán. A változások mifelénk már nem a márciusi ifjak vulkanikus örömével és erejével fognak létrejönni, hanem a kis lépések, aprócska gőzölgések, mozgalmak révén. Az apátiából feléledni vágyó társadalomnak szenvedélyre, tűzre, életkedvre lenne szükség, ehhez azonban csak a legnagyobb krízishelyzetek és lelkesedések adnak lehetőséget. Lesz-e még felénk ilyen? Percekre, órákra, talán hetekre igen. Ami fontos, hogy a márciusi ifjak elmúlt szenvedélyét legalább tartsuk meg emlékezetünkben és ne feledjük el soha. Talán jól jön az még valamikor mifelénk is…