Meg kell mondanom, hogy már az első pillanatban elnyerte a tetszésemet a darab, hiszen nem mindennapi dolog, hogy egy színházi előadás az Úr imájával kezdődjön. Amikor a székek között felsorakozott gyerekek elkezdték mondani az imádságot, bizony a nézők közül is sokan összekulcsolták a kezüket, hisz még ha játszásiból is hangzik el, mégis a legrégebbi keresztyén könyörgésünk. Aztán a „mint a szép híves patakra” kezdetű ének csendült fel, és a 42. zsoltár dallama igazi kollégiumi hangulatot teremtett.
A musical alapjául szolgáló Móricz-regényt mindannyian ismerjük, olvastuk. A történet éppen ezért nem az újdonság varázsával hatott a nézőközönségre, hanem az örökérvényű emberi igazságok, érzelmek újraélésének a lehetőségével. Akkor is megesett a szívünk Misin, amikor tudtuk, hogy a pakkját felbontják majd, a kontóját ellopják, és a tanárok a végén nem hisznek az ártatlanságában. Igazságtalannak tűnt a fegyelmi bizottság ítélete még akkor is, ha tudtuk, hogy a történet végén minden tisztázódik majd.
A legnagyszerűbb történeteket azért szeretjük annyira, mert a jó és a rossz harca egyértelműen és világosan megnyilvánul bennük. A mai mesékben már minden egybemosódik. A szabadelvű gondolkodás rendszerében már nincs bűn vagy bűnös, minden csupán választás kérdése. Móricz regényében azonban egy pillanatig sem keveredik össze a jó a rosszal, a fekete a fehérrel, nincsen a szürkének ötven árnyalata, és ez nem véletlen. Az író sok csalódáson ment keresztül mielőtt a fájdalmait kerek történetbe foglalta. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor 1919-ben a Kisfaludy társaság kizárta őt a soraiból. Legyen szó egyházról, politikáról vagy művészetről, mindig is megvoltak és a mai napig is léteznek azok a bizonyos körök, amelyekbe csak az egyenlőbbekkerülhetnek be.
Nagyon mély tanulsága a történetnek, hogy a bűn nem korhatáros. Amennyire álszentek és képmutatók gyakran a felnőttek, néha annyira rosszindulatúak, mondjuk ki nyíltan: aljasak tudnak lenni a gyerekek. A gonosz indulatok a virtuális világban újabb táptalajra leltek. A gyerekek előszeretettel szégyenítik meg egymást nyilvánosan, a közösségi oldalakon, aminek gyakran egészen tragikus a végkimenetele. A felnőttek ahelyett, hogy példát mutatnának, elintézik az egészet azzal, hogy a gyermeknek joga van az önkifejezéshez.A rakoncátlan, sokszor agresszív gyerekek viselkedését megmagyarázzuk egy internetről ismert orvosi diagnózissal: a gyerek hiperaktív.
Ahhoz persze, hogy az Y generációnakmeg tudjuk mutatni,mi a jó, ahhoz nekünk is ismernünk kellene. Ezért időszerű a majd százéves regény színpadi adaptációja. A történet a végletekig feszíti az igazságtalanságot egy ártatlan gyermek kirekesztése által azért, mert sajnos csak így értjük meg a lényeget. Csupán az okoz számunkra igazi katarzist, akkor döbbenünk meg és gondolkodunk el mások vagy önmagunk viselkedésén, ha egy igazán ártatlan embert látunk szenvedni. Nem véletlen tehát, ha engem a színpadi előadás egy nagyon régi, több mint kétezer esztendős történetre emlékeztetett igazán.
