Merész harmóniák – színes hangszerelés

Merész harmóniák – színes hangszerelés
A hosszas „téli álom” után, filharmonikusaink február elsejei hangversenyének Sosztakovics és Prokofjev ritkábban hallható műveiből összeállított műsora, végre kicsalogatott az otthon melegéből. Kíváncsian vártam, hogy Josu de Solaun, a 2014-es Nemzetközi George Enescu verseny győztese, miként fog megküzdeni Prokofjev II. Zongoraversenyének köztudottan „hajmeresztő” technikai bravúrjaival. Azt tudtam, hogy az igényes műsor a vezénylés szempontjából „jó kezekben” van, hiszen Mihail Agafița alaposan felkészült karmester, aki zenei intencióit „tűzön- vízen át” győzelemre viszi.

Dmitrij Sosztakovics (1906–1975) az Októberi Forradalom harminchetedik évfordulójára írt Ünnepi nyitánya (A-dúr, op. 96.) egyike a zeneszerző legharsányabb műveinek, amelyben nyoma sincs a Sosztakovics későbbi műveire jellemző keserűen maró gúnynak, fanyar humornak, pesszimizmusnak, vagy melankóliának. A néhány perces, ünnepi fanfárral induló fényes csillogású, magával ragadó, pazar muzsika jó hangulattal indította a hangversenyt.

Szergej Prokofjev (1891–1953) 2. Zongoraversenye (g-moll, op. 16.) fiatalkori termés, amelyet ő maga mutatott be 1913-ban. Prokofjev zseniális zongorajátéka ellenére, a concerto a bemutatón hatalmas botrányt kavart, a kritika „futurista impertinenciával” vádolta a zeneszerzőt. Prokofjev amerikai tartózkodása idején, az otthon hagyott partitúra kézirata megsemmisült – egyes források szerint az orosz polgárháború idején sínylődő lakók tüzet gyújtottak vele egy tojásrántotta sütéséhez! –, a versenyművet Prokofjev néhány évvel később a fennmaradt kétkezes átirat vázlatai alapján rekonstruálta, de a darab népszerűsége azóta sem közelítette meg az I. vagy a III. zongoraversenyét. A négytételesre duzzasztott, merész harmóniákkal telített, színes hangszerelésű, virtuóz robogású versenymű, technikailag és művészileg is próbára teszi előadóját. Az első tételben szélesen ívelő, mélázón mesélő és groteszk hangzású karakterek feszülnek egymásnak, a középrész különlegessége, a szinte önálló tétellé növő, briliáns technikát igénylő kadencia. Az „örökmozgó” scherzóban a zongora az etűdök, ujjgyakorlatok technikai kihívásaival és gyorsaságával száguld végig. Szokatlan a lassú tétel helyett felcsendülő robusztus, indulószerű intermezzo, telve prokofjevi humorral és játékossággal. A zárótételt az orosz népdalerezet és a tétel középpontjában álló hosszú, hatalmas drámai erőt igénylő kadencia teszi érdekessé.

Josu de Solaun előadásában a hangulati hullámzások és a legfinomabb pianissimótól az energikus fortissimóig terjedő széles dinamikai skála, a játékosság és a humorosság, a technikai bravúr és a vitathatatlan virtuozitás találkozott. Mégis, valami nem volt számomra tökéletes. Sajnáltam, hogy a bámulatos technikai csillogású, „veszélyesen” száguldó művet partitúrából játszotta, ugyanis minden egyes kapkodó kottalapozás elvonta figyelmemet a töretlen műélvezettől. A közönségsiker nem maradt el, az elismerő tapsot ráadás követte. Granados The Maiden and the Nightingale (A hajadon és a csalogány) című darabjának finoman kidolgozott ékesítéseit, művészi gyöngédségű szépségeit hallgatva, elismeréssel nyugtáztam, hogy Josu de Solaun nem csupán virtuóz tehetség, hanem a színek mestere is.

Sosztakovics csupán tizenkilenc éves volt, amikor záróvizsgájára megírta az I. Szimfóniát (f-moll, op.10.), amelynek bemutatójára 1926-ban került sor a Leningrádi Filharmónia termében. A fiatalkori mű nagy sikert aratott, és csakhamar olyan neves karmesterek vezényelték, mint Leopold Stokowski, Otto Klemperer, Arturo Toscanini. Zenéje magával ragadó, temperamentumos, színes hangszerelésű, könnyen érthető, mondhatni hagyományos, csírájában már hordozza a zeneszerző későbbi műveire oly jellemző maró gúnyt, fanyar humort.  A virtuóz zenekari technikát igénylő I. Szimfónia fordulatokban gazdag, színes hangszerelésű. Első tételének táncos karakterét a fuvola- és klarinétszólók által intonált lírai betétek tarkítják. Az oroszos hangvételű második tétel zeneszövetében a sejtelmesség és játékosság képez némi kontrasztot, valamint érdekes színfolt a zongora és az ütőhangszerek kombinációja. A széles ívelésű, nagy feszültségeket hordozó, orosz népi melodikájú lírai harmadik tétel élménypillanataiként kiemelném Adrian Cioban érzékeny, bensőséges oboaszólóját és Paul Sîrbu éteri hegedűszólóját. A zárótételt felfokozott érzelmek, hatalmas feszültségek jellemzik. Kár, hogy a végzetet sejtető üstdobütéseket követő, meghatóan érzékeny csellószóló, Marian Marica bizonytalan intonációja révén, veszített fájdalmas szépségéből. A finálé egyre növekvő belső energiájával, felfokozott nagy iramával a sors kegyetlen kihívásaival szemben, az életbe vetett hit rendíthetetlenségét hirdeti.

Zenei érdekességekkel fűszerezett, izgalmas hangverseny volt, amelyen zenekar és karmester, szólista és közönség Sosztakovics és Prokofjev merész harmóniáinak és színes hangszerelésének szépségeiben merülhetett el.

(Borítókép: Pillanatfelvétel a koncertről, középen Josu de Solaun zongoraművész. Fotó: Bogdan Meseșan)