Megkésett portré – Török Borbála szövőnő 100 éve

Megkésett portré – Török Borbála szövőnő 100 éve
„Kolozsvárban szeretem azt is, hogy egyre inkább kezdenek magyarosítani; hallgatom a rádiót, és jóleső érzéssel tölt el, ha valami jó dolog történik, ma reggel például a Kolozsvári Magyar Napokról beszéltek” – mondta öt évvel ezelőtt, 2016 augusztusában Török Borbála, akit akkor egy Szabadság-melléklet apropóján kerestem meg. A szomszédban lakott, ugyanazon az emeleten, ahol én, így aztán nem is kellett messzire mennem, amikor Kerekes Edit kezdeményezésére, Kolozsvár 700. születésnapja tiszteletére a városukról, városunkról kérdeztünk ismert és kevésbé ismert személyeket. A 7-es szám jegyében szólaltak meg hölgyek és urak, a 7 évestől a majdnem 97 évesig – azért majdnem, mert a kilencedik X-szel kissé bajban voltunk. Ezért úgy döntöttünk, már-már „megelőlegezve” neki néhány évet, hogy az akkor 95 éves Török Borbálát vonjuk be az interjúfüzérbe. Kedvesen mesélt az életéről is, csak hát a terjedelmi korlátok, ugye, meg aztán a teljes beszélgetés lenyomatát akkor nem sikerült pikk-pakk „előteremteni”… Idén már az emlékezés szándékával folytatódik a történet, hiszen Bori néni januárban visszaadta a lelkét Teremtőjének. De a siránkozás helyett – mármint hogy miért hanyagoltam mostanáig, ejnye-bejnye – a jó szándék vezérel az alábbi sorok írásakor, amilyen az én szomszédasszonyom is volt: tisztelettudó, barátságos, jóságos. Valószínűleg ezek a jellemzői is közrejátszottak abban, hogy kis híján megérte a 100 évet.

„A Györgyfalvi negyedben, a Detunata sétány egyik égbe magasodó tömbházában lakik Török Borbála, aki korát meghazudtoló energiával, lelkesedéssel, szellemi frissességgel beszél életéről, családjáról, környezete ügyes-bajos dolgairól. Már rögtön az elején körvonalazódni látszik, hogy érdemes akár nagyobb teret szentelni lapunk hasábjain az emlékeinek, amelyek helyenként még Kolozsvár múltjával is összefonódnak.” Így kezdődött az írásom, amely 2016. augusztus 19-én jelent meg a Szabadság mellékletében, A szövőgyárban is beszéltek magyarul címmel. Úgy emlékszem, másfél-két órát töltöttem nála, s amint a fentiek is igazolják, már akkor fontolgattam: a találkozásunkról egyszer majd bővebben is mesélek. Az is dereng, hogy beszélgetés közben teát és aprósüteményt fogyasztottunk, meg ahogyan mesélt: egyik élethelyzetből a másikba csöppentünk, nevek, életkorok és helyszínek követték egymást, hogy egy-egy történetet a lehető legteljesebben vázoljon, már-már lássam magam előtt az eseményeket. Közben folyamatosan figyelt rám, hogy értem-e, a szálakat mérnöki pontossággal igyekezett összefűzni.

Ezt a szöveget már nincs lehetőségem megmutatni neki, hogy esetleg együtt korrigáljuk, ha valamit félreértettem volna, de bízom abban, hogy a kedves eligazítás nyomán sikerül egymáshoz jól kapcsolnom a különböző vonatkozásokat; ha pedig tévednék, Bori néni bizonyára megbocsát nekem onnan fentről. Talán most is sétál, ahogy annyiszor tette a lépcsőházban, a folyosón, mert úgy érezte, ez is rendben tartja őt, a testét és a lelkét egyaránt. Többnyire olyankor találkoztunk, ha munkába, rendezvényre igyekeztem, vagy „épp csak hazaléptem” valamiért. Kedves mosolyával kicsit visszavett a rohanásomból is, nyugodt, bizalmat árasztó kisugárzásával pedig talán nekem is erőt adott a folytatáshoz. Tény az is, hogy ez az augusztusi volt az első alkalom, hogy a lakásába beinvitált, néhány napra rá pedig fotósunkat, Rohonyi D. Ivánt is szeretettel fogadta.

S hogy miért osztom meg olvasóinkkal ezt az emlékemet? Egyrészt azért, mert ígéretet tettem, ott volt feketén-fehéren a Szabadságban, hogy „különböző történetek kerültek elő a képzeletbeli tarisznyából, amelynek tartalmát hamarosan olvasóinknak is felkínáljuk – annak reményében, hogy izgalmas pillanatokban lesz részük”. Másrészt pedig, mert szerintem véletlenek nem léteznek: ilyenként a Gondviselés számlájára írom, hogy miközben az elmúlt 5 évben – tárhelyhiány miatt – folyamatosan töröltem a laptopomról a fontosabbnál fontosabb hanganyagokat, nagyobb méretű képeket és dokumentumokat, ez a szöveg – úgynevezett nyers változatban, szerkesztésre várva – mindmáig megőrződött. Már csak meg kellett írni. Valahogy úgy, mintha 2016-ban tettem volna. Fogadják szeretettel!

„Ötször 20 az 100, és nekem még van addig 4 évem”

Világos, tiszta szobába lépek, amerre csak nézek, bizalomgerjesztő, otthonos, rendezett környezet fogad. Amúgy az ő lakása sem nagyobb, mint az enyém, állapítom meg magamban, tokkal-vonóval harminc négyzetméter lehet. De ez nem baj, örülhetünk a zöld környezetnek, amely a Györgyfalvi negyed végén körülöleli a lépcsőházakat, meg hogy kicsit távol vagyunk a város zajától, nincs forgalom, nincs annyi por…

Bori néni mindenekelőtt felemlegeti a köztünk lévő korkülönbséget; 85 éves kora után ritka, hogy valaki szellemileg ilyen friss legyen, bár nekem tulajdonképpen ezt nincs is honnan tudnom: „hát nem tapasztalta, maga fiatal, a bátyámnak a dédunokája annyi idős, mint maga. Képzelje el, 5-ször 20 az 100, és nekem még van addig 4 évem. Aztán nem tudom, hogy meddig élek, azt csak a Jóisten tudja…”

Fiatal korában is inkább az idősebbekkel szeretett barátkozni, mindig érdeklődött, hogy mi újság velük… Amikor még 80 körül járt, két 90 éves személy is élt a lépcsőházban, egyikük korábban a vasgyárban dolgozott, a másik a Clujanában. „Mindig megkérdeztem, hogy mit esznek estére, hogy élnek, ilyesmik. Én most este 6 órakor eszem utoljára, de keveset. Ezelőtt három évvel kint jártam a Mercurban, volt kávé, ott helyben meg is darálták; most már egészen más a neve, Profi. Amikor ott jártam, hirtelen hátraestem. Csak az oldalamat ütöttem meg, de elmentem a Moţilorra, a 34-es szám alá, az udvarban van egy kórházuk a görögkatolikusoknak. Ekográfot készítettek, az meg kiadott 4-5 papírt, ilyen jó nagyokat, és kiderült, hogy mindenem működik rendesen, a vesém, a hasnyálmirigyem, a májam. Hál’ Istennek nem vesztek vizeletet, minden megy normálisan” – ecseteli Bori néni. Tegnap tejeskávét evett reggelire, délre pedig tejes levest készített házi reszelttel. Utána szilvát, de semmi baja nem volt. Estére paradicsomot és vinettát evett, az is jól esett. Amúgy a tejesember telemeát és házi tojást szokott még vinni, ezeket is szereti. „Hál’ Istennek jól vagyok, a gyomrom is jól működik. Nem fáj semmim, és tudok itthon dolgozni. Én azért élek, mert dolgozom. Mozgok is, persze, délelőtt 11-12 óráig általában lemegyek a tömbház elé, de máma már hideg van, csak 14 fok… Ilyenkor nem ülök ki, nehogy meghűljek” – folytatja.

Felenyed–Kolozsvár–Sopron–Kolozsvár

Török Borbála 1921. május 4-én született Felenyeden. 1938-ban jött férjhez Kolozsvárra, és a magyar honvédség csapatainak bevonulása után még két évet itt töltöttek. „Kellett nekik a hely, úgyhogy a férjemet 42-ben Sopronba helyezték. Ő szövőmester volt, én szövőnő” – mondja. Egyéves volt a nagyobbik gyermekük, és úton volt a második.

Sopronban szolgálati lakást kaptak, jól megvoltak. A háború 1944-ben véget ért, de még egy évre rá is oroszok voltak a lakásuknál, a városban, közben az emberek elkezdtek hazatérni a háborúból. – Annyi nép volt, milliók jöttek haza Magyarországra, Romániába, mindenhova. A húgom nálam volt. Ő is szövőnő volt, és felváltva dolgoztunk, meg vigyázott a gyerekekre. Azt mondta nekem: én megyek, ha akarsz, jössz, ha nem, maradsz. Vonatra nem lehetett ülni, úgyhogy 30 kilométert jöttünk gyalog – emlékezik vissza, és közben a gyerekek életkorát is sorolja: 3 és fél éves volt a nagyobbik, 2 és fél a középső, a kicsi féléves. A legkisebbik még él, Németországban, 72 éves.

Soprontól Pestig harminc kilométert gyalogoltak, de ott sem volt jármű, amivel folytathatták volna az utat. Egyik állomástól mentek a másikig, a Keletiből a Nyugatiba, szintén gyalog.

„A húgom közben kapott egy Sanyit, felvette a hátizsákját, s ment a Sanyival. Én a menekültirodában találkoztam egy fiatalemberrel, 25 éves lehetett, jött vissza a katonaságból. Idevaló volt, palatkai. Házi szőttes gyapjú ruhát viselt, barna színűt, s megkérdeztem tőle: Uram, merre tart? Kolozsvárra, felelte. Mondtam neki: nagyon szépen kérem, tartsunk együtt. Ő mindenhol segített. Mikor a repülőhídon fölmentünk, volt ott 6 vagy 7 lépcső. Megfogta a kocsinak az egyik felét, én a másikat, egyik gyereket a hóna alá vette, én a másikat” – meséli.

A Kolozsvárra való hazaérkezés részletezése előtt visszakanyarodunk kicsit a budapesti állapotokhoz: a Nyugati pályaudvarnál milliónyian voltak, amikor Bori néni és kis családja 1945. április 13-án odaért. Több mint tíz napot töltöttek a szabad ég alatt. „Le volt bombázva az egész város, minden a földön hevert, de ezt is csak az látta, aki gyalog ment át a Keletiből a Nyugatiba. Ha valakinek volt kocsija, az kocsival ment, de már az idegenek nem mehettek semmivel, csak ha taxit fogadtak. Ott ültünk a peronon tizenhárom napig, hol az egyik gyereket ültettem a kocsi elejére, hol a másikat. Nem volt sehol semmi, nem kaptunk se vizet, se tejet. Ha valaki adott egy darab kenyeret, azt a számban megáztattam, és a kicsinek a szájába tettem. Azelőtt szoptattam, de mivel nem ittam, nem ettem, tejem sem lehetett. Úgy lefogyott szegény, a legkisebb, hogy mire megérkeztünk Kolozsvárra, már ülni sem tudott. Meg kellett volna várjuk, hogy menjen el ez a sok ember, s csak aztán jöjjünk haza, viszont a húgom… De így volt, így kellett elfogadni” – nyugtázza Bori néni.

A román tiszt, akivel a peron mellett találkozott, beszélt egy gépfegyveres orosz tiszttel, így kézen-közön sikerült felülniük a tehervonatra. A szalmával, fehér tetűvel „kibélelt” vonaton zötykölődtek hazáig, egyik gyerek az ölében, a másik kettő mellette. Szomorú időszak volt, de eltelt, mondja az asszony. Semmit nem vett a szívére, hanem harcolt, hogy „valahogy kibújjon a nehézségekből”. Nem is gondolta volna, hogy még ilyen sok időt ad neki a Jóisten…

A férje már jóval a hazautazásuk előtt beállt a német hadseregbe. „Egyik nap azzal jött haza, hogy eddig semmi olyasmit nem csinált, amit együtt nem beszéltünk meg, de amit most tett, azt nem tudtuk megbeszélni. Elmentek egy aradival, aki szintén szász volt, és önként jelentkeztek a németekhez. 44 augusztus 1-jén kilépett az ajtón, és többé soha nem jött vissza. Akkor még olyan segélyt kaptam, hogy nem kellett dolgozni menjek, viszont ha a húgom eljött volna, és én ott maradok, a magyaroktól akkor sem tudtam volna semmit kérni, mert a férjem a németeknél szolgált. Özvegyi nyugdíjat sem adnak utána” – magyarázza.

A fia keresve sem találhatott volna jobb feleséget

Nyugdíjas a fia is, Ulmban élnek, évente szoktak hazajönni Kolozsvárra. Kétszoba-konyhás lakásban élnek – „nem vették meg” –, de szépen felújították. Amikor jó idő van, kiülnek a teraszra. Bori nénit is hívták, hogy költözzön hozzájuk, de ha egyszer nem ismeri a nyelvet… Hetven-nyolcvan évvel ezelőtt nem tanítottak nyelveket az iskolában, csak románt és magyart. Kétszer járt náluk, előbb 1974-ben, majd 3-4 évvel később az anyatársával – ő akkor 70 éves volt, és először ült vonaton. A menyéről is beszél: soha nem hazudott, nagyon rendes asszony; jobb feleséget nem is találhatott volna a fia.

Újabb rokoni szálak kerülnek elő: a bátyja és a húga is az Erzsébet út 2. szám alatt lakott, hozzájuk is sokat jártak.

A nővére unokája – akire Bori néni saját unokájaként tekint – a Kőkert/Haşdeu utcában lakik, az ideggyógyászati klinikával szemben, saját lakásban. Gyakran meglátogatja Bori nénit, de egyébként nem gondozza őt senki, csak a Jóisten. „Megnézheti a konyhámat, a balkonomat, a fürdőszobámat, mert minden ki van takarítva. Én főzök, én mosok. Nincs mosógépem, nem is kell. Kiviszem a ruhákat a teregetőre. Nehezen, de kiviszem, és ameddig bírom, csinálom. Augusztus 1-jén múlt három éve, hogy megoperálták az egyik szememet. Még mindig nem jó a szemem, cseppeket kell tegyek, de azért látok” – nyugtázza.

Karácsonyváró a hetvenes évekből (archív felvétel)

Vissza a negyvenes évek közepére

Amikor hazajött Kolozsvárra, a sógornője fogadta be őket. „Volt neki egy szobája a Főtér 22. szám alatt. Mondtam neki: Amáli drága, tele vagyunk tetűvel. Azt mondja, nem baj. Lementünk a fáskamrába, a pincébe, levetkőztünk, adott egy hálóinget, aztán reggel egy szoknyát és egy blúzt. Ott hagytunk mindent a fáskamrában. Amit lehetett, kifőztünk, amit nem, azt a tűzbe vetettük. Akkor még nem volt gáz, csak fával fűtöttek. Így kezdtem az életet. Aztán egyszer édesanyám eljött Enyedről, és elvitt magához a három gyerekkel. Onnan jártam Ludasra: hoztam 25 kiló sajtot, s az enyedi piacon árultam a túrót. Mindenki kérdezte, hogy hol van a fejér kötényes fiatalasszony. Szerették a portékáimat, mert én nem tettem bele krumplit meg vizet, hanem csak sót, aztán meggyúrtam, és kész volt” – részletezi.

Májusban visszatért Kolozsvárra, a szövőgyárba pedig augusztus 26-án „lépett be” dolgozni. A gyerekeket nem volt hova vigye, úgyhogy az egyik kolléganőjéhez költöztek. „Hoztam hazulról egy szalmazsákot, azt Kolozsváron megtöltöttem, meg egy lepedőt, egy pokrócot és egy párnát, azokat is édesanyámtól kaptam. A kolléganőmnél voltunk három hónapig. Az udvaron olyan kicsi szobák voltak, sárházak. Az egyikben meghalt egy néni. A házigazdát Török Pistának hívták, és a Főtéren, a Sora háta mögött volt egy nagy műhelye, ott három ember dolgozott, finom bútorokat készítettek. Kértem tőle, hogy adja ide a szobát. Azt válaszolta, ideadja, de 15 ezer lej lelépéssel. Mondtam neki: Török úr drága, most nincs pénzem, de megadom. Ide is adta, kimeszeltem, kaptam még valakitől egy vasasztalt kölcsön és egy vaságyat. A vaságyban aludtam az egyik gyerekkel, aztán nem sokra rá vettem egy olyan asztalt, ami másfél méter hosszú volt, a fiókját ki lehetett húzni, abban aludt a két gyerek. A harmadik, a közbelső meghalt difteritiszben. Volt nekem pénzem, mert a forintot beváltottam román pénzre, de a szérumot nem lehetett megkapni. Pedig ő volt a legszebb és a legjobb… Három és fél éves volt, úgy imádkozott: »Istenem, Istenem, hozd haza apukámat!«. Olyan anyás, olyan okos kisfiú volt… Nem mondom, hogy a többi nem volt okos, de ez kivételes volt. Meg is jegyezte a sógorom: csinálsz te kivételt, de meglátod, hogy valami történik vele. Amikor meghalt, eszembe jutottak a szavai. Én ugyan nem kivételeztem vele, mind a hármat egyformán szerettem, de ez valahogy a lelkemhez nőtt, mert együtt imádkoztunk” – meséli. Ott sem volt fa, sem gáz, de a gyerekek legalább Bori néni mellett lehettek, korábban egy ideig az édesanyjánál laktak Enyeden.

Aztán három év múltán egy üzlethelyiségbe költöztek a Méhes utcába. „Ott annyit festettem, annyit súroltam, de megcsináltam… Volt egy kamrám meg egy kicsi szobám, tíz négyzetméter körüli és egy szép nagy szobám. Akkor vettem ezt a bútort, hetven évvel ezelőtt, részletre. Egy ekkora konyhám is volt, mint most, vettem egy szép kék konyhabútort, vitrinnel, és szépen berendeztem. Ott laktam 25 évig” – mondja.

A Horeáról a Detunatára

Amikor az üzlethelyiséget lebontották, Bori néni a Horea út 62–64. szám alá került, egy magasföldszinti lakás egyik szobájába, két ablaka az utcára nézett. A mérnök, aki ott lakott a családjával, a kenyérgyárban dolgozott, a felesége titkárnő volt a pártnál, egyébként kémikus. Két gyerekükre Bori néni vigyázott: óvodába vitte őket, aztán onnan haza, délután ügyelt rájuk. Ezért 600 lejt kapott. Az asszonyt egyszer elküldték Svédországba, mint mondja, kémikusként, eszmecserére, a kisebbik fiú akkor volt három hónapos. „Amikor hazajött, azt kérdezték az asszonyomtól: te Rodica, hát kire hagytad a három hónapos gyereket? A szomszédasszonyomra, válaszolta. A kollégái rászóltak, hogy vigyázzon, mert ha meg akar szabadulni a lakójától, akkor lakást kell hogy vegyen neki – vagyis nekem –, ők biza nem adnak hivatalból. Ekkor az asszonyom odaültetett az asztalához, vette a pálinkát, megkínált. Megkérdezte: ha ad nekem egy garzont, átadom-e a szobámat? Az én szobám fel volt rasketálva, mert volt pénzem, és szépen megcsináltam. Mondom neki: ha ad nekem a Gheorgheni-ban, akkor nagyon jó, nincs már mit beszéljünk. Nem telt el egy hónap, kaptam egy papírt, hogy beköltözhetek a garzonlakásba” – idézi fel Bori néni.

Ott egy 45 éves asszony lakott a gyermekeivel. Mivel két gyermeke volt, kapott egy kétszobás lakást – „akkor nem volt megvéve senkinek, mindenki lakó volt”. Egy év múlva Bori néni elment a Magyar utcába, hogy megtudja, milyen úton-módon vásárolhatná meg a garzont. „Egy kicsi mérnöknő fogadott, azt mondta, megérdeklődi, menjek vissza három nap múlva. 81 610 lej volt az ára. Meg is vettem. Aztán amikor fizettem a blokk-költséget, feltűnt, hogy 1 lejjel többet fizetek, mint a többiek. Az adminisztrátorunk, Annuska a tízedik emeletről, meg is magyarázta: azért, mert én vagyok a házigazda. Akkor derült ki, hogy az egész tömbházból egyedül voltam ilyen helyzetben. A rendszerváltás után már csak 40 ezer lej volt nálunk egy garzon, no aztán boldog-boldogtalan lakást vásárolt. Akinek nem volt pénze, annak megvette egy rokona. Most 1 millió 400 ezer lej, ha kicsit rendbe van téve, ha nem, akkor 1 millió lej. 35 ezer euró” – részletezi Bori néni.

Rántás málélisztből, majd rá a lobodára

2018-ban voltak fél évszázadosak a Detunata sétány tömbházai, a lakótelep helyén azelőtt rét volt. „Annak idején nem lehetett semmit se kapni, se tejet, se kenyeret, se málélisztet, se krumplit… Én a Méhes utcából is ide jártam, és szedtem martilapit, amiről tudtam, hogy ételt lehet belőle készíteni, vagy pedig sóskát, lobodát, és megfőztem. Tettem hozzá ecetet, sót, rántást, zsírt vagy olajat, s annyi sem maradt belőle, hogy a szemétbe tegyük. Úgy éltünk vagy 5-6 hónapig, s nem betegedtünk meg, a gyerekeim soha nem voltak orvosnál” – mondja. Mivel puliszkájuk és kenyerük sem volt, két másik özvegyasszonnyal összetanakodtak egyszer, és elmentek Ajtonba, tova húsz kilométerre, gyalog. Bori néni egy nagy horgolt abroszt vitt magával, a barátnői egy hálóinget és egy kiló cukrot. Június volt, a portékáikért cserébe pedig kicsírázott krumplit kaptak és vagy 2,5 kiló málélisztet. „Abból készítettünk rántást, de csak úgy szárazon, s aztán azt tettem a burjánra. Megettük, és nem lettünk betegek. Úgy látszik, azért élek annyit… Amikor 30-40 éves voltam, mindig azt álmodtam, hogy repülök. Megkérdeztem az idősebb asszonyokat, amúgy is az idősebbekkel szerettem társalogni, és ők azt felelték: hosszú életet jelent, ha az ember ilyesmit álmodik. Igazuk volt, aztán hogy még mennyit ad a Jóisten, az már ő dolga” – fűzi hozzá.

S ha már ez volt jövetelem eredeti célja, Kolozsvárról is érdeklődöm Bori nénitől, de előbb a város régi pezsgéséről, például, hogy hova mentek szórakozni. A kolléganőivel színházba is gyakran jártak, egy barátjával pedig a textilesek klubját látogatták, az a Deák Ferenc utca 4. szám alatt működött. „De nekem olyan ruhám volt, hogy sötétkék, össze volt kombinálva feketével, zsorzsett, meg szandálom is volt. És az egy olyan elegáns, szép fiú volt, nagy magas, szép göndör hajjal. Máramarosi volt, román, de ez nem számított, én amúgy sem csinálok kivételt a nemzetek között… Vasárnap délutánonként ott táncoltunk a klubban. Haza nem vihettem, csak amikor tudtam, hogy a gyerekek máshol vannak. Ekkor voltam 24 éves. Hát aztán pár évig vártam a férjemre, de amikor megkaptam az értesítést, hogy többé nem jön vissza, akkor már nem volt mire várni” – mondja. Hogy miként folytatódott ez a történet, azt azóta sem tudom, mert kicsit elkanyarodtunk: nemrég bemondta a rádió, hogy felemelik a hadiözvegyek nyugdíját, de Bori néni nem nagyon mesélt senkinek arról, hogy a férje nem jött vissza – „ha egyiknek elbeszéled, már rögtön az egész tömbház tudja. Pláne, amíg kommunizmus volt… De ez volt, eltelt.”

Mostanra az emberek mentalitása is megváltozott: „most mindenki »bolond«, tisztelet a kivételnek, mert mindig szaladnak. Mondtam is a lánynak, innen a szomszédból, hogy lassabban, mert hát elér, legyen nyugodtabb… Mi lesz, ha megéri az én időmet? Most mindenki szalad, az öregek is. Én hála Istennek nyugodt vagyok, de minden évben veszek gyógyszert, magnéziumot és B1-et, ősszel és tavasszal. Mind üthetik az ajtómat, mert engem nem érdekel…”

Közben ismét Kolozsvárra terelődik a szó: hogy régen több magyar élt a városban, a román kolléganői közül is az összes beszélte a nyelvet. A szövőgyárban dolgozott, és az egyik román asszony, aki Erdőfelekről járt be, meg is szólította a munkában: „te ne beszélj velem románul, beszélj magyarul!” Nem volt különbség olyan téren, hogy ki a magyar és ki a román, a legtöbb román magyarul is beszélt, nem ártana visszahozni ezt a gyakorlatot – fűzi hozzá – de az is nagyon jó lenne szerinte, ha több magyar kerülne be az önkormányzatokba.

Apropó, Bori néni még nem is mesélt a gyárról, ahol dolgozott. „A Szentpéteri templomnál volt a szövőgyár, a másik sarkon a harisnyagyár. 72-ben mentem nyugdíjba, két hónapra rá pedig lebontották az egész utcát és a gyárat is. Eladták a gépeket, és kész” – emlékezik vissza életének ezen szakaszára, majd visszakanyarodunk a jelenbe: ősszel lesz három éve, hogy legutóbb a városban járt, három kiló uborkát vett a piacon, de már csak segítséggel tudott hazajönni. A tömbház elé még le-lejár, a padra, ott elbeszélgetnek a többi időssel, és van is miről, „annyi minden történt itten…”

A hosszú élet titka, mint fogalmaz, hogy az ember nem eszik sok húst. 15 évig csak hetente egyszer ettek húst, de volt egyéb: krumpli, zöld- és szárazpaszuly. Húst csak vasárnap lehetett, és közben nevelni kellett a két gyereket is. Mindig jó jegyeket kaptak, nem volt baj velük, és Bori néni igyekezett mások irányába is megtenni a tőle telhetőt. A toalettasztalt például ajándékba kapta; hozhatott volna helyette egy kétszemélyes kanapét, de így együtt nem fért volna, márpedig az asztalról nem akart lemondani. „Ezt egy öreg nénitől kaptam, akihez vásárolni jártam a Donát útra, még amíg egészséges voltam… Hát most is egészséges vagyok, nem panaszkodom, de amíg tudtam járni, mindenkin segítettem. S bizonyára ezért is segít engem az Isten is, nem voltam rosszindulatú” – fűzi hozzá.

Ez volt tehát öt éve, 2016 augusztusában, egy napsütéses napon.

Befejezésül pedig, immár a jelenből: Bori néni, örülök, hogy ismerhettem és beszélgethettünk!

(Fotók: Rohonyi D. Iván)