Még nincs vége
Vissza

Még nincs vége

Amikor 2017 nyarán kirobbant a székelyudvarhelyi „miccses botrány”, akkor még a legjóhiszeműbb, legnaivabb embernek is be kellett látnia, hogy 2018 nem lesz örömökkel teli év a romániai magyarságnak. Sajnos, a legrosszabb sejtések is beigazolódtak, hiszen elmondhatjuk, hogy (szervezett) össztüzet zúdítottak ránk több felől. Nacionalizmusba ágyazott sovinizmus, magyarellenesség folyt időnként még a vízcsapból is.

Aki azt hitte, hogy december 31-én, a centenáriumi év utolsó napján megszűnnek a magyarellenes felhangok, jócskán tévedett. Az egyik kolozsvári román nyelvű napilapban január elején jelent meg egy cikk a kolozsvári Transilvania Filharmónia december 28-i koncertjéről. A cikk írója, aki nem zenekritikus, és kolozsvári sajtóberkekben elég jól ismert magyarellenes cikkei miatt, főleg politikai és közigazgatási cikkeket ír. Ezért lepődtem meg az írása láttán, hiszen ugyan mit tud írni, milyen véleménye lehet egy komolyzenei eseményről egy zenei ismeretekkel nem rendelkező újságírónak? Volt véleménye...

A cikkben az újságíró azt rója fel a filharmóniának, hogy a 2018-as centenáriumi év utolsó  koncertje „nem volt méltó” a nagy történelmi eseményhez, mivel egy ifj. Johann Strauss-mű után a zenekar tagjai felálltak, és „Éljent!” kiáltottak. Természetesen magyarul. A cikk írójának az sem tetszett, hogy a koncert műsorát – legalábbis az újságíró véleménye szerint – úgy állították össze, hogy abból a Strauss-családnak a magyar népzene iránti odaadása tűnjön ki. És ez, kérem, nagy baj, nagyon nagy baj ebben az államban, ahol a többség egy évszázada milyen könyörületesen, mondhatni nagyvonalúan tolerál bennünket, romániai magyarokat...  

Miután január elején elolvastam a nyíltan magyarellenes cikket, azon gondolkodtam: vajon mit fog tenni a filharmónia? Úgy véltem, hogy a „nem veszek fel minden elém dobott kesztyűt” elvet követve nem tesz semmit. Ám nem így történt: pár nap múlva megjelent a filharmónia sajtóosztálya által szignált cikk,  a válaszadás   jogán, amelyben a lehető legelegánsabb hangnemben cáfolták meg az újságíró vádjait. Azt is leírták, hogy az illető újságíró nem mond igazat – magyarán: hazudik –, amikor azt állítja, hogy az egyik mű után a zenekar tagjai felállva kiáltottak  „éljent!”.  Azt is megkockáztatták, hogy ilyet csak az mondhat… aki ott sem volt a koncerten.

Mit tenne ilyenkor egy jóérzésű újságíró? Bocsánatot kérne vagy hallgatna. Nem így az ominózus cikk szerzője, aki újabb támadó cikket írt a választ tartalmazó lapszámban, amelyben továbbra is „köti az ebet a karóhoz”, hogy amit állított, az úgy van. Mindössze annyit pontosított, hogy a zenekar tagjai ülve kiáltották magyarul  az „éljent”.

Ilyenkor én arra gondolok, hogy mégis van hatalma a sajtónak. Főleg az ilyen gyűlöletkeltő cikkeknek. Vajon többen olvasták el az első cikket, semmint a filharmónia válaszát? És akik nem voltak a koncerten, és csak úgy zsigerből nem szeretnek minket, elhiszik a gyűlöletkeltő cikk minden szavát?

Természetesen ez a kolozsvári „eset”, fontosságát és nagyságát illetően nem hasonlítható össze a székelyföldi miccses botránnyal. Sokkal kisebb közösség vett róla tudomást, nem tömbmagyar helységben, intézményben történt. De mégis figyelnünk kell erre is, mivel ez a kis ügy jelzés: a csatának talán, de az ellenünk uszító háborúnak még nincs vége.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

San Franciscóban betiltják az ...
Iraki elnök: Washington nem indíthat ...
Festmények filmen, film a Bohéméletben

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ