Még mindig elcsukló hangon
Vissza

Még mindig elcsukló hangon

Vasárnap volt. Unalmunkban lógattuk a lábunkat az iskola folyosóján, sőt az orrunkat is, mert a kórus közelgő turnéja miatt nyakra-főre próbálnunk kellett, és nem engedtek el bennünket az osztálykirándulásra. Ratosnya, Istenszéke… Kimaradt. Vártuk, hogy a vonat visszahozza a többieket, és meséljenek. A mobiltelefonok még nem voltak elterjedve, de akadt már egy-két osztálytárs, akinek volt. Kölcsönkért telefonról beszélgettem, és derült égből villámcsapásként ért a vonaton zötykölődő osztálytársam kérdése: „Mit tudtok, hogyan halt meg a tornatanár?”

KOVÁCS HONT IMRE

Mintha akkor hallotta volna meg mindenki: felbolydult a bentlakás, mindenki kérdezősködött mindenkitől. „Nem lehet igaz, hiszen milyen jó kondiban volt az öreg! Hát még a vécére is biciklivel járt, hogy addig is tekerjen!” – próbáltuk a megdöbbenést suta poénokkal leplezni.

És előszállingóztak a szobákból a végzősök, az ő osztályának diákjai, akikkel nemsokára ballagnia kellene. Tizenkettedikesek, akikre felnéztünk, akikben láttuk magunkat két év múlva, amikor majd mi is a bentlakás szigorában és az otthontól való távollétben edződött maturandusok leszünk. Kisírt szemekkel, tanácstalanul néztek egymásra. „Meghalt az oszi.”

Másnap leírhatatlan gyász lengte be az iskolát. Bennünket a heti két testnevelésórán felül más nem fűzött Killyéni tanár úrhoz, sőt közel 15 év távlatából azt hiszem, nem is fogtuk fel, hogy mi történt. Számunkra ő ugyanolyan tanár volt, mint a többiek, csak jobb beszólásai voltak a folyosón. De amikor azzal szembesültünk, hogy még az igazgatónk is maga alatt van a gyásztól, kezdtük megérteni, hogy nem „közönséges” tanárt veszítettünk el.

Énekeltünk a temetésén. Ahogy tudtunk. Ahogy az elcsukló hangok megengedték…

Másfél tanéven át magam is diákja voltam, de sajnos nem mondhatom el, hogy közelebbi kapcsolatba kerültem volna vele. Sosem beszélgettünk annál többet, mint amennyit a tanóra megkövetelt. Elkeserítő volt számomra rádöbbenni a halálát követő mély gyász közepette, hogy már nem is lesz alkalmam felkutatni azt, hogy mi tette őt annyira szeretett, tisztelt és megbecsült emberré, pedagógussá. És edzővé.

Nem tudok elég hálás lenni a sorsnak, hogy végül „belebotlottunk” egymásba fiával, Killyéni Andrással. Andrissal, aki édesapja helyett Killyéni tanár úr osztályával ballagott a kicsengetéskor. „Fogadott keresztapámmal”, aki nemcsak vonásaiban és gesztusaiban, hanem szívében, lelkében is tovább hordozza Killyéni Pétert.

És persze – apját rajongva szerető fiaként – az ő hiányát is.

Emlékszem, messziről hallottuk, ha Killyéni tanár úr közeledett: folyton a kezében zörgött a hatalmas kulcscsomója. Hogy miket nyitott azokkal a kulcsokkal és miket nem, azt nem tudom. De amikor már nem zörgött, akkor tudtam, hogy valami olyan ajtót zárt be maga mögött, amely távol tart tőle mindannyiunkat. Vigasztalást jelent a tudat, hogy Andris ezt a kulcscsomót is tovább hordozza: évről évre megnyit vele valamiféle képzeletbeli Killyéni Péter-emlékszobát, és volt tanítványok, szerető kollégák olyan ember tiszteletére koccinthatunk, akinek a nevét viselő emlékversenyre diákok százai gyűlnek össze évente. Diákok, akik sosem találkozhattak vele, de akiknek mégis ismerősen cseng: Killyéni Péter.

 

Killyéni Péterre emlékezünk ezekben a napokban. Pénteken a Házsongárdi temetőben megkoszorúzták a sírját, majd a Református Kollégium (Farkas/Kogălniceanu u. 16. szám) dísztermében a XI. Killyéni Péter-emlékest keretében fellépett Maneszes Márton és Rigmányi István művész. Április 5-én 11.30 órakor a Iuliu Haţieganu Egyetemi Sportparkban rendezik a Killyéni Péter Atlétikai Emlékversenyt.


EZ ÉRDEKELHETI
SPORT ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Választójogi reformot sürget Iohannis
Dacian Cioloş volt kormányfő lesz a ...
Marton Évának ítélték a Kennedy Center ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • Maradt a sötétség
  • Gulaş, paprikaş, ozosep
  • Nézőpontok
  • Véget érnek ma a középiskolás tanévzáró ...
  • „Egymás nélkül sötétben vagyunk…”