Magyarok a kolozsvári atlétikai élet 135 évében
Vissza

Magyarok a kolozsvári atlétikai élet 135 évében

A Kolozsvár és Szászfenes között 1883-ban rendezett versenygyaloglás és a kolozsvári atlétikai egyesület 1883-ban elkezdett megszervezése volt az a mérföldkő, amelytől a kolozsvári atlétika történetét számoljuk. Ezt az évfordulót, a kolozsvári atlétikai élet 135 évét ünnepelték meg október 26-án a kolozsvári Református Kollégium dísztermében szép számmal összegyűlt érdeklődők – sokan közülük maguk is atléták, edzők –, miután a Házsongárdi temetőben megkoszorúzták Somodi István és András, valamint Killyéni Péter sírját. Az est vendége az 1968-as mexikói olimpia ezüstérmese, Silay Ilona volt, míg a vetített képes időutazásba Killyéni András sporttörténész kalauzolta el a résztvevőket.

Kolozsvár történelmének szerves része a sporttörténet. A kincses városban már az 1870-es évek közepétől megindult az a mozgalom, amelynek célja az atlétika meghonosítása volt. Miután 1875-ben Budapesten megalakult a Magyar Atlétikai Club (MAC), Magyarország első atlétikai egyesülete, az elkövetkező években kezdtek országszerte sportegyesületek alakulni, így 1883-tól megindult a kolozsvári atlétikai egyesület megszervezése is. 1884 őszére elkészült az új egyesület alapszabálya, amelyeket 1885-ben jóváhagyott a belügyminiszter s ezzel megalakult a Kolozsvári Atlétikai Club. 

A kolozsvári atlétika számos kiemelkedő személyiséggel büszkélkedhet, közülük talán a legnagyobb Somodi István volt, az első kolozsvári olimpikon, aki az 1908-as londoni olimpián magasugrásban ezüstérmet nyert, s akinek sportolói eredményei, majd edzői és klub-elnöki munkássága a magyar társadalom szintjén egyedinek minősülnek. 1918-ban Magyarország leghíresebb atlétái között ünnepelték, ő mégis Kolozsváron maradt, ahol ifjú magyar atléták generációit nevelte fel. 

A híres kolozsvári magyar atléták sora igen hosszú, és a további olimpikonok sem hiányoznak közülük. Sikereik által valamennyien bevésték nevüket a köztudatba, nekünk pedig kötelességünk, hogy megemlékezzünk nagyjaink sikereiről, és mint büszke utódok, továbbadjuk emléküket a következő nemzedék számára – hangzott el a rendezvény felvezetőjében. 

A meghívottak közül elsőként Egyed Emese egyetemi tanár, irodalomtörténész szólt az egybegyűltekhez, mint „versenysportolóvá nem vált sportszerető”. Beszédében arra adott választ, hogy mit is jelent – és jelentett számára – a sport. Fiatalkorát felidézve elmondta: ugyan mindig is az irodalom érdekelte, kereste azt a sportágat, amelyben otthon érezze magát, és végül az atlétika lett az. „Mert futni nagyon jó volt a Sétatéren, a Törökvágáson, a Hójában, a Szamos-parton… Ezt ugye edzésnek nevezzük, de gyakorlatilag a meditáció és a baráti együttlét is benne volt ebben” – mondta, kihangsúlyozva: a sport, az atlétika ifjúsága fontos része volt. Többek között Silay Pál volt edzője, majd Killyéni Péter, s olyanokkal járt edzésekre, mint Kertész Magda vagy Pálfi Pál – s bár velük ellentétben ő maga nem került a bajnokok sorába, a mozgás, a jó hangulat az edzéseken, az edzőkkel való kitűnő, beárnyékolhatatlan viszony azt is feledtették, hogy akkoriban nem voltak kiváló körülmények. 

Markó Bálint, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektor­he­lyet­te­se azt emelte ki, hogy amikor egyetemre gondolunk, akkor neves mérnökökre, matematikusokra, történészekre, jogászokra stb. gondolunk, és nagyon ritkán fordul meg a fejünkben, hogy ebben a sorban ott van a helyük a neves sportolóknak is. Pedig az egyetemi oktatásnak mindig is része volt a mozgás, a mozgáskultúra, nem véletlenül jöttek létre a sportparkok és az egyetemi sportklubok, mint például Kolozsváron a KEAC. Azok az emberek pedig, akik az egyetemi sportklubokban tevékenykedtek, hozzájárultak ahhoz, hogy az egyetemisták ne csak magát a mozgást lássak a sportban, hanem a kitörési lehetőségeket is, továbbá maguk is hozzájárultak bajnoki címeikkel, eredményeikkel az egyetemek hírnevéhez. A sport tehát egy fontos szegmense az egyetemi életnek, hiszen „nemcsak azzal szeretnénk hozzájárulni a közösség épüléséhez, hogy jó szakembereket képzünk, hanem azzal is, hogy a helyes irányt, jó mozgást mutatunk a közösségnek. Nagyon szeretném, hogy ez rendezvény ne csak egy kezdete lenne annak, hogy emlékezünk, emléket állítunk ezeknek a személyiségeknek, hanem továbbra is törődjünk azokkal a személyiségekkel, akik túlmutatnak azon a klasszikus képen, ami eszünkbe jut akkor, amikor egyetemről beszélünk” – összegzett. 

Az est fénypontjaként az 1968-as mexikói olimpia 800 m-es síkfutásának ezüstérmese, a külföldön élő Silay Ilona lépett a közönség elé, felelevenítve emlékeit – felvezetőként az est műsorvezetője részletet olvasott fel az általa a Megyei Tükörnek küldött levélből: „Mexikó. Azték Stadion. 1968. október 19., szombat. Hetvenötezer néző teljes hangerejével, temperamentumával tombol, ordít, fütyül… Bekanyarodunk az utolsó egyenesbe. A zajt már csak tompán hallom. Előttem szalad Manning. A távolság behozhatatlan. Érzem, az arany elveszett, de második helyezett és ezüstérmes még lehetek. Nem szabad lassítanom. Nem szabad. Nem! Ezeket a szavakat mormolom magamban biztatásképpen, mert érzem, a lábaim nem akarnak engedelmeskedni, a lépéseim mind rövidülnek.

Összeszedem utolsó csepp erőmet… Még öt méter, négy… egy, és erőm fogytán túljutok a célvonalon... Azt hiszem, a második hely sikerült. De olyan furcsa, mintha minden mozogna körülöttem, himbálózna… Le kell ülnöm egy kicsit, csak egy egészen kicsit a fűre… Jóleső oxigénbelégzésre ébredtem. Az eredményhirdetőn ott az én nevem is. Igen, a második lettem… Jönnek a rendezők, kezdődik az eredményhirdetés… Felharsannak a kürtök… Mi hárman – Manning, én és Gommers – elindulunk a dobogó felé… Felénk biceg a húszas évek nagy atlétája, a NOB tagja, a holland Pauling, s átnyújtja az érmeket, az olimpiai olajfaágat hosszúkás dobozba csomagoltan. Gratulál. A három árbocrúdon lassan, méltóságosan kúszik egyre fennebb a három lobogó. Valami úgy szorítja a torkomat… a meghatódottság fojtogat. Gondolatom az otthont járja, a családom „vendége”, sorra járja a kedves barátokat, levélírókat, akik bíztak bennem, akik bátorítottak, buzdítottak… Mi gratulálunk egymásnak. Hirtelen meghökkenek a csodálkozástól. Vajon jól hallok? Manning, az amerikai néger leány édes anyanyelvemen, magyarul kíván további sikereket. Hát ezért külön meg kell csókolnom…” 

Silay Ilona ötven éve hozta haza az olimpiai ezüstérmet (Rohonyi D. Iván felvételei)

A fentiek mintegy kiegészítéseként Silay Ilona előbb arról mesélt, hogy 1967-ben még nem bíztak benne, nem volt az olimpiai csapat tagja, még csak tartalék sem volt. De aztán megnyerte az országos bajnokságot, majd a Balkán-bajnokságot 800 m-en, s miután az edzője jótállt érte levélben, bevették a csapatba. Mexikóvárosban már három héttel a verseny előtt ott voltak, hogy megszokják a magaslati levegőt, hiszen a város 2200 méterrel van a tengerszint fölött. Arra is fény derült, honnan tudott magyarul Madeline Manning: edzője magyar volt, Ferenczynek hívták, egyébként pedig a tréner még a döntő előtt gratulált, mondva, hogy kettejük között – Manning és közte – fog eldőlni a győztes kiléte, miután egy másik esélyes idegileg annyira kikészült, hogy a középfutam előtt eldobta a jegygyűrűjét és egyszerűen kiállt. Silay Ilona arra is visszaemlékezett, hogy 120 méterrel a győzelem előtt kicsit lazított, biztosnak érezte magát, emiatt bekerült egy amerikai és két angol „fala” mögé, ezért ki kellett mennie az 5. pályára, és így már csak a második helyre maradt már csak ereje. „Visszagondolva a karriemre, a versenyekre, szép volt… És azt mondom, az ezüstérem is nagyon jó egy olimpián…” – zárta beszédét. 

A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Kamuti Jenő, a Nemzet sportolója, a nemzetközi FairPlay Bizottság elnöke, aki az 1968-as olimpián tőrvívásban szintén második helyezett volt, és aki felszólalásában sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy Silay Ilonával nem lehetett jelen a napokban Mexikóvárosban. Ugyanis ő maga éppen néhány napja jött haza Mexikóból: a Magyar Olimpia Bizottság az 1968-as érmeseket – atlétákat, vívókat, kajakosokat – kivitte az 50 éves jubileumra. „Csodálatos élmény volt egymással újra találkozni, felemlegetni a versenyeket, emlékeket” – mondta a világbajnok vívó, hozzátéve: mi, magyarok mindig büszkék lehettünk, ha ott voltunk az olimpián, s hogy számára Silay Ilona érme magyar érem is egyben.

Az est folytatásaképpen a jelenlévők felköszöntötték a három olimpiai döntőben is részt vett Ráduly-Zörgő Évát is, aki Silay Ilonához hasonlóan októberben ünnepli születésnapját, majd Killyéni András sporttörténész, a rendezvény főszervezője vette át a szót, vetített képes összeállítása felvezetőjében kifejtve: igen hálátlan feladat 135 év fényképeit 20 perc alatt levetíteni. Mint elmondta, mintegy 60 fényképet választott – sokat közülük édesapja fényképei közül –, egy-egy olyan mozzanatot a 135 évből, ami számára fontos. „Sajnos vannak hiányosságok a meglévő képanyagban. Ennek a 135 évnek rendesen dokumentálni kellene a történetét, és mindenkit felszólítok, főleg a jelenlévő atlétákat, hogy járuljanak hozzá a régi fényképeik digitalizálásához, hogy a teljes időszakot fel lehessen eleveníteni” – összegzett, majd a vetítés végeztével a résztvevők – zömében egykori atléták, sportolók – közös csoportképpel gazdagították a meglévő adatbázist, végül az est igen jó hangulatú, szeretetvendégséggel egybekötött kötetlen beszélgetéssel zárult.


EZ ÉRDEKELHETI
SPORT ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Évente öt-hat nappal rövidíti életünket ...
Merkel: el kell gondolkodni egy ...
A magyar nyelv napja: erdélyiként ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ