Magyar zsidók a szovjet táborrendszerben, 1939‒1956

BOTOS JÁNOS

Magyar zsidók a szovjet táborrendszerben, 1939‒1956[1]

Mravik László, 2004-ben, az Artmagazinban közreadott cikksorozatának – amely a második világháború alatt a magyar zsidóktól elrabolt műtárgyak egy részének a háborút követő útját tárta fel – A holokauszt hosszú árnyéka címet adta.[2] A munkaszolgálatra kötelezett, deportált zsidók egy részének üldöztetése – a műtárgyak kálváriájához hasonlóan –a második világháborúval nem ért véget, hiszen a GULAG, UPVI-GUPVI táborokban[3] – ahol sokuk megpróbáltatása már 1939-ben elkezdődött – az ötvenes évtized derekáig folytatódott, és ha kitekintünk a lágerélet későbbi, gyakorta hátrányos következményeire, a rehabilitációk elhúzódására, akkor az ezredfordulón túlig eltartott. A magyarok szovjet hadifogságát feldolgozó történeti munkák a magyar zsidóság egy részének a szovjet táborokban a háború alatt és után eltöltött éveit eddig általában nem kellő súllyal tárgyalták,[4] miközben lágerbeli „élményeiket” az érintettek közül többen papírra vetették és közreadták.[5]

A rendszerváltoztatás időszakáig a GULAG, UPVI/GUPVI táborokról alig-alig jelent meg memoár, azok is csak abban az esetben láthattak napvilágot, ha a lágeréletről pozitív képet sugároztak. A GULAG-ról hazatérők a táborok árnyoldalairól Magyarországon titoktartási kötelezettségük miatt, a hadifogságból visszatérők „saját érdekükben” nem beszélhettek, velük szemben a „soha, sehol, senkinek” elvárást érvényesítették. Azokkal szembe, akik ennek ellenére szólni akarnának a „kimondhatatlanról”, kilátásba helyezték, hogy a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1951. évi XXI. szigorúan titkos rendelete értelmében, amennyiben a cselekményük súlyosabban nem minősíthető, 10 évig terjedő börtönbüntetés szabható ki.[6]

Magyar zsidók a GULAG-táborokban

Joachim von Ribbentrop német és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov szovjet külügyminiszter,1939. augusztus 23-án, megkötötte a két ország közötti megnemtámadási szerződést. A szerződés által biztosított lehetőséggel élve, a szovjet hadsereg a Lengyelország elleni német támadást követően, szeptember 17-én átlépte a szovjet‒lengyel határt, és elfoglalta Nyugat-Belorussziát és Nyugat-Ukrajnát. A szovjet katonai akció nyomán, Kárpátalján létrejött a közös magyar–szovjet határ. A két ország közötti határ 1940. szeptember első felében meghosszabbodott, miután a magyar honvédség, a második bécsi döntés nyomán, bevonult Észak-Erdélybe és a Székelyföldre.

A közös határ, 1939 őszétől a Szovjetunió elleni hadba lépésig, lehetőséget teremtett arra, hogy Magyarországról azok, akik a kommunista államról megjelent, idealizált képet vázoló írások állításait elhitték, a jobb élet reményében, az üldöztetés elől menekülve az új határon átszökjenek. Közöttük voltak olyan magyar zsidók, munkaszolgálatosok is, akik úgy vélték, hogy szovjet földön a szabadság, a hátrányos megkülönböztetés nélküli élet vár rájuk. Emellett a helyi magyar fegyveres erők is több esetben kísérletet tettek arra – gyakorta nem sikertelenül –, hogy Kárpátaljáról, Észak-Erdélyből magyar zsidókat, teljes zsidó családokat áttegyenek a magyar‒szovjet határon. Erre csupán példaként kívánjuk megemlíteni, hogy ilyen kísérlet zajlott le Csíkszeredán és környékén 1940 késő őszén, kora telén. 1940. december 5‒8. között a 3. honvéd határvadász század tagjai több csoportban 36 zsidót áttettek a szovjet‒magyar határon, akik közül 8 személy visszaszökött Magyarországra, míg a többieket – a szemtanúk szerint – a szovjet határőrök elfogták. Emellett további mintegy 400 Csík vármegyei és csíkszeredai zsidót katonai kísérettel Máramarosba szállítottak, ahol átdobták őket a magyar‒szovjet határon. Az akció során a zsidók mintegy fele életét vesztette, míg a többiek útja, a tiltott határátlépés miatt, a kényszermunkatáborokba vezetett. Hasonló sorsra jutott a csendőrök által a magyar‒szovjet határon áttett Lembevszkij Lejba és felesége, valamint Süskind Béla is. Mindhármukat 5-5 év javító-nevelő munkatáborral sújtották; a jogtalan ítéleteket 1990‒1991-ben semmisítették meg. Az ilyen akciókat – amennyiben a tudomásukra jutott – a magyar állam központi szervei leállították.[7] Az átszököttek, a határon áttettek útja, néhány kezdeti esettől eltekintve – amikor a határt átlépőket a szovjet határőrizeti szervek magyar területre visszakísérték –, amint jeleztük, a GULAG-táborokba vezetett.[8] A magyar‒szovjet határt átlépőkkel szembeni eljárás abban a légkörben, amely a Szovjetunióban a harmincas évtized végén, a negyvenes évtized elején és ezt követően Ioszif Visszarionovics Sztálin (Dzsugasvili) haláláig uralkodott, és amelynek lényegi vonása a bizalmatlanság, az ellenség keresése, az ellenségnek tűnő, vagy annak minősített személyekkel szembeni kegyetlen megtorlás volt, nem meglepő.

Az NKVD[9] és 1943-tól a Szmers[10] nyomozói és beosztottjai az átlépetteket motozásnak és minden elképzelést felülmúló brutális módszerekkel zajló vallatásnak, kihallgatásnak vetették alá. A letartóztatottakról, kevés kivételtől eltekintve, személyi adatlapot készítettek. A személyi adatlap, orosz nyelvű, cirill betűs átírásban, tartalmazta az illető nevét és apja utónevét – de nem rögzítették az anya nevét –, születési adatait, állampolgárságát és nemzetiségét (itt jelezték, hogy az illető zsidó, oroszul jevrej, illetve jevrejka, mivel a Szovjetunióban a zsidó nemzetiségnek számított), a foglalkozását és a lakhelyét. A nevek, település-elnevezések, foglalkozások átírásánál gyakorta történtek elírások. A települések nevénél előszeretettel alkalmazták az adott helység orosz, ukrán, szlovák, román elnevezését, míg a foglalkozásoknál a zsidók esetében feltűnően gyakran rögzítették a szabó, varrónő, munkás, boltos megnevezést, amely nyilvánvalóan arra utalt, hogy a tényleges foglalkozásokat az esetek java részében nem tartották fontosnak rögzíteni, az adatlapra csupán rutinszerűen írtak be valamit. Az adatok orosz nyelvű, cirill betűs átírásából adódó gondok a zsidó áldozatok azonosítását jelentékenyen nehezítették és nehezítik. 

Az elfogottakat az NKVD Különleges Tanácsai[11] ítélték el 3-15 évig terjedő javító-nevelő munkatáborra, és amennyiben az elfogásukkor, motozásukkor valamilyen értéket találtak náluk – például óra, karikagyűrű, nyaklánc, készpénz, aprópénz stb. – akkor teljes vagyonelkobzással is sújtották. A büntetést valamelyik GULAG-lágerben kellett letölteniük. Ezek a táborok zömmel a Szovjetunió Uralon túli és sarkköri területein találhatók. A GULAG-táborba szállított elítélt személyiségét elveszítette, két betűből és három számból álló, kódolt kartotékadattá „változott”. A táborokban állandósult a foglyok éheztetése, a téli időszakban velük, gyakorta mínusz 30 Celsius fok alatti fagyban, általában nagy fizikai megterhelést jelentő munkát végeztettek. A második világháború időszakában az élelmezési normákat csökkentették, és ezzel egyidőben az elvárt teljesítménynormákat felemelték. Az élelmezés 1943-tól kezdett lassan javulni. A német támadást követően a táborokat a Szovjetunió belső, távol-keleti és szibériai területeire telepítették át. Ekkor az elhelyezés körülményei jelentősen rosszabbodtak. Egy fogolyra, 1942-ben, 1 négyzetméter lakótér jutott, amely a világháború végére 1,8 négyzetméterre nőtt. A táborok „lakóit” fegyelemsértés esetén további büntetéssel sújtották.[12]

A bírósági ítéleteket a szovjet Büntetőtörvénykönyv 58. és 80. cikkelyei alapján szabták ki. Az 58. cikkely 14 pontban az államellenes tevékenységgel foglalkozott, míg a 80. cikkely a tiltott határátlépést torolta meg. Az ítéleteket általában az 58. cikkely 2, 3, 6, 8, 9, 10. és 11. pontja alapján szabták ki. A 2. pont a fegyveres felkelés, a 3. az ellenség támogatása, a 6. a kémgyanús tevékenység, kémkedés, a 8. a terrorcselekmények, a 9. a diverzió, a 10. és a 11. pedig a szovjetellenes propaganda megtorlását tartalmazta.[13]

A közös határon,1939 őszétől a magyar-szovjet hadiállapot beálltáig, csak Kárpátalján – az észak-erdélyi adatok részlegesen, hiányosan állnak rendelkezésre –,614 zsidó lépett át. Közülük 137 zsidót kémkedés, kémgyanús tevékenység vádjával, a többieket tiltott határátlépés miatt, az előbbi esetben általában 5-15, az utóbbi vádpontnál 3 év javító-nevelő munkatáborban letöltendő büntetéssel sújtottak. A kutatás során, a későbbiekben bíróság elé kerültekkel együtt ez idáig 624 zsidó büntetési tételét lehetett megadni. Közülük 453 elítélt 3 évig terjedő, míg 171 személy 3 évnél hosszabb, a második világháborút követően akár 25 évig terjedő büntetést kapott. A büntetés mértékénél nem vették figyelembe azt sem, ha az illető fiatalkorú volt. A letartóztatottak közül 51 zsidó a kommunista, 13 a szociáldemokrata párt tagjának vallotta magát, nem tudva, hogy ez számára nem előnyt, hanem inkább hátrányt jelentett. Az ítéletek kiszabása általában futószalagon történt. Hat esetben, a fennmaradt iratok tanúsága szerint, a már egyszer 3 évre elítélt személyt ismét bíróság elé állították, és újabb 3 éves büntetéssel sújtották (ez történt 1943. január 9-én Brenner Berta, Brenner Jenő, Brenner Sándor, Rosenfeld Imre, Weiss (Weisz) József és Weiss (Weisz) László esetében). Az átlépettek közül, 1939 őszétől a hadiállapot beálltáig, 78 zsidó munkaszolgálatos egységét elhagyva szökött át a Szovjetunióba. Az elítélt zsidókról rendelkezésre álló adatok alapján készített összeállítás, beleszámítva a német támadást követő időszakot is, 81 munkaszolgálatos nevét rögzítette. Stark Tamás adatai szerint a határt átlépő munkaszolgálatosok száma 1941. május és június hónapban, a Szovjetunió elleni hadba lépésig 123 főt tett ki.[14] Ez utóbbi adat egyértelműen túlzottnak tűnik, még akkor is, ha nemcsak a magyar‒szovjet határ kárpátaljai, hanem teljes szakaszára vonatkozott. Az átlépettek közül az ítéletet követően pontosan csak néhány zsidó további sorsa ismert. Egyes esetekben a magyar Vöröskereszt 1953 után – évekkel későbben – tájékoztatta a hozzátartozókat az elítélt GULAG-táborban történt haláláról, néha annak időpontjáról és a halál szovjet hatóságok által megadott okáról (ez minden esetben valamilyen egészségügyi okra utalt.)[15]

Számos magyar zsidó sorsáról csak azért rendelkezünk több adattal, mert a magyar államvédelmi szervek, hazatérésük után, az illetékes magyar belügyminiszter-helyettes 1953. november 12-én kiadott 1953. évi 4. számú utasítása alapján, mint a Szovjetunióban elítélt „veszélyes” személyt, megfigyelés alatt tartották, tevékenységükről nyilvántartást vezettek.[16] Az így keletkezett iratokból tudjuk, hogy mások mellett az 1941. március 20-án elítélt Baumgarten Emil Móric munkaszolgálatos rehabilitálásáról 1969. október 22-én – még életében – történt intézkedés. Hasonlóképpen Klein Hermann János – elítélve 1941. május 31., rehabilitálásáról intézkedés 1971. március 9. –, továbbá Konova Szerén és Vég László is – elítélve 1941. május 17., rehabilitálásukról intézkedés 1971. június 11. – még megérte korábbi jogtalanul kiszabott büntetése törlését. A hamis vádakkal elítéltek rehabilitációja, amelyet a néhány szerencsést leszámítva az érintett zsidók már nem éltek, élhették meg, jelenlegi ismereteink szerint 2006-ig elhúzódott.[17] Mások sorsa úgy alakult, hogy nem térhettek vissza Magyarországra. Közéjük tartozott például dr. Werner Rudolf mérnök, aki több társával együtt lépte át 1941-ben a magyar‒szovjet határt. Átdobott kémnek minősítették, és ezért 7 év javító-nevelő munkatáborban letöltendő büntetéssel sújtották. Büntetése letöltése után 1953-ban, mint „szabad” munkás, szegezőként dolgozott egy acsinszki ládagyárban, de Magyarországra már nem térhetett vissza. Hasonlóképpen dr. Zádor György orvos, aki szintén munkaszolgálatosként került szovjet kézre, és útja neki is a GULAG-ra vezetett, 1955-ben Kolimán még élt, de már nem térhetett vissza szülőföldjére.[18] Volt, aki azért nem térhetett vissza Magyarországra, mert kivégezték. Ez a sors jutott osztályrészül Propper Miklósnak, akit 1941. február 3-án tartóztattak le, miután átszökött szovjet területre, majd 1941. július 9-én a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága Katonai Kollégiuma, az 58. cikkely 6. pontja alapján, kémkedés, kémgyanús tevékenység vádjával golyó általi halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélt. Az ítéletet 1941. július 28-án végrehajtották.[19]

Bevett gyakorlat volt, hogy a büntetésüket letöltőket a második világháború éveiben, és még egy ideig utána, nem engedték szabadon, hanem tovább dolgoztatták a munkatáborokban. Ezt lett a sorsa többek között Stern Zoltánnak, akit 1941. június 7-én ítéltek 3 év javító-nevelő munkatáborra, de büntetése letöltését követően, csak 1947-ben bocsátották szabadon – rehabilitálva 1962-ben – és Wieder Ernőnek, akit 1941. március 29-én sújtottak 3 éves hasonló büntetéssel – 1969-ben rehabilitálták –, és szintén 1947-ben léphetett ki a tábor kapuján.[20]

A határ átlépéséhez a menekülők többsége a helyi földrajzi, terepismeretekkel rendelkező embercsempészek segítségét vette igénybe, 10-50 pengőt fizetve érte, mások az utat egyedül tették meg. Az összeg tényleges értékét az mutathatja, hogy 1940-ben 1 kg sertéskarajt 3,20, 1 kg élelmiszerjegyre adott ún. egységes kenyeret 0,40, egy átlagos férfiruhát 90 pengőért adtak.[21] Jelenlegi ismereteink szerint az első zsidó határátlépések 1939. november 2-án zajlottak, amikor Katz Áron és Raut Jákob választotta az üldöztetés elől való menekülésnek ezt az útját.[22] A Szovjetunió elleni támadással, természetesen, a határátlépés lehetősége is megszűnt.

A magyar zsidók közül igen sok egykori üldözött útja ‒ a hadifogolytáborból, a deportálásból hazafelé tartó úton történt elhurcolásból, a megszálló szovjet haderő letartóztatásából, egyszerű utcai igazoltatásából ‒ a GULAG-táborokba vezetett.[23] Míg hadifogolytáborba a harcok következményeként vagy a „málenkij robot”-ra való elhurcolással kerültek magyar zsidók, addig a GULAG-táborokba az érintettet személyre szóló bírósági ítélet alapján zárták be. A bírósági ítéleteket a hamis vádak, a kényszerrel kicsikart beismerő vallomások, a hadifogolytáborokban kiépített besúgórendszer információi alapján szabták ki, és azokat Sztálin halálát követően kezdték felfüggeszteni, megszakítani, majd az érintetteket rehabilitálni. Az elítélt személyeket, néhány esettől eltekintve, rehabilitálták. A hadifogolytáborokban kiépített besúgórendszer alapján, mivel a besúgók a várt kedvezmény fejében gyakorta túlzó, esetenként hamis információkat adtak tovább, számos alaptalan ítélet született, amelyeket a későbbiekben szintén töröltek. A besúgók tevékenységének a következményeire pontosan illett Franz Kafka A per című regényének első mondata: „Valaki megrágalmazhatta Josef K-t, mert noha semmi rosszat nem tett, egy reggel letartóztatták.”[24]

Menczer Gusztáv adatai szerint a szovjet hadbíróságok 1944‒1952 között 40 129 magyar állampolgárt ítéltek el, közülük 35 064 nem élte túl a GULAG-táborok megpróbáltatásait, 2911 életét kivégzés oltotta ki. A megpróbáltatást túlélők közül 1503 személy 1953 novemberében, míg 370 elítélt 1955 novemberében szabadult, és további 271 személy útja a GULAG-ról a jászberényi börtönbe vezetett. Nem tudni azonban pontosan, hogy a szabadulást követően hányan nem tértek vissza Magyarországra, hanem kényszerből vagy más okokból a Szovjetunióban maradtak, illetve az adatok nem adnak tájékoztatást az 1944 előtt elítéltekről. Azokat, akiket nem szállítottak a jászberényi börtönbe, a Magyar Népköztársaság Nyíregyházán működő Kormánybiztossága látott el ingyenes utazási jeggyel és igazolással arról, hogy „volt hadifogolyként” szabadultak. Természetesen, 24 órán belül az illetékes rendőrkapitányságon jelentkezniük kellett. A Nyíregyházán zajló elsődleges orvosi vizsgálat mellett kivizsgálásra is jelentkezniük kellett, szintén 24 órán belül. Pontos adat arról, hogy az elítéltek és a hazatérők közül hányan tartoztak a zsidósághoz, sajnos nincs. Az arányokat érzékeltetheti, hogy 1947. február 1-jén a 15 503 magyar internált közül 110 volt zsidó – 103 férfi, 7 nő –, míg április 1-jén a 19 293 internált között 107 zsidó – 102 férfi és 5 nő – található.[25] A Rózsás János által összeállított Gulag-lexikon 3850 személyről tartalmazott adatokat, azonban a zsidó vallást, származást nem minden esetben tüntette fel.

A táborokból szabaduló vagy a rehabilitált zsidók elleni bírósági eljárásokról – amelyek az esetek egy részében az érintettek távollétében zajlottak, akik az ítéletről „levélben” értesültek –, akárcsak a többi elítélt esetében, a különböző szovjet katonai bíróságok gyakorta egyáltalán nem vagy csak igen kevés dokumentumot adtak át a magyar hatóságoknak. A leggyakrabban átadott dokumentum az a mintegy másfél oldalas orosz nyelvű irat volt, amely ismertette a vádat, rögzítette annak a vádlott általi beismerését, és azt, hogy a tárgyaláson tolmácsot alkalmaztak, továbbá, hogy az illetőt mikor, milyen elnevezésű bíróság mekkora időtartamú büntetéssel sújtotta. A ritka véletlenek sorában tartozott, hogy egy nyolctagú, felforgató tevékenységgel vádolt csoport tagjai elleni vizsgálati és bírósági eljárás minden fontosabb irata, orosz nyelven, a magyar belügyi szervekhez átkerült. Ezek az iratok – amelyek, természetesen, rögzítették a vádlottak beismerő vallomását is – a kor szovjet joggyakorlatának megfelelő eljárásról tanúskodnak, ahol minden az adott időben érvényes jogi előírásoknak megfelelően, „szabályosan” zajlott, „csupán” a vád nem állta meg a helyét.[26]

A második világháború befejezését követően bírósági ítélettel a GULAG-ra szállított magyar zsidók egy részét a deportálásból hazatérőben, másokat Magyarországon vagy Ausztria szovjet megszállási zónájában fogtak el, tartóztattak le. A vád alapját többféle, egykoron gyanúsnak, bűnösnek számító tevékenység adta. A legtöbb elítéltet kémkedéssel, kémgyanús tevékenységgel, koholt háborús bűncselekménnyel vádolták. Emellett a büntetés kiszabásához esetenként az is elég volt, ha az illetőt a koncentrációs táborból az amerikai vagy az angol hadsereg szabadította ki, és erről angol nyelvű igazolással rendelkezett. Példaként megemlíthetjük, hogy Slomovics Mártont azért hurcolták el, mert 1945-ben átjárt aFelvidékre a rokonait meglátogatni és a birtokait működtetni. Ezért letartóztatták, és kémtevékenység vádjával 8 év javító-nevelő munkatáborra ítélték. Deutsch Miklóst 1945. március 1-jén fogták el Budapesten, és azzal vádolták, hogy 1942 októberétől munkaszolgálatos századánál közelebbről meg nem nevezett illegális szervezetet hozott létre, és hírszerző tevékenységet végzett. 1950-ben adták át a magyar hatóságoknak egy olyan csoport tagjaként, ahol egyedül volt zsidó, míg a többiek önkéntes SS-ek, csendőrök, rendőrök, háborús bűntettel vádolt honvédek voltak. Nehezen lehet képzelni, hogy ebben a közegben mit kellett átélnie. Nagy Miklóst, aki kapcsolatban állt az American Joint Distribution Commitee-vel, 1949. január 27-én a szovjet katonák letartóztatták, és május 9-én a Baden bei Wienben működő katonai bíróság, kémkedés vádjával, 25 éves javító-nevelő munkatáborral sújtotta.[27] Nagy Miklóst 1955. november 20-án átadták a magyar hatóságoknak, azonban nem helyezték szabad lábra, hanem a jászberényi börtönbe szállították. Innen 1956. április 4-én szabadult.

Harcos István munkaszolgálatost az amerikai hadsereg szabadította fel, 1945. május 2-án. A kulturális életben szerepet játszó, dramaturgként dolgozó ifjút, 1949. június 14-én, az Államvédelmi Hatóság letartóztatta, majd átadta a Szovjetuniónak. Szeptember 22-én, kémkedés vádjával, 25 évi javító-nevelő munkatáborral sújtották. 1955. november 20-án átadták a magyar hatóságoknak, a jászberényi börtönbe szállították, ahonnan 1956. június 2-án szabadult. 1972. október 27-én az illetékes szovjet bíróság bűncselekmény hiányában rehabilitálta. Dr. Nussbaum László bányaorvost a nácik 1944-ben Mauthausenbe, majd a Gusen II. koncentrációs táborba deportálták, ahol többek között tífuszos betegeket gyógyított. A deportálásból hazatérően, 1945. július 9-én – miután az egyik vasútállomáson egy beteg szovjet katonán segített – elfogták, és a Szovjetunióba szállították. 1948. május 24-én, távollétében, „levelezőlap ítélettel”, háborús és népellenes bűncselekmények vádjával, 25 évi javító-nevelő munkatáborra ítélték. Miután megjárta Tajset és Vihorevka poklát, 1955. november 20-án a szovjet szervek átadták a magyar hatóságoknak, akik Jászberénybe szállították. Az itteni börtönből 1956. május 10-én szabadult. Budapesten kapott orvosi állást, azonban, mint „veszélyes” személyről, róla „figyelő” dossziét nyitottak. Időközben, 1956 szeptemberében, az odesszai katonai körzet bírósága hatálytalanította az ellene hozott ítéletet, mert bűnössége nem volt bizonyítható. 1960. augusztus 24-én – miután ügynökök segítségével és nyomozással alaposan feltérképezték az 1956-os forradalomban és szabadságharcban játszott szerepét, a koncentrációs táborokban végzett orvosi munkáját, és megállapították, hogy nincs adat „ellenséges tevékenységre” – a Belügyminisztérium Politikai Nyomozó Osztály vezetője hozzájárult ahhoz, hogy töröljék a „veszélyes” kategóriából, a „figyelő” dossziét megszüntessék, és a benne lévő iratanyagot megsemmisítsék. Az ilyen és hasonló példák sorát folytathatnánk, de úgy véljük, hogy a hamis vádakra épülő eljárások rendszerét ennek a néhány üldözöttnek a története is meggyőzően bizonyítja.[28]

Ettől eltérő ok miatt fogták el és ítélték el Langfelder Vilmost, Raoul Wallenberg egyik gépkocsivezetőjét. Az Oroszországi Föderáció Legfőbb Ügyészsége Katonai Főügyészsége rehabilitációs iratából kiderült, hogy 1945. január 14-én tartóztatták le, majd 1945. február 6-tól 1948. március 2-ig – a moszkvai Lubjanka börtönben bekövetkezett haláláig – fogságot szenvedett. Langfelder Vilmost „társadalomra veszélyes személyként”, politikai okból, nem bíróság által hozott határozat alapján ítélték szabadságvesztésre, anélkül, hogy konkrét bűncselekmény elkövetése miatt emeltek volna vádat ellene” – állapította meg a rehabilitációs irat. Langfelder Vilmos a Raoul Wallenberghez fűződő kapcsolata okán és alapján lett a törvénytelenség áldozata, és rehabilitációjával az orosz hatóságok 2000. november 9-ig vártak.[29]

A második világháborút követően az ítéleteket a Különleges Tanácsok és a Szovjetunió központi katonai bíróságai mellett, a szovjet hadsereg magasabb egységei, magyarországi és ausztriai (Baden bei Wien, Graz stb.) katonai bíróságai is kiszabták. Ennek megfelelően, a rehabilitációról a Szovjetunió Legfelső Bíróságának Katonai Kollégiuma is csak az esetek egy részében döntött. A rehabilitációs eljárást 1990-ig elsősorban az 52 065 tábori postaszámú csapategység katonai bírósága (ez az Ideiglenesen Magyarországon Tartózkodó Szovjet Csapatok Katonai Bíróságát jelentette), továbbá más egységek katonai bíróságai folytatták le. Az első GULAG-büntetést felfüggesztő ítéleteket jelenlegi ismereteink szerint Sztálin halálát követően, 1953 késő tavaszán, kora nyarán hozták. A Szovjetunió Legfelső Bírósága Katonai Kollégiumának döntései arról szóltak, hogy az adott személyt a további büntetés alól felmentették, és idő előtt szabadon bocsátották, majd átadták a Magyar Népköztársaságnak. Ezek a döntések még nem jelentettek rehabilitációt. A tényleges rehabilitációk sora az ötvenes évek derekán kezdődött, és több szakaszban zajlott. Jelenleg 633 jogtalanul elítélt zsidó rehabilitációjáról rendelkezünk adattal. Nyikita Szergejevics Hruscsov pártvezetése időszakában (1964 végéig) csupán 29 rehabilitáció történt meg. Ezt követően, 1965–1984 között, 102 zsidót rehabilitáltak, míg Mihail Szergejevics Gorbacsov vezetése idején, a Szovjetunió felbomlásáig (1985–1991), 319 rehabilitáció történt, ezt követően, 1992-től, 183. A legtöbb rehabilitáció 1990–1991-ben zajlott. A rehabilitációs iratok azonban rendkívül szűkszavúak voltak, kezdetben csupán a rehabilitáció tényét közölték. 1991-től a rehabilitációs döntés orosz, illetve ukrán nyelven adatszerűen tartalmazta az adott személy nevét, születési idejét és helyét, utolsó lakhelyét, foglalkozását, az elítélés időpontját, az ítéletet meghozó katonai bíróság nevét, esetenként a szabadulás vagy a halál időpontját.[30]

Magyarországon, a szovjet csapatok katonai bírósága 1963-tól 1990-ig döntött rehabilitációkról. A rehabilitációról szóló, igen szűkszavú, általában csak az elítélés és a rehabilitáció tényét rögzítő néhány soros döntés indoka változatos volt. Voltak, akiket nem rehabilitáltak, mert a bűncselekményt megtörténtnek tekintették – ennek alapján számos ítéletet tartottak érvényben, de az érintettek között jelenlegi ismereteink szerint zsidó vallású, származású nem szerepelt –, másoknak csupán csökkentették a kiszabott büntetését, de nem törölték. A rehabilitáltak között voltak, akiket bűncselekmény hiányában, bűnügyi tényállás hiányában mentettek fel, mások ellen az eljárást bizonyíték hiányában szüntették meg. Az indoklások sorában található hivatkozás arra, hogy a felmerült körülmények alapján az ítéletet hatályon kívül helyezték, illetve visszavonták, mert az adott személy tevékenységében bűncselekmény nem merült fel, vagy az ítéletet semmisnek tekintették, és az ügyet beszüntették. Számos esetben a rehabilitáció azért nem történt meg, mert az adott személy elítélésére vonatkozóan dokumentumot az orosz, ukrán, esetenként más egykori tagköztársaság levéltáraiban nem találtak. Levéltári dokumentum hiányában az illetékes hatóságok a rehabilitáció lefolytatását elutasították. A rehabilitációs eljárást az Orosz Föderációban 1991 után az 1991. október 18-án elfogadott, A politikai üldözések áldozatainak rehabilitációjáról szóló törvény rendelkezései alapján folytatták le.

A rehabilitációról szóló értesítést követően a büntetés tényét a magyar bűnügyi nyilvántartásból törölték, amelynek jelentősége a hátrányos jogkövetkezmények alól történő mentesítésben nyilvánult meg, és ez például az erkölcsi bizonyítvány kiadásánál, az útlevélkérelem elbírálásánál és más hasonló esetekben jelenthetett előnyt. Ugyanakkor, a rehabilitáció a rendszerváltoztatásig csak jogi és erkölcsi jóvátételt jelentett, anyagi kárpótlással nem párosult.[31]  A már említett személyekkel együtt, akiknek kálváriája példaként szolgálhat az eljárásokra, a kutatás jelenlegi szakaszában 643 zsidó vallású, származású áldozat neve és a meghurcoltatásukra, szenvedésükre vonatkozó, esetenként sajnos igen hiányos tények ismertek.

A rendszerváltoztatást követően, 1990. március 28-án, az országgyűlés 36/1990. számú határozatában a GULAG-rabságra ítélt magyar állampolgárokkal szembeni jogtiprástól elhatárolódott, és az áldozatokat megkövette. A parlamenti határozat egyúttal a magyar kormány feladatául szabta, hogy a Szovjetunióba jóvátételi munkára elhurcolt, valamint a szovjet bíróságok által elítélt és időközben rehabilitált magyar állampolgárok sérelmeinek orvoslására megfelelő jogszabályt készítsen. Az országgyűlés a kormány előterjesztése alapján elfogadta az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvényt, amelyet 1992. június 2-án hirdettek ki, s amely – többek között – „a szovjet szervek által történt kényszermunkára hurcolás, továbbá szovjet bíróság politikai indítékú ítélete vagy más szovjet hatóság intézkedése alapján végrehajtott” szabadságvesztésre terjedt ki.[32] A törvény végrehajtásával a jogtalanul elítéltek anyagi és erkölcsi kárpótlását rendezték.[33] A Szovjetunióban elítéltek kárpótlását – beleértve a még nem rehabilitáltak jogsértő ítéleteinek megsemmisítését – a Kárpótlási Hivatal keretében dolgozó Társadalmi Kollégium irányította.[34]

Magyar zsidók szovjet hadifogságban

A Szovjetunió elleni háború során magyar zsidók a frontra a munkaszolgálatos századok tagjaiként kerültek ki.[35]A Honvédelmi Minisztérium veszteségi jelentései 1942. január és 1943. december között 1633, ezt követően 1039 zsidó hadifoglyot, együttesen 2672 munkaszolgálatos hadifoglyot rögzítettek. Emellett, ugyanezen időszakban, 19 003, illetve további 10 471, együttesen 29 474 munkaszolgálatost eltűntként tartottak számon. Mivel a témakörre vonatkozó történeti munkák az eltűntek felét általában hadifogolynak tekintették, így valójában a hadifogságba esettek száma elérhette a 17-18 ezer munkaszolgálatost.[36] Emellett nem lehet tudni azt, hogy az eltűntnek tekintettek között hányan voltak olyanok, akik az átállást szovjet katonai vagy partizán egységekhez megkísérelték. Stark Tamás szerint, a Szovjetunió elleni hadba lépéstől a doni áttörésig a frontvonalon mintegy 120-130 munkaszolgálatos ment át. Az ilyen kísérlet azonban egyáltalán nem volt veszélytelen, hiszen a frontvonalhoz közeledve az illetőt lelőhették, továbbá az ukrán partizánok között gyakoriak voltak az antiszemita beállítottságú egységek is, amelyek tagjai a menekülő munkaszolgálatosokat golyózáporral fogadták, vagy elfogásuk esetén kivégezték őket.[37]

A hivatalos szovjet hadifogoly-nyilvántartás szerint, 1943. január 5-én – a doni támadást[38] megelőzően – 66 munkaszolgálatos – a későbbiekben a statisztikák zsidókról szóltak – volt fogságban. A hadifogolytáborokban 1945. november 2-án 3998 magyar zsidót tartottak számon, és ebben a számban már ott találhatók a „málenkij robot”-ra elhurcoltak is –. A második világháború éveiben a Honvédelmi Minisztérium veszteségi osztálya veszteségi kartonokat vezetett – közel sem teljes körű adatok alapján – a meghalt, megsebesült, megbetegedett, fogságba esett, eltűnt katonákról, munkaszolgálatosról. A kartonok közül kiválogatták azt a 34 365 kartont, amelynek bal felső sarkába piros ceruzával ZS betűt írtak, jelezve, hogy munkaszolgálatos zsidóról van szó, és azokat eljutatták a jeruzsálemi Jad Vashem Intézetbe. A kartonok legfontosabb adatait a Beate és Serge Klarsfeld Alapítvány az 1990-es évtized első felében közreadta. A kartonok feldolgozása alapján,a veszteségi jelentésekben említett 2672 közül, 1992 hadifogságba esett munkaszolgálatos adatai állnak rendelkezésre. A veszteségi kartonok adatai szerint az első fogságba esett munkaszolgálatos Blahl Mihály volt, aki 1942. január 28-án Sztarij Oszkolnál jutott hadifogságba. Az utolsó rögzített hadifogoly Vágó Andor. Ő 1945. január 2-án közelebbről meg nem határozott helyen, hadműveleti területen vált hadifogollyá.[39]A fogságba esett munkaszolgálatosokról,a könyvtári és levéltári források mellett, az elmúlt évtizedekben megjelent memoárok is tudósítanak és közölnek adatokat.[40]

A Hírek az elhurcoltakról című újság 1945 nyarán, kora őszén, több számában közölt neveket szovjet hadifogságba jutott munkaszolgálatosokról, civilekről. Így Aszbesztben 51, Belcben (Bölc) a 107/15. hevesi munkaszolgálatos század 60 tagjáról, Gorkijban 22, Minszkben 45, Molotovban 31, Morsanszkban 15, Tagilban 100, Orsában 78, Umanban 39, további táborokban 54 zsidó hadifogolyról tudósítottak, közölték nevüket, esetenként további személyi adataikat is.[41]

Hadifogságba azonban nemcsak a frontról lehetett jutni, hiszen a szovjet katonák gyakorta az utcán fogtak el, a felszabadított budapesti gettókból, egykori csillagos házakból is hurcoltak el zsidókat „málenkij robot”-ra – mert kevésnek bizonyult az elvárt létszámhoz képest a hadifoglyok száma –, és ez ellen a korábban kiadott Schutzpassok, Schutzbriefek (menlevelek) sem védtek. Ez történt például 1945. január 18-án, amikor a Budapest VI. Jókai utca 1-ből – egykori csillagos házból, ahol a II. emeleten Raoul Wallenberg szervezetének kirendeltsége dolgozott, és munkatársai, mentettjei között számosan munkaszolgálatosok voltak – munkaszolgálatosokat vittek el. Ugyanerre a sorsra jutott 81 zsidó nő és férfi a Budapest V. Alkotmány utca 4-ből, szintén egykori csillagos házból, akiknek megpróbáltatásai a hadifogolytáborokban folytatódtak. Ez a sors jutott mások mellett az egri Deutsch Dezsőnek, aki a 2/215. számú Schutzpass birtokosaként jutott a háborút követően hadifogolytáborba.[42] Emellett például az egykori nemzetközi gettóból vezetett szovjet hadifogolytáborba a Czinner család (orvos apa, feleség, fiúgyermek) és a Kallus család (férj, feleség, fiúgyermek) útja. Méth Sándort és feleségét Óbudáról hurcolták Vorkutára, a Sygall családot (férj, feleség, 2 fiúgyermek) Budapestről és a Wolf családot (férj, feleség, leánygyermek) Szatmárról Kazahsztánba, a Szpaszo-zavodi táborrendszerbe.[43]

Hasonló sorsra jutottak gyakorta a szovjet hadsereg által felszabadított náci koncentrációs táborok deportáltjai, a lágerekből hazatérők is. Volt olyan eset, hogy hazatérő deportáltakat szállító teljes vonatszerelvény útja Foksányba vezetett. Tizenkét zsidót, a rabságból hazatérőben, a magyar határon szállítottak le a vonatról, és hurcoltak a Szovjetunióba.[44] Nem volt sokkal szerencsésebb az a 730 egykori magyar zsidó deportált sem, köztük 354 nő és gyermek, akiket a koncentrációs táborok felszabadítását követően a szovjet hadsereg Czestochowában – ma Lengyelország – gyűjtött össze, majd 1945. május 26-án Szluckba – ma Fehéroroszország – szállított, ahonnan kilenc hónapos újabb fogságot követően juthattak vissza Magyarországra. Köztük volt az a Bein Angelika is, aki 1944. december 21-én született az auschwitz-birkenaui táborrendszerben, ahol édesapját elpusztították, továbbá többek között 8 férfi és 26 nő Nyírbátorból.[45] A szovjet hadifogolytáborokban lévő zsidókról felkutatott és a jelenleg rendelkezésre álló névjegyzékek arról tanúskodnak, hogy egész családokat – gyakran kiskorúakkal együtt – vittek el különböző településekről csak azért, mert német hangzású családnevük volt. Ezért német nemzetiségűeknek tekintették őket, és velük szemben is érvényesítették a Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottsága 7161. számú határozatát, amely a munkaképes német lakosság internálását rendelte el. A határozat alapján elhurcoltakat általában a Donyec-medence táboraiba szállították.[46] Emellett sokszor zsidók is bekerültek a „málenkij robotra” elhurcoltak közé. Ez történt azzal a 600-650 zsidóval, akiket Budapestről hurcoltak el a hadműveletek alatt és után a ceglédi gyűjtőtáborba, vagy például akiket a Szatmár vármegyei Dadai alsó járásból gyűjtöttek össze.[47]

A zsidó hadifoglyok sorsa, a velük való bánásmód a szovjet táborokban a fogságba esett magyar katonák, csendőrök, rendőrök, civilek és mások sorsától nem különbözött. A zsidók illúziókkal telve, mintegy a szabadság földjeként tekintettek a Szovjetunióra. Ez történt Friedrich József esetében is, aki 1944-ben megszökött munkaszolgálatos századától, társaival elrejtőzött, és hogy könnyebben mozogjon, a ruháit, személyes holmijait tartalmazó hátizsákját eldobta. „Naivan és meggondolatlanul úgy képzeltem el – írta –, hogy ha a magyarok elfognak, úgyis kivégeznek, ha meg sikerül az oroszokhoz jutni, akkor már nem lesz szükségem ezekre a holmikra, hiszen szabad ember leszek.” Amikor a szovjet katonák megérkeztek búvóhelyükre, akkor „azt hittük, hogy a mi részünkre befejeződött a háború és szabad emberként fogjuk kivárni a háború végét. Sajnos, nem így történt.”[48] A magyar zsidók illúziói nem vették figyelembe, mert nem is tudtak arról, hogy miután a munkaszolgálatos századokat a honvédség keretében dolgoztatták a fronton, a hivatalos szovjet álláspont szerint fegyver nélküli katonai alakulatnak számítottak, és ennek megfelelően elfogott tagjaikat hadifogolynak tekintették.

A zsidó hadifoglyok számára a túlélés esélyei, különösen 1943-ban, a honvédekhez képest rosszabbak voltak, mert egészségi, fizikai állapotuk erősen leromlott, ruházatuk javarészt elhasználódott, téli ruházatuk nem volt, és felsőruháik az időjárás viszontagságai ellen alig-alig védtek. A doni áttörést követően, 1943-ban, a szovjet hadsereg olyan gyors ütemben nyomult előre, hogy az utánpótlás gyakran a harcoló alakulatok számára is kevésnek bizonyult. A szovjet hadvezetés emellett nem számított, és nem is készült fel olyan nagyszámú hadifogolyra, mint amennyit a hadműveletek nyomán ejtettek. Ennek következtében az egészségügyi, higiéniai, ellátási, elhelyezési körülmények 1943-ban, különösen az első hónapokban, leírhatatlanul rosszak voltak. Ezt igazolja az is, hogy 1943-ban a fogságba esett honvédek, munkaszolgálatosok kilenctizede az év végét nem érte meg. És ez az arány a zsidók esetében még rosszabb lehetett.[49] Mezei Gábor memoárja – aki 1943. január 18-án esett fogságba Nyikolajevkánál – a hadifogoly gyűjtőtábort egyszerűen úgy jellemezte: „Marsanszk, a pokol tornáca”. „A táborban teljes volt az anarchia – írta –, bunkereket raboltak ki, németeket vagy kegyetlenkedő keretlegényeket vertek agyon, ruháiktól megfosztott emberek szaladgáltak a 15-20 fokos hidegben, majd összeestek, és reggel megfagyva találtak rájuk a hóban… Ahogy a napok, hetek teltek, úgy vált a helyzet szinte elviselhetetlenné, és állatiasodtak el a tábor lakói. Ekkor jött a legnagyobb csapás – az emberek kezdtek támolyogni, belázasodtak, hasmenés –, szóval flekktífusz ütötte fel a fejét. Hullottak az emberek, reggelenként minden bunker elé két-három halottat húztak ki. Az elszaporodott tetű terjesztette a kórt… A létszám gyorsan a felére csökkent… Megtudtuk, hogy a tábor létszáma április végén kb. 1350 fő és egyesek szerint 8500-an, mások szerint 6000-en érkeztünk a Marsanszki erdő bunkertáborába.”[50] A leggyakoribb halálokok a kiütéses és hastífusz mellett a végelgyengülés, a diaré (hasmenés), a dizentéria (vérhas), a hiányos, egyoldalú táplálkozás következtében fellépő dystrophia különböző formái, az éhezés, a kihűlés, a fagyhalál, a tüdőgyulladás, a skorbut, a baleseti és a verési sérülések voltak.

A Szovjetunióban a zsidó – jevrej, jevrejka –, amint már jeleztük, nemzetiségnek számított. „Nem mondtuk meg – emlékezett vissza Friedrich József –, hogy zsidók vagyunk, mert többször meggyőződtünk az oroszok antiszemita érzelmeiről.”[51] Az orosz és különösen az ukrán antiszemitizmus megnyilvánulását, jelenlétét a zsidó hadifoglyok számos formában megtapasztalták. Ukrajnában elterjedt nézet volt, hogy a náci Németország a zsidók miatt támadt a Szovjetunióra. Ugyanakkor számos esetben volt arra példa, hogy a zsidó származású szovjet katonák, tisztek a fogságba esett munkaszolgálatosokon, deportáltakon segíteni igyekeztek. A kapcsolattartást esetenként segítette, hogy a szovjet zsidók közül még sokan beszéltek jiddisül. A zsidó mivoltot a férfiak a nőkkel ellentétben csak ideig-óráig tudták elleplezni, hiszen ez a körülmetélés miatt az orvosi vizsgálatkor, az egészségügyi fürdésnél, a fertőtlenítésnél hamar nyilvánvalóvá vált. A zsidókkal hasonlóan bántak, mint a többi hadifogollyal, személyes tárgyaikat elvették, ellátásuk, orvosi kezelésük, tömegsírba temetésük, elvárt munkanormájuk nem különbözött a többiekétől. Ugyanúgy nem tudtak levelezni hozzátartozóikkal 1945 nyaráig, mint más sorstársaik. Azonban a táborokban a munkaszolgálatosokat, elhurcolt egykori deportáltakat, civil zsidókat nem választották külön, hanem gyakorta a volt csendőrökkel, nyilasokkal, keretlegényekkel, német katonákkal zárták össze. Előfordult olyan eset, hogy munkaszolgálatosok német vezénylési nyelvű hadifogolytáborba kerültek. A zsidó hadifoglyok helyzetét az is rontotta, hogy a munkavezetők zöme egykori tiszt, tiszthelyettes, tisztes lett. A táborokban a zsidók – különösen az ortodoxok – nehezen élték meg, hogy az élelmiszerhiány miatt nem volt lehetőség a kóser kosztra, a vallási szokásokat nem lehetett megtartani, egyáltalán a vallást gyakorolni. Sokak számára az is furcsa volt, hogy tönkrement ruházatuk helyett zsákmányolt német egyenruhákat kaptak.[52] Az általános jellemzők mellett, az egyéni élethelyzetek és az egyes táborokbeli bánásmód is különbözött. A napi szinten megnyilvánuló bánásmódot befolyásolta, hogy a tábor parancsnoka, a közvetlen szovjet elöljárók hogyan viszonyultak általában a hadifoglyokhoz és azon belül a zsidósághoz. A számos rossz példa mellett – amelyről többek között Friedrich József visszaemlékezése adott képet – Mezei Gábor memoárjában általában pozitív bánásmódról írt, míg például Örkény István a táborban folytathatta írói munkásságát, a népszerű zenész, dalszerző Beamter Jenő (Bubi) zenekarban játszhatott.[53] A szovjet katonai szervezet a zsidó hadifoglyokról is ugyanazokat az adatokat gyűjtötte, és a rájuk vonatkozó információkat ugyanúgy rögzítették, mint a nem zsidókét. Ennek megfelelően a személyi adatok között esetükben is az anya neve helyett az apa utónevét rögzítették, azonban a nemzetiség rovatba nem venger, vengerka, magyari került, hanem jevrej, jevrejka. Tőlük is vettek fel kihallgatási kérdőívet, amelyet ez ügyben gyakorlott kihallgatók töltöttek ki. A hadifogságba esettekről, elhurcolt civilekről gyakorta azért nem maradtak fenn adatok, mert amíg nem kerültek ténylegesen lágerbe – csak gyűjtőhelyen tartózkodtak – nem vezettek róluk nyilvántartást. Ezért, ha betegség, járvány, vagy egyéb ok miatt elpusztultak, akkor róluk semmilyen adat nem maradt fenn.[54]

A civilként hadifogolytáborba hurcolt zsidók közül az idősebbeket, betegeket, munkaképteleneket, más magyar civilhez és honvédekhez hasonlóan, 1944 végén, 1945 folyamán, a szovjet hadsereg elengedte, mivel munkára nem voltak alkalmasak. Ez történt többek között 1944 végén, 1945 elején a szolyvai és szambori gyűjtőtáboroknál, ahonnan több száz zsidó, köztük munkaszolgálatosok szabadultak.[55] A hadifogságból a hazaszállítások megkezdését 1947. május 14-én jelentette be a szovjet kormány, és ezt követően, 1947. május 23-án 1873 magyar zsidót tartottak nyilván a hadifogolytáborokban.Az Új Magyar Központi Levéltár az 1980-as évtized végén számítógépes adatfeldolgozást készített – amelynek időközben nyoma veszett – a Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottság jegyzőkönyvei alapján. Ez az adatbázis azt rögzítette, hogy a beérkezett 207 532 hadifogoly 1,7%-a volt zsidó, azaz mintegy 3500-3600 személy.[56] Ugyanakkor az Új Élet című lapban a hazatérőkről közzétett jegyzékek összesen 2237 személyről tudósítottak, míg a Világosság napilap a visszatért munkaszolgálatosok neveit csak esetenként tette közzé.[57] Ennek oka abban is kereshető, hogy a hazatért zsidók egy része nem jelentkezett Budapesten a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságnál, és így ők a névsorból kimaradtak. Ezzel szemben a nyilvántartott hadifoglyokról 1947. április 9-én készített magyar jelentés azt tartalmazta, hogy 1947. április 1-ig 8437 munkaszolgálatos tért haza a hadifogságból. 1947-ben további 834, 1948-ban május 1. és augusztus 26. között – korábban nem érkezett csoport – 1421 munkaszolgálatos érkezett vissza a hadifogságból, így, ezen adatok alapján, együttesen 10 692 személy.[58] Az első zsidó hazatérő a Szovjetunióból, akiről az Új Élet hírt adott, Benedek Ármin volt.[59]

A Nemzetközi Vöröskereszt adatgyűjtéséből a hadifogságban lévők neveit – köztük a munkaszolgálatosokét és a civil zsidó elhurcoltakét –1945. július 31-től, esténként, a Magyar Rádióban beolvasták. Hasonlóképpen a svájci Radio Caritas is rendszeresen közölt hadifogoly névsorokat, köztük magyar zsidók neveit is.[60] A két munkáspárt – a hatalomért folyó harc részeként, tömegbázisa szélesítése érdekében – fontos feladatának tekintette a hadifoglyok hazahozatalát, a velük való kapcsolattartást. Ennek érdekében 1945 végén a Magyar Kommunista Párt létrehozta a Hadifogoly Irodát, amely a hadifoglyokkal, azok hozzátartozóival és az érdekeik képviseletével egyaránt foglalkozott. 1947 nyarán, amikor tömegessé vált a hadifoglyok hazatérése, az iroda tevékenysége megszűnt. A Szociáldemokrata Párt a hadifoglyok felkutatására, hazahozataluk elősegítésére, 1946‒1948-ban, a Hadifogoly Hazahozatali Irodát működtette.[61] A különböző levéltári és könyvtári forrásokban fellelhető névsorok alapján, a kutatás jelenleg már több mint 5000 hadifogolytábort megjárt, a megpróbáltatásokban elhunyt vagy azokat túlélt egykori munkaszolgálatos, deportált és civilként elhurcolt zsidó nő, férfi és gyermek nevét, és amennyiben erre a források lehetőséget nyújtottak, személyi adatait tárta fel.

A Honvédelmi Minisztérium veszteségi osztálya a világháborút követően 20-30 ezer szovjet fogságba esett zsidóról (munkaszolgálatosról és civilről) tudott. A Magyar Zsidók Országos Tanácsa 25 ezer zsidó Szovjetunióból történő hazahozatalát sürgette, míg a munkaszolgálatosok családtagjai egy 9617 nevet tartalmazó listát küldtek el Moszkvába az Antifasiszta Zsidók Szövetségének, a segítségüket kérve, nem tudva, hogy ennek a szervezetnek a befolyása a szovjet kormányra szinte a semmivel egyenlő. Egy másik, 1946-ban elkészített összeállítás 4428 munkaszolgálatos fogoly adatait rögzítette. Szekfű Gyula moszkvai magyar követ 1946. május 14-én hat névsort nyújtott át a szovjet külügyminisztérium balkáni osztálya vezetőjének, amelyek többek között a volt munkaszolgálatosok neveit tartalmazták. Emellett zsidók szerepelhettek az elhurcolt polgári személyek, nők és gyermekek neveit tartalmazó listákon is.[62] Ezt követően, 1947. december 15-én, Szekfű Gyula moszkvai követ a szovjet illetékeseknek7045 nevet felsoroló újabb zsidó hadifogolylistát nyújtott át. Ezzel szemben az 1952. december 1-jei szovjet összeállítás azt tartalmazta, hogy a Vörös Hadsereg a német hadifogolytáborokból 24 095 magyar nemzetiségű személyt szabadított fel, akik közül 1948 végéig 22 844 tért vissza Magyarországra. A dokumentumban német hadifogolytábor alatt nyilvánvalóan a náci koncentrációs táborokat értették, és az említett magyarok kevés kivételtől eltekintve deportált zsidók lehettek, voltak. A kevés kivételt azok a németellenes magyar politikusok, közéleti személyek, köztisztviselők jelenthették, akiket 1944. március 19-ét követően a náci biztonsági erők a korabeli Németországba elhurcoltak.[63] A különböző névsorokban szereplők egy részét esetenként a családtagok, rokonok kérésére csak azért szerepeltették, mert a bejelentők azt remélték, hogy a deportálásból vissza nem térő személy szovjet hadifogságba esett, és reménykedtek az onnan történő hazatérésében. Ezért ezeknek a névsoroknak az adatait kellő óvatossággal és forráskritikával szükséges kezelni.

A hadifoglyok hazaszállításának a kérdése a második világháború utáni magyar kormányok tevékenységében fontos helyet töltött be, noha a békeszerződés aláírásáig, amint már jeleztük, a szovjet hatóságok csak a fogságba esettek mintegy negyedének, elsősorban a betegeknek, a rokkantaknak, a munkaképteleneknek a hazatérését tették lehetővé. Az egykori munkaszolgálatosok, deportáltak hazatérésének soron kívüli előre vételét nem sikerült elérni. 1945. november 27-én dr. Hevesi Ferenc, az izraelita tábori lelkészet vezetője,a zsidó hadifoglyok hazahozatala ügyében a magyar külügyminiszternek írt levelet. Hasonlóképpen szorgalmazta a zsidó hadifoglyok mielőbbi hazahozatalát a Munkaszolgálatosok Országos Antifasiszta Szövetsége és az Országos Zsidó Segítő Bizottság is. A zsidó hadifoglyok mielőbbi hazahozatalát magyarországi gyűlések során is követelték.

A Külügyminisztérium és a moszkvai magyar követség többszöri eredménytelen próbálkozását követően Szekfű Gyula moszkvai követ dr. Hevesi Ferencet 1947. január 14-én arról tájékoztatta – nem tudva azt, hogy ő már külföldön tartózkodik –, hogy a munkaszolgálatos hadifoglyok ügyében erőfeszítései dacára sem tudott lényeges eredményt elérni. Levelében Szekfű Gyula hangsúlyozta, hogy 1946. november vége óta – ekkor tért vissza hosszabb távollétet követően Moszkvába – intenzíven dolgozott a munkaszolgálatosok felkutatása, hazatérésének elősegítése ügyében. Mindkét törekvésében kevés sikert ért el, mert egyfelől nyilvánvaló volt, hogy a békeszerződés aláírásáig döntő változás a hadifoglyok hazaszállításában nem történik, másfelől az egykori munkaszolgálatosokat a szovjet hadifogolytáborokban nem tartották külön számon. Szekfű Gyula rámutatott, hogy „bármily szomorú is, de bizonyosnak látszik, hogy kevesebben fognak visszatérni, mint ahányat ma szovjet területről hazavárnak.” „Általában véve, igen kérlek – írta dr. Hevesi Ferencnek –, hidd el, minden lehetségest megteszek, s a csekély eredmény nem tőlem függ.” Szekfű Gyula levelében megemlítette, hogy 1946 decemberében néhány szerencsés egykori munkaszolgálatos visszatérhetett hazájába. Így dr. Gonda Dániel ügyvéd öt munkaszolgálatos társával a cserezoveci lágerből, Fisch Ábrahám és négy sorstársa a kaftáni táborból szabadult ki, és utazhatott vissza Magyarországra. Emellett 1947 januárjában 22 Vorkutából Moszkvába érkezett munkaszolgálatos kért a magyar követségtől útlevelet a hazatéréshez.[64] A békeszerződés aláírását követően a megpróbáltatásokat túlélt magyar zsidók is hazatérhettek a hadifogolytáborokból, kivéve azokat, akiket elítéltek, és a GULAG-táborokba szállítottak. Ekképpen, sokak számára – amint korábban jeleztük – csak Ioszif Visszarionovics Sztálin halálát követően nyílt meg a táborkapu, és ha szerencséjük volt, akkor magyar földön sem újabb rabság, hanem a szabadon bocsátás várt rájuk.

A 643 személy adatait tartalmazó táblázatot itt töltheti be.

Az 1992 személy adatait tartalmazó táblázatot innen és innen töltheti be.

Jegyzetek