Ezúttal azonban úgy néz ki, mégis sikerül tartani a határidőt: tucatjával sürgölődnek a munkagépek és a munkások a több kilométeres utca teljes hosszában, és laikus szemmel nézve már szinte minden kész áll az átadásra. Mégis megérte hát végigszenvedni ezt a több hónapot, amikor olykor teljesen lehetetlen volt túrabakancs nélkül gyalogosként közlekedni az utca egyes szakaszain, amikor a nyári zivatarok idején egy autót félig elnyelt az egyik „gödör”, amikor kétsávosra leszűkített úttesten kellett araszolni a közszállítási járművek között. Persze, még most sem „rózsaszín” minden, a Postakert utcai kereszteződésnél például semmi útjelzés nincs felfestve, így aztán olykor a Főtér felé tovább haladó három sávra négy sávból próbálnak meg egyszerre beférni a személygépkocsik, nagy tülkölések közepette. Aztán aki bírja, marja…
Igen, minden felújítást, korszerűsítést „meg kell szenvedni”, közben pedig ki-ki eldöntheti, hogy igaz-e a mondás, miszerint a jó munkához idő kell – s a rosszhoz még több. A Napoca/Jókai utca felújítása kapcsán ez utóbbi felé hajlok; a többhónapos késéssel elhelyezett kőlapok egy része ugyanis egy év alatt elmozdult, megsüllyedt (most ne firtassuk azt, hogy megannyi eső után is csúnya, koszosszürke a színük). Vajon így fog történni a Magyar utcában is? Mert a figyelmes szemlélődő máris talál olyan helyet, ahol egy tűsarkú cipő be tud szorulni a lapok közé, vagy ahol már most „megbotlana” egy szintmérő. Ha pedig nagyon tüzetesek akarunk lenni, másba is beleakadhatunk, számomra például nagyon fura az, ahogyan az elhelyezett új padok a házfalakra néznek. Hát ki akarná bámulni például az egykori katonai egység (és számos más ingatlan…) évek óta pusztulófélben lévő falait? És ha már keressük a kákán a csomót, mi lett volna, ha az újonnan ültetett fák mindegyke pont az „ágyás” közepébe kerül, nem 20 centivel jobbra vagy balra? De végülis a fa szemszögéből mindegy…
A Szentpéteri templom előtti térre különösen kíváncsi leszek, azt hiszem, ebben a korszerűsítésben az a legfontosabb elem, mondhatni, a vízválasztó. Bevallom, én simán el tudtam volna képzelni a tér alá egy süllyesztett mélygarázst – ha már a korszerűsítéssel felszámoltak több mint száz parkolóhelyet a környéken. De akkor biztos nem ért volna véget egy év alatt ez a herce-hurca, sőt, sokkal többe is került volna – a Kolozsvári Polgármesteri Hivatalnak még így is nyolcmillió lejre van szüksége ahhoz, hogy a kivitelezés teljes mértékben lezáruljon, miután az infláció miatt minden megdrágult, és így megnőtt a munkálatok ára. Nem utolsó sorban pedig így a korszerűsítés beillik az önkormányzat azon tervébe, hogy az autókat mindenáron minél jobban kiszorítsa a belvárosból, a tömegközlekedés, a kerékpárral közlekedők és a gyalogosok javára. Ami dicséretes, de a mikéntjével még mindig nem vagyok megbékélve.
Persze ez örök vitatéma lehetne, órákig lehetne sorolni a pro és kontra véleményeket, érveket. De már hiába: ez van, ezt kell szeretni. Vagy, ha másképp akarjuk mondani, nem tökéletes, de a miénk. Már csak szeretni kell.
