Magyar kultúra napja – hinni kell a munkánk értelmességében és fontosságában
Vissza

Magyar kultúra napja – hinni kell a munkánk értelmességében és fontosságában

Mindig azokat a fogalmainkat a legnehezebb konkrétan meghatározni, amelyeknek a jelentése szerteágazó, összetett és gyakran még határokon is átívelő. Ilyen a kultúra is, amelyet sokan sokféleképpen próbáltak már körülhatárolni. Tág értelemben kultúrának mondható minden, amit az ember maga teremt meg, de úgy is meghatározható, mint azon szellemi értékek összessége, amelyek adott közösség, társadalom életmódját, életfelfogását, szokásait, módszereit, ismereteit fedik. 1989 óta január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját annak emlékére, hogy a kézirat tanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt. A megemlékezés gondolatát ifjabb Fasang Árpád zongoraművész vetette fel 1985-ben, majd a Hazafias Népfront Országos Tanácsa 1988. december 29-én határozott a magyar kultúra napjának megtartásáról, a rendezvényekre pedig először 1989 januárjában került sor. Ezen a napon mi sem próbálunk meg konkrét meghatározást megfogalmazni, sem átfogni az átfoghatatlant: összeállításunkban Tompa Andrea írót, Máthé László képzőművészt, Márton Edina-Emőkét, a Háromszék Táncegyüttes hivatásos néptáncművészét és Jakab-Benke Nándor filmkritikust kérdeztük szakterületük jelenéről, jövőjéről, kihívásairól.

A magyar kultúra napja alkalmából arra voltunk kíváncsiak, interjúalanyaink hogyan látják saját szakterületük kihívásait, jelenét és jövőjét, hogy mennyiben és milyen módon nehezítette meg tevékenységüket az elmúlt közel két év járványhelyzete, illetve, hogy milyen tanácsot adnának, milyen gondolatot fogalmaznának meg a kulturális szféra képviselőinek biztatásként a jövőre vonatkozóan.

 

„Íróként igazából az ember teljesen szabad”

Tompa Andrea író szerint napjainkban az irodalom bizonyos értelemben a legszerencsésebb művészeti forma, mert nem függ túlságosan az állami támogatástól (kivéve, ha ösztöndíjakra, intézményekre gondolunk): leginkább attól függ, megveszik-e az olvasók a könyveket, ha az író, költő eljut odáig. Szerinte a képzőművészet is ilyen területnek mondható, de például már a filmes, illetve a színházi szféra sokkal nagyobb függésben van intézményi szinten.

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

„Íróként igazából az ember teljesen szabad. Látjuk a gigantikus, sok pénzzel kistafírozott állami intézményeket (leginkább egyet, a Petőfi Irodalmi Múzeumot), a nagyon kis költségvetésű írói szervezeteket, amelyeknek kevés a mozgástere, a szűkülő meghívásokat, ami persze az általános gazdasági válsággal is összefügg, a korrupt állami díjakat. A NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere, szerk. megj.) bizonyára szeretne mindent uralni, és ez sikerül is, de az emberi (alkotó)szabadságot azért nem nagyon lehet. Nincs cenzúra ilyen értelemben. Persze van, köztévé stb. De nem hiszem, hogy lehet filmet készíteni állami támogatás nélkül, tehát bizonyos területek rettentően kiszolgáltatottak” – fogalmazott Tompa Andrea.

A járvánhelyzetet illetően elmondta: „Egy író életében nem sok vizet zavart (volna). Az írás olyasmi (mint a festés): csendes és magányos, tehát a csend is jót tesz és az egyedüllét is, otthon szoktunk üldögélni és írni. Egy zenész, táncos, színész életét teljesen felborította, egy íróét nemigen. Azonban a szorongás, a fenyegetés, az online (az otthon tanuló kisgyermek), az egész felbolydult világ mégsem olyan nyugalmas sziget, ahol boldogan dolgozgatunk a magunk ügyén. Hogy a személyes találkozások, meghívások rendre elmaradtak, abban van jó is, rossz is. A csend jó, azonban a legremetébb embernek – így olykor nekem – is néha szüksége van találkozásokra.”

A kulturális szféra képviselői számára biztatásként a következő gondolatokat fogalmazta meg: „Leninnel szólva: dolgozni, dolgozni, dolgozni. Bár Leninhez történetesen a tanulás szót társítjuk, az sem árt, hiszen minden munka, még a legkudarcosabb is, tanít valamit. Nem nagyon van más lehetőségünk – örökké, mindig, bármilyen történelmi időben –, mint tenni a dolgunkat, tisztességgel, ha lehet, elkötelezettséggel, és mint egy makacs öszvér, a vállalásunk szerint, lebeszélhetetlenül.” Hozzátette, hinni kell ennek a munkának az értelmességében és fontosságában (a magunk számára legyen fontos, az pontosan elég is), nem hallgatni oda, hogy éppen milyen kurzus van (állampolgárként pedig nagyon is figyelni).

Tompa Andrea szerint az irodalom sosem azonnali módon kapcsolódik a jelenhez, ilyen értelemben mindig irreleváns, hiszen valamiféle távolságban is van a pillanattól. A jövőben nincs semmi biztató, azonkívül, hogy be fog következni, ami, mint elmondta, őt mindig reménnyel tölti el. „Inkább a jelenre kell figyelni szerintem, a mai napra, a holnapira, amikor csináltuk a dolgunkat, amit hallgatólagos szerződésben magunkkal kötöttünk” – fogalmazott.

„Rakd félre, kedves alkotó, a félelmeid, a frusztrációid, és főleg a panaszaid, az unalmas kibúvókereséseket, és tessék dolgozni. Nem mondom, hogy teljesen elmúlik olyankor minden félelem, de a félelem és a panasz unalmas. A munka pedig nem” – emelte ki zárásként.

 

„Olyan világba »menekültem«, ahol minden ideális”

Máthé László képzőművész szerint talán senki sem gondolta, hogy szinte egyik napról a másikra ekkora változás történik a járvány megjelenése után. A karantént követően sokan örültek, hogy otthonról dolgozhatnak, viszont a képzőművészek alkotás közben dolgoznak igazán, ha esetleg munkahelyük van, akkor az csak a megélhetés miatt van. Elmondta, több olyan vicces mémet is látott online felületeken a karantén kezdetén, amely egy képzőművészt ábrázol a pandémia előtt és közben, mindkét esetben ugyanazt csinálva. Hozzátette: nála is hasonló volt a helyzet és bizonyos szempontból örült is ennek. Úgy érezte, végre nincs rajta az a társadalmi nyomás, amit a munkába igyekvő emberek látványa nyújt, ilyenkor ugyanis rendszerint az jár a fejében, hogy talán neki is tennie kéne valami „hasznosat”.

Így elmondható, hogy alkotás tekintetében pozitív hatással volt rá a járvány okozta bezártság, annak ellenére, hogy az ideiglenes „szabadságvesztés” elviselése néha nehezebbnek tűnt, mint gondolta. „Úgy érzem, hogy maga az alkotás, mint játék és egyidejűleg, mint terápia, nagymértékben hozzájárult ennek elviseléséhez. Az akkori hírek engem is elborzasztottak és apokaliptikus tájkép látványát nyújtották, így tehát olyan világba »menekültem«, ahol minden úgy van, ahogy nekem ideális. Eugen Delacroix szerint a művészet és maga az alkotás olyan, mint a játék a gyermekeknél: kiutat biztosít a valóság borzalmából” – fogalmazott.

„A művészeteknek és magának az alkotásnak megvan a fontossága, életünk és kultúránk részét képezik. Ha az ember unatkozik, akkor filmet néz, ha esetleg nincs áram, akkor olvas (befogad) vagy ír gyertyafénynél, barkácsol, javít, tervez (alkot), mert egy olyan világ részesévé válik, amiben csak ott és csak akkor lehet. Egyszóval, C. G. Jungot idézve, a fantázia létfontosságú pszichikai eredetű aktivitás, amihez nincs szükség az arra való törekvésre, talán csak a megfelelő környezet kell hozzá” – fejtette ki.

Máthé László szerint, bár az alkotás terén nem jelentett akadályt a világjárvány, magas falat emelt az alkotók köré a megmutatkozás fizikai lehetőségének hiánya, valamint a pandémia a befogadókat, a potenciális eseménylátogatókat is megfosztotta a fizikai jelenlét élményétől. „Születtek erre is gyors megoldások, viszont az online platform nem tudja ugyanazt nyújtani, mint az offline jelenlét, amikor az ember fizikailag ott van az előadáson, koncerten, kiállításon. Egy eseményt ugyanis nem elég látni és hallani” – fogalmazott a képzőművész.

Biztatásként elmondta, biztos abban, hogy a kreativitás és az alkotás utáni vágy mindig hozni fog jó dolgokat az emberek életébe.

 

„A néptánc és a hagyományaink értünk vannak”

Márton Edina-Emőke mindennapjaiban már kisgyermekként is jelent volt „a kultúra ezer arca és szépsége”. Úgy fogalmazott, szerencsésnek mondhatja magát, mivel gyönyörű „bölcsőben” nevelkedett családja és a balánbányai Ördögborda Néptáncegyüttes révén. Mestere, Sándor Csaba Lajos mindig óvatosan és nagy szeretettel nevelte a közösség és a kultúra fontosságára, valamint a néptánc imádatára. Innen indult és büszkeséggel tölti el, hogy ma már a Háromszék Táncegyüttes hivatásos táncosaként élheti meg kultúráját nap mint nap.

„Ez az életforma hitvallás, amely sokszor áldozatokkal jár a magánéletet tekintve, de erős a szakmám iránti elkötelezettségem és szeretetem. Barátokra találtam az együttes tagjai között, akik mindig ott vannak tanító, segítő és szeretetteljes szándékukkal, de itt talált rám a szerelem is, amely beteljesedett és ma már Isten akarata szerint férj és feleségként fogjuk egymás kezét Csabával” – fogalmazott.

Elmondása szerint a Háromszék Táncegyüttes összetartó és összeforrt közösség, nem csupán egy munkahely a sok közül, hiszen a mindennapok okozta nehézségek ellenére terveik, céljaik vannak, és sosem hátrál meg sem az együttes tánckara, sem vezetősége, bármilyen veszteség vagy nehézség érje is az intézményt. Az elmúlt, vírussal átitatott időszakban együttesük igyekezett új formában működni, új előadásokat létrehozni a törvényeknek megfelelő módon, de közben önazonosságukat is szem előtt tartva. Márton Edina-Emőke elmondása szerint a járvány kezdete óta több időt tudtak fordítani önmaguk képzésére, új mozgásformák elsajátítására, valamint a közösség kapcsolatainak fenntartására, fejlesztésére.

„Hivatásunk azon fő pilléreken alapszik, hogy minél több ember megismerje kultúránk eme gyönyörű világát, hogy nem csupán a színpadon, hanem a magánéletünkben is tudatosan arra neveljük környezetünket, hogy a néptánc, a hagyományaink, a népi szokásaink fontosak és értünk vannak, csak meg kell tanuljunk közösen és befogadóan együtt élni és működni velük” – fogalmazott. Kiemelte, az elmúlt időszak sok követ görgetett a hagyományőrző és néptánccsoportok elé is és bár leggyakrabban a kitartás győzött, sajnos több helyen megszűnt ezek működése. Mint elmondta, bizakodik, hogy nemsokára visszatérhetnek a megszokott életükhöz, újra telt háznak játszhatnak és több alkalmuk lesz színpadon állni akár itthon, akár a nagyvilág bármely pontján.

„A legszebb a szakmánkban, hogy továbbadhatjuk a jövő generációinak mindazt, amit évek hosszú során nagyszerű mesterektől, színházi emberektől és tapasztalataink által megtanultunk. A gyermekek és fiatalok kiváló talajt képeznek, amely, ha az ember lelkiismeretesen ülteti bele a magokat és plántál, biztosan virágba borul és gyümölcse lesz” – fogalmazott a néptáncművész.

Véleménye szerint a néptáncegyüttesek megfelelő működéséhez kiemelten fontos a szeretetteljes légkör, a fokozott fejlődési lehetőség és a közönség részéről érkező visszacsatolás, visszajelzés, utóbbit a járványos időszak kifejezetten megnehezítette vagy teljesen el is vette a táncosoktól. Éppen ezért Márton Edina-Emőke szerint napjainkban még több munkát és energiát igényel a tánccsopor­tok megmaradása és működése, valamint az, hogy időről időre fenn tudják tartani a gyermekek és a fiatalok érdeklődését. Edina vallja, egy olyan világban, amely legtöbbször önzésre, az önérdek előtérbe helyezésére sarkallja az embert, egyre fontosabb, hogy tudjunk közösségben, a közösség megtartó erejében bízva gondolkodni.

„Merem álmodni és hinni, hogy idővel mindenki megtalálja belső hangját, gyökereit és olyan közösséggé tudunk válni, amelyben a néptánc menő, népdalaink megértő fülekre találnak, és szájról szájra terjednek újra – akárcsak népmeséink vagy mondáink –, ahol viseleteink bizonyos darabjai újragondolva akár mindennapjaink részévé is válhatnak és ahol hitünk, embertársaink iránti szeretetünk új minőségben jelenik meg. Ezt a gondolatot kívánom odaajándékozni minden szakmabeli, kulturális szférában dolgozó kolléga, valamint minden kedves olvasó számára, hiszen, ha apró léptekben is, de érdemes munkálkodni, mert ha Isten velünk, ki ellenünk?!” – fogalmazott Márton Edina-Emőke.

 

„A magyar film helyzete nem annyira borús”

Jakab-Benke Nándor filmkritikus, a Filmtett Egyesület tagja és a Filmtett Erdélyi Filmes Portál szerzője úgy látja, „összességében – a Covidot leszámítva – a magyar film (és filmes újságírás) helyzete nem annyira borús”. Szerinte, ha a kasszáknál még nem is igazán, a különböző nemzetközi fesztiválokon és versenyeken elég jól teljesítenek a magyar filmek, van innováció az iparban, valamint a fiatalok is lehetőséget kapnak megszólalásra. A magyar film belföldi és külföldi promoválása szintén jól működik, sok a bemutató – ami már csak a nagy számok törvénye miatt is fontos, mert így sokkal nagyobb az esélye annak, hogy valami kiemelkedő szülessen –, ráadásul a régi magyar filmkincsek (újra)felmutatása is nagyon jó irányba haladó projekt a magyar filmarchívumnak köszönhetően – fogalmazott.

Jakab-Benke Nándor meglátása szerint azonban aggodalomra adhat okot az a kontraproduktív ideológiai harc, ami jelenleg a magyarországi filmes oktatásban és támogatási rendszerben zajlik. Mint fogalmazott, Erdélyre leszűkítve a kulcs az oktatásban rejlik, ami a körülményekhez képest megfelelően működik, ráadásul egészséges konkurenciát is lát a két egyetem (a BBTE és a Sapentia EMTE film karai, szerk. megj.) között.

A filmes szakma kihívásai kapcsán úgy fogalmazott: „A streaming térhódítását a moziélmény sínyli meg leginkább. Ami jobb esetben komplementere kéne legyen az »igazi« filmes élményeknek, az domináns kultúrafogyasztási szokássá kezd válni.” Szerinte egyébként még ez sem lenne feltétlenül baj, a gond csupán az, hogy a nagyközönségben nincsenek kialakulva az ehhez kapcsolódó egészséges reflexek: „Azt fogyasztják, ami eléjük van téve, kevés az erőfeszítés, az energiabefektetés, hogy a minőségit, az újat, a jobbat keressék, reflexió és megemésztés nélkül darálnak, senki sem gondol bele abba, hogy a felszínen szórakoztató tartalom esetleg milyen világképet népszerűsít.”

A járványhelyzet a fesztiválszervezés és a filmforgalmazás világát sem kímélte az elmúlt közel két évben, erre vonatkozóan Jakab-Benke Nándor elmondta: „A mozik bezárása, kinyitása, ismételt bezárása, aztán a különböző kvóták teljesen kaotikus jobbra-balra hajigálása minden hasonló jellegű tevékenységet alapjaiban zavart meg. És most sem jobb a helyzet. Úgy elég nehéz kulturális tevékenységet folytatni, hogy szerda reggel még nem tudod, péntek este milyen szabályok lesznek érvényben, és jobb híján a megyei egészségügyi hivatal honlapján nyomogatod a refresh gombot. A filmgyártásban is kellemetlen helyzet volt minden reggel a helyszínre érkezvén eltűrni a pálcás orrturkálást. (És ha valakinek szemüvegesen kell maszkot hordania, akkor mindegy, hogy a székén rendezőt ír vagy másvalamit.)”

Jakab-Benke Nándor zárásként elmondta: „Tudom, hogy sokan a nem létező tartalékaikat kell feléljék, és még nem látszik az alagút végén a fény, de csakis kitartásra tudok biztatni mindenkit. Ezenkívül pedig adaptálódni kell, legalább ideiglenesen, meg kell próbálni kihasználni minden eszközt, ami a rendelkezésünkre áll. Ha olvadó gleccseren élő jegesmedvék vagyunk, akkor abból kell »kihozni valamit«.”


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Ha látja Molnár Beátát, hívja a ...
Felerősödött a munkaerő-ingadozás, ...
Háborús sebek és történelmi helyek ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ