Lupescu Radu előadása: 704 éve indult el Kolozsvár azon az úton, amely Erdély rangos városává emelte
Vissza

Lupescu Radu előadása: 704 éve indult el Kolozsvár azon az úton, amely Erdély rangos városává emelte

Hétszáznégy évvel ezelőtt, 1316. augusztus 19-én kelt az a kiváltságlevél, amely jelentős lendületet adott Kolozsvár fejlődésének. A 11. Kolozsvári Magyar Napok keretében Lupescu Radu történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója Kolozsvár középkori városi kiváltságai címmel tartott előadásában vázolta, milyen volt a 13. századi településnek és környékének struktúrája, és milyen történeti előzmények vezettek az 1316-os kiváltságlevél kiadásához. Ismertette, melyek azok az oklevelek, amelyekbe belefoglalták az 1316-os kiváltságlevél szövegét, amelynek eredetije nem maradt fenn, illetve elmondta, pontosan milyen privilégiumokat tartalmazott a dokumentum.

A 11. században Kolozs­monos­toron már állt egy világi közigazgatási központ, az úgynevezett ispánsági vár. Ugyanakkor, a régészeti leletek tanúsága szerint, a Kőmál aljában és a Házsongárdi domb lábánál kialakult korai településen a 12. században laktak – részletezte a történész. Mint mondta, ez egyfajta váralja-település volt, és a várnak a nevét vette át. Az ispánsági vár volt Kolozs vára, a település lett Kolozsvár. 

Az ispánsági vár legkorábbi ismert írásos említése 1213-ból származik, bár a létesítmény már sokkal korábban fennállt – egy 1222-es forrás említi már a bencés monostort is. A 13. század vége felé megjelennek a Kolozsvár településre, illetve a monostor lábánál kialakult Kolozsmonostorra vonatkozó utalások is a dokumentumokban – összegezte Lupescu Radu.

A korai középkori településstruktúrát 1241-ben a tatárok elpusztították. A szomorú eseményről egy kifejezően megfogalmazott évkönyvbejegyzés is fennmaradt, amelyből kiderül, hogy „a Kolozsnak mondott várban a magyarok végtelen sokasága esett el” – magyarázta Lupescu Radu.
 
A tatárjárás után új korszak kezdődött, s az elmenekült lakosság egy része elkezdett visszatérni a környékre. IV. Béla király telepeseket hívott be Magyarországra, és megkezdte az élet újraszervezését – folytatta a szakember.

Az 1316-os kiváltságlevél eredeti formájában nem maradt ugyan fenn, de van három olyan későbbi oklevél, amelynek alapján hitelesen rekonstruálni lehet a szövegét – emelte ki a történész. Az egyik nem sokkal később, 1336-ban kelt, és akárcsak az 1316-os dokumentumot, I. Károly magyar király (az Anjou-házi Károly Róbert) állította ki. A másik, 1353-as oklevél már Nagy Lajoshoz kötődik, illetve a 14. század közepéről ismert a kolozsmonostori konventnek is egy átirata az 1316-os kiváltságlevélről.

Az 1316-os, latin nyelvű privilégium mindenekelőtt megnevezi a kibocsátó uralkodót, azaz I. Károly királyt, és felsorolja a címeit. Megnevezi továbbá a városi elöljárókat, akik Kolozsvár lakossága nevében felkeresték a kiváltságok igényével az uralkodót. Mint ismeretes, Benedek kolozsvári plébános és gyulafehérvári kanonok, illetve Tark comes, kolozsvári bíró a kolozsváriak nevében az uralkodó elé járultak, és javaslatot tettek a kiváltságaik megerősítésére. Az okiratban megjelölt comes ez esetben nem az ispánt jelöli, hanem egy cím: azokra a városi polgárokra alkalmazták, akik földbirtokkal rendelkeztek.

„1316-ban egyébként I. Károly még javában hadakozott Magyarországért, próbálta az uralma alá vonni az ország teljes területét, és átmenetileg a székhelyét Temesvárra költöztette, itt keresték fel a kolozsvári elöljárók” – magyarázta Lupescu Radu.

A privilégium szövege a továbbiakban utal egy István nevű magyar királyra, akit Károly Róbert „dédatyjának” nevez; V. István királyról van szó, aki – az oklevél tanúsága szerint – fontos szerepet játszott Kolozsvár történetében. A leírás szerint ez a király „egybegyűjtötte, alakította Kolozsvárt, kiváltságokkal díszítette fel.” 
V. István egyébként csak két évet uralkodott, 1270–1272 között, mivel apja, IV. Béla hosszú ideig nem akart a hatalomtól megválni. A köztük levő konfliktus belső harcokhoz vezetett, végül kompromisszumként, IV. Béla megosztotta királyságát a fiával, aki ifjabb királyi címet kapott, és az ország keleti fele fölött rendelkezhetett, Erdéllyel együtt. Más forrásokból kiderül, V. István valóban sokat tett Erdélyért, telepeseket próbált idevonzani, s megpróbálta újjáépíteni. Az egykori ispánsági vár népe a tatárjárás után visszaszállingózott ugyan Kolozsvárra és környékére, de vélhetőleg nagyon kevesen lehettek, ezért István kiváltságokat adományozott a vendégtelepeseknek, az úgynevezett hospeseknek, akik többnyire szászok voltak.
„Ilyenképpen Kolozsvár lakossága, amely 1316-ban városi kiváltságokat kapott, tulajdonképpen már korábban rendelkezett hospeskiváltságokkal” – hangsúlyozta a történész.

Az oklevél szövege említést tesz „a háborús időkről is”, amelyek nyomán a kolozsváriak a szabadságjogaikba való visszahelyezést kérik. 1301-ben az Árpád-ház kihalásával három új európai dinasztia is követelte magának rokoni szálak alapján a magyar koronát: a nápolyi Anjou-, a csehországi Premysl-dinasztia és a bajorországi Wittelsbach család. Mindemellett a késő Árpád-korban Magyarországon bizonyos családok tartományuraságokat alakítottak ki, s uralmuk alatt tartották az ország jelentős részét.
 
A trónjelöltek közül végül I. Károlynak sikerült megmaradnia, akinek lépésről lépésre sikerült meghódítania és pacifikálnia Magyarországot – fejtette ki Lupescu Radu. Erdélyben egyébként az erdélyi vajda, Kán László nem támogatta I. Károlyt, s a szászok sem tartoztak hívei táborába. Kolozsvár, az oklevél leírása szerint, a király oldalára állt, mellette harcolt, vélhetőleg ezért is került nehéz helyzetbe abban az időszakban, s nem ismerték el korábbi kiváltságait sem Erdélyben.
„Tény, hogy 1316-ban olyan volt a politikai helyzet, hogy I. Károly királynak is szüksége volt hívekre, támaszokra. Jól jött neki, hogy egy Kolozsvár kaliberű település kiállt mellette. Ezért az 1316-os kiváltságlevél bizonyára egy politikai kompromisszum volt – a király elfogadta a korábbi szabadságjogokat, újrafogalmazták a kiváltságok pontjait, illetve az uralkodó elvárásait” – fejtette ki a történész.
A kiváltságlevélnek öt lényegi pontja van. Az adózásra vonatkozó kitétel három társadalmi kategóriát különböztet meg: a legelőkelőbbek azok voltak, akik házzal rendelkeztek a városban s földbirtokkal a város határában; voltak továbbá, akik csak városi házat birtokoltak, illetve a harmadik kategóriába tartoztak a zsellérek. A legrangosabbak „egy királyi súlyú fertót kellett fizessenek”, ami a budai márkának az egynegyede volt akkoriban. Lupescu Radu átszámolta ennek az adóösszegnek az árát, megállapítva: körülbelül 220 lejt fizettek egy évben azok a kolozsváriak, akik házzal és földbirtokkal rendelkeztek. A föld, amire építkeztek, s ami a határban húzódott, a király tulajdonában volt, ezért kellett adót fizetniük. Az oklevél előírta egyébként, hogy a kolozsváriak a város határában levő földeket az erdőkkel és a legelőkkel együtt mások jogainak sérelme nélkül szabadon használhassák, és feloszthassák egymás között.
A kiváltságlevél meghatározta továbbá, hogy hatvan háztartás után egy felszerelt katonát kellett kiállítani a király szolgálatára. A lakosság pontos száma nem ismert, 1000-1500 lehetett a korban, így húsz-harminc katonát vélhetőleg ki kellett állítaniuk – mondta Lupescu. Nagy Lajos korától viszont már évi 200 aranyforintot fizetett a város, kiváltva ezt a kötelezettséget.
A kiváltságlevél másik pontja értelmében falunagyot (villicus), azaz városbírát választhattak a városbeliek közül, aki a település belső ügyeiben ítélkezhetett, az emberölés, rablás, gyújtogatás és megsebesítés kivételével. Hasonló rendelkezés volt, hogy a város „papot és plébánost közakarattal, szabadon választhatott.” Az utóbbi két kitételben benne vannak tehát az önigazgatásnak az alapjai – hívta fel a figyelmet a történész. 
A kiváltságlevél másik rendelkezése szerint a kolozsváriaknak Erdély határain belül árujuk és javaik után vásárvámot nem kellett fizetniük. Ez nagyon fontos kiváltság volt, de nem volt a legmagasabb a maga kategóriájában, mivel a szebeni szászok például egész Magyarország területén szabadon kereskedhettek. Lupescu Radu megjegyezte: hiányzik ugyanakkor az oklevélből az országos vásártartás joga, amellyel a nagyon jó helyzetben levő városok viszont rendelkeztek. Kolozsvár ezt a kiváltságot 1506-ban kapta meg, addig heti vásárokat tartottak a városban.

A kolozsváriak ragaszkodtak ahhoz is, hogy az 1316-os kiváltságlevelet a későbbiekben újra megerősítsék: maga I. Károly megerősítette 1331-ben és 1336-ban, majd Nagy Lajos király további két alkalommal, 1353-ban és 1364-ben. Ilyenképpen több átirata van az eredeti oklevélnek. Érdekességként a történész elmondta: I. Károlynak uralkodása során három felségpecsétje is volt, a másodikat 1330-ban veszítette el a posadai csatában, a Vöröstorony-szorosban, ezért igényelték a kolozsváriak, hogy az újabban készített pecsétjével is erősítse meg kiváltságaikat 1331-ben is.

Nagy Lajos új királyként 1353-ban megerősítette a város privilégiumait: egy boszniai hadjárat alkalmával ellopták tőle a pecsétet, így újat kellett készíteni, amellyel aztán újra lepecsételték 1364-ben az 1353-as oklevelet. Ez esetben már nem írtak új dokumentumot, a kolozsváriak a régi oklevéllel fordultak a királyhoz, és arra a kancellária záradékot írt. Ez a dokumentum egyébként a Kolozs megyei levéltárban látható.
A történész emlékeztetett: négy évvel ezelőtt 700. évfordulója volt a kiváltságlevél kibocsátásának. Sajnos, a város nem ünnepelte meg kellőképpen ezt a mérföldkőnek számító eseményt, amely folytán tulajdonképpen Kolozsvár a 16–17. századra Erdély egyik legrangosabb váro­sává vált.
 
„Mindössze egy visszafogottabb kiállítást tartottak az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban, volt egy nemzetközi történettudományi konferencia, illetve a 2016-os Kolozsvári Magyar Napok keretében szervezett rendezvényekkel fektettek nagyobb hangsúlyt az eseményre” – részletezte Lupescu Radu.
 
Mint kiemelte, a város román közösségét még nem sikerült ebben a vonatkozásban megszólítani, bár jó lenne Kolozsvár lakosságának a tudatába beépíteni ezt az eseményt. A 700 éves évfordulónak egyedüli maradandó emléke az említett tudományos konferencia nyomán kiadott, Kolozsvár történetével kapcsolatos tanulmányokat tartalmazó kötet – hívta fel a figyelmet a történész.


EZ ÉRDEKELHETI
KÖZHÍR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Bukarestben és az erdélyi megyékben ...
Felmentette első fokon a bukaresti ...
Koronavírusos beteg Medgyesen – ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ