Boia hatalmas munkásságának híre az 1990-es évek óta robbant be a köztudatba, elsősorban a több nyelvre lefordított, és szakmai körökben is elismerést és persze vitát szült történelmi mítoszokról szóló kötetével. A közel százezer példányban eladott könyv – ami egy történész számára elképzelhetetlen számot jelent, figyelembe véve, hogy egy szakmonográfia általában 3–500 példányban kerül ki a „piacra” – Boiát azonnal a legvitatottabb és legszokatlanabb történésszé emelte a romániai köztudatban. Míg a nemzeti mítoszokat féltve őrző és azokat a román identitás szerves részeként értelmező akadémikusok hevesen támadták Boiát, a progreszszívabb romániai nagyközönség és a magyar közösség pozitívan fogadta az új jelenséget. Sokakban ez a kép él Boiáról, amire az elmúlt két évtizedben egyértelműen marketingfogásokkal a kiadó és maga a szerző is tudatosan épít: Boiának csakis dekonstruktívnak, demitizálónak, „negatívnak” kell lennie, és nem árt néha botrányosnak is. Ez a sokszor felületes, rövid szintéziseket, esszéket szülő jelenség Boiát eltávolította a történészek elefántcsonttornyából, és Ioan Aurel Pop 2014 óta hivatalosan is elindított Boia-ellenes mozgalma révén végérvényesen megfosztotta a bukaresti történésztől a lehetőséget, hogy valaha is akadémikus legyen, vagy román állami kitüntetésben részesüljön. Boiát időközben a higgadtabb, liberális, de a részletekre figyelmes szakmai berkekben elismert történészek is bírálták: Gáll Erwin és Kosztur András A mítoszrombolás mítosza című munkájukban árnyalták a magyarok körében igen népszerű Boia-képet, Vintilă Mihăilescu antropológus, szociológus szerkesztett kötetében pedig Boia negatív és egyedülálló Románia-képét szedte szét és helyezte egy tágabb, regionálisabb értelmezésbe. Boia tehát messze nem hibátlan, támadások érték tehát a keményvonalas politikai historiográfia és a kortárs kritikai történetírás oldaláról is. Ennek ellenére, vitathatatlan, hogy munkássága úttörő és igen jelentős, ha a longue durée történetírás perspektíváiban elemezzük a betegeskedő és életének alkonyára érkezett történész hagyatékát. Nagy kötetét 1997- ben, olyan korban merte megírni, amikor Funar, Vadim és a Vatra Românească mozgalma dúlt és virult Romániában. Boia ebben a közhangulatban – vagy talán pont ettől fellelkesülve – kezdte el bátran a román köztudat élő, folyamatosan alakuló, de alapvonásaiban szakralizált mítoszokat elemezni, boncolgatni és demitizálni, darabjaira szedni. Nagy hibája – kritikusai szerint – hogy egyrészt ezt nem forráskritikai figyelmességgel és alapossággal teszi, másrészt mítosztalanítása valójában új mítoszokat teremt.
Most a magyar állam által neki adományozott díj kapcsán sokan vélekedtek úgy: Boia nem történész, nem egy nagy történész. Nekem ez a kijelentés ütötte meg leginkább a fülem: mert hát kit tekinthetünk végül is „nagy történésznek”? Ki az igazán nagy, jelentős történész?
Ez a kérdés gyakran felmerül bennem, hiszen számos 19. és 20. századi történész életútjával foglalkoztam, kettővel monografikus formában is igyekszem, igyekeztem. Nem könnyű mérni, mérlegre állítani egy történészt. Manapság „kilóra” szokás mérni egy történész nagyságát: hányan idézték, mi a H-indexe, hány nemzetközi, rangos folyóiratban megírt cikke van, hány doktorit vezetett, hány diákja, tanítványa van… De talán, az igazán nagy történészeket mégsem ilyen kortárs, tudománymetriai mércével kellene méregetni, hanem sokkal inkább azzal, hogyan elemzi a múltat, milyen szerepet tölt be a társadalom életében, alkotott-e iskolát, hagyományt, vannak-e tanítványai, elismeri-e szakmája és a nagyközönség is? Számos ilyen történészt tudnánk felsorolni, igaz egyre kevesebbet a kortársak közül: Theodor Mommsen, Pósta Béla, Kerényi Károly, Mályusz Elemér, Kosári Domokos, Jakó Zsigmond, Alföldy Géza ilyen történészek voltak. De ilyen talán Egyed Ákos, Romsics Ignác vagy Visy Zsolt is, igaz ők ez ellen valószínűleg tiltakoznának még, hiszen nagy történészként tudják a braudeli longue durée elvét és az értékek relativitását, szubjektivitását.
Az, hogy Lucian Boia és a hozzá hasonló, politikában, közéletben botrányt okozó, leginkább a nagyközönség által kedvelt történészek „nagyok”-e, nehéz kérdés és talán értelmetlen is. Embereket egymáshoz mérni és hasonlítgatni – jól tudjuk ezt a pszichológiából – hibás megközelítés. Minden ember más és egyedi, szakmai és emberi útját másképp járja, másképp találja meg helyét a világban. Van, aki úgy, hogy hatalmas tudását politikai eszközökkel és intézményesült propagandával tompítja el, van aki úgy, hogy tudását rövid kis munkákban, a nagyközönséget nevelve terjeszti, és van aki úgy, hogy elefántcsonttornyába bezárkózva, onnan ritkán ki-kiszólva óriásit alkot. Mind történész a maga módján és ezek az életmodellek nemegyszer, keverednek.
Boia díja tehát jogtalanul okozott visszhangot. Rávilágított azonban arra, hogy a történelmi mítoszok továbbra is nagyon erősen élnek a romániai köztudatban, a történész, aki pedig ezekhez hozzányúl, csakis ördögi vagy angyali figura lehet. Azt, hogy hol van az ember e díj mögött… majd az idő és egy jövőben megírandó biográfia tudja csak elmondani a maga relatív, de alaposságra törekvő módján.
