Londonka eszponka
Vissza

Londonka eszponka

Állunk ott a Shard tetején, előttünk London. A szinte nyolcéves lányunk komolyan nézelődik, fényképeket készít a világ tetejéről, 306 méter magasságban, egy felhőkarcoló tetejéről. A háta mögött állok. Igen, ezért érdemes, ezért…

Megmutatni nekik a világot a maga sokszínűségével. Az embereket, hogy valóban egymásra tudnak mosolyogni, hogy segítenek egymáson, hogy tisztelik egymást.

Nagy gondolataim félbeszakadnak, hisz egy kis csengő csilingeléseként érkezik a gondolat, hogy a kicsi hol van? Gyorsan rátalálok a tekintetemmel. Ül a földön. A Shard legfelső szintjén, a 95. emeleten, körülötte mindenhol üveg. Ül a pelenkás fenekén s elszörnyedve fogdossa a fűnek kinéző valamit ott a földön, aminek se íze, se bűze, s a maga teljesen érthető módján magyarázza a rá tekintőknek, hogy ez bizony nem fű. Ez valami más. És a szépruhás nénik, a nyakkendős bácsik megértik, jut idejük mellé kuporodni, s nehezményezni a kicsi kezdeményezésére, hogy miért nem valódi, élő fűvel terítették be a világ egyik legnagyobb felhőkarcolójának tetejét.

Elfáradunk. Ölbe veszem a kicsit, a nagy kezét megfogom, s lemegyünk a tükörrel kirakott lifttel, le mind a 95 emeleten, hisz lent vár a piros babakocsink, s benne az álommanók.

A babakocsit telerakva tolják elénk, szép két kis babatáska, ivópohár. Mondom, csak a szekér a miénk, ami benne van, az nem. Ők kérnek elnézést, de azért megkérdezik, hogy valóban? Valóban, mosolygok vissza.
Kilépünk az ajtón, nagy szél fogad. Sétálunk fel-alá, hogy aludjon el a kicsi, a nagy csicsereg, mesél, mesél, mesél.
A Shard bejárata előtt égőpiros kabátos nő áll. Olívaszínű bőre csodálatos. Dolgozik. Ő a kapus. Percenként állnak elé érdeklődők, s ő beengedi őket vagy megmutatja az útirányt.

Váratlanul elém lép, számomra túl közel, számára megszokott távolságra.
– Annyira emlékeztetsz a barátomra! – mosolyog rám hófehér fogaival.
– Really? – valóban hüledezve tekintek rá.
– Valóban! – mondja, szemében hála.
– Honnan való a barátod? – kérdem, hát mi mást is kérdezhetnék?
– Ő lány és londoni. – mosolyog egyre szélesebben.
– A családom juttatta eszedbe?
– Nem, Te! Neki is pontosan ilyen a stílusa, mint neked. És ő is ilyen pozitív energiával van tele, mint Te. Árasztjátok magatokból a jót! – mondja egyszuszra.
– Köszönöm! – mondom, tagadhatatlanul meghatódva magamtól.
– Én köszönöm! – szól, s int is, vendégei érkeznek, borzos brazilok.
Leérkeznek a többiek. Indulunk mi is. Távolodunk. Megfordulok.
– És Ő is egy nagyon, nagyon, nagyon jó ember! – kiált.
– Hívd ma fel! – kiáltok.
Mosolygunk. Csak azt nem értem, miért törli a könnyeit.
– Mit mondott? – kérdi Luca a szinte nyolcéves kíváncsiságával.
Elmesélem.
Szorosan átölel.

(2018, London)


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Svájc, ahol a vonat asztalán nem borul ...
Segítsünk Gál Antóniának!
Kiosztották az Arany János- és a Gérecz ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ