Leninék sem gondolták volna, hogy a kapitalizmus ellen a felmelegedés révén lehet harcolni
Vissza

Leninék sem gondolták volna, hogy a kapitalizmus ellen a felmelegedés révén lehet harcolni

Magyarul is olvasható Lucian Boia legújabb kötete: az Ember és klíma ezúttal is a Koinónia könyvkiadó gondozásában és Rostás-Péter István igényes tolmácsolásában jelent meg. A pandémia a könyvbemutatóknak sem kedvez, emiatt az új Boia-fordítás sem részesülhetett a megérdemelt nyilvánosságban, a járvány kiváltotta válsághelyzet viszont annál nagyobb aktualitást ad a műnek. Ilyenformán különösen időszerűnek hangzik a szerző megállapítása, miszerint az ember hiába hitte, hogy uralni tudja a természetet, és alávetheti saját akaratának, mert amikor a természet szembefordul vele, kelepcében találja magát…

„Úgy tűnik, a műszaki civilizáció embere sem képes – legalábbis egyelőre és az előrelátható jövőben – megszabadulni a természeti környezet kényszerítő körülményeitől, hogy egy teljesen „mesterséges” civilizációt találjon fel. Egy-egy erőteljes vihar vagy katasztrofális áradás feladja a leckét szerénységből, és arra int, hogy még mindig az anyatermészet részei vagyunk”, fogalmaz Boia. A szerző történészi igényességgel, szakmai alapossággal sorolja fel könyvében azokat a természeti katasztrófákat – járványokat, földrengéseket, klímaváltozásokat -, amelyek az elmúlt évszázadokban végig kísérték az emberiséget. Bevallása szerint azonban mindenekelőtt annak története érdekli, ahogy az emberek megélték ezeket. Egy másik történelem, amely a katasztrófákhoz köthető, de tőlük mégis független: az emberi képzelet históriája - ismerteti legújabb könyve alapötletét a történész.

Az ember arra vágyik, hogy „értelemmel telített” univerzumban éljen, ahol minden állandó és érthető struktúrákba illeszkedik, magyarázza Boia. Kezdetben a mágia, majd a vallás, és végül a filozófia, a tudomány, az ideológia „feladata”, hogy az univerzumnak, a történelemnek és a sorsnak bizonyos értelmet tulajdonítson – írja.  Véleménye szerint bár az emberiség ismeretei korszakról korszakra, évről évre gyarapodnak, mivel világképünket történelmi, társadalmi és kulturális változók sokasága határozza meg, előfordul, hogy ugyanazzal az ismeretkészlettel gyakran egymásnak ellentmondó elméletek születnek.

Esszéjében elsősorban azokkal a vélekedésekkel foglalkozik, amelyek a klímával kapcsolatosak. „Nem a történész tisztje, hogy  valakinek a pártjára álljon ebben a vitában; az atmoszféra kérdése nem az ő kompetenciájához tartozik. A történész csupán annyit tehet, hogy azokról beszél, akik a légkörről beszélnek. A felmelegedés, vagy a nem felmelegedés, avagy a lehűlés fizikai jelenség, ám e valós vagy feltételezett jelenségek körüli hadviselés társadalmi és kulturális jelenség; íme, így halad kézen fogva a történelem és a meteorológia”, írja.

Ez lesz majd a világ vége?

A klíma kilengéseinek betudható szerencsétlenségek végigkísérik az emberiség krónikáját. A harmadik évezred pedig Boia szerint kifejezetten rossz hírrel startol. Úgy tűnik ugyanis, hogy a klíma teljesen elállítódott. A műszaki civilizáció hibás működése és a klíma sérülékenysége borúlátó előrejelzésekhez vezet a közeli jövőre vonatkozóan, sokan majdnem lakhatatlan Földet vizionálnak, vagy legalábbis olyan bolygót, amely képtelen egy fejlett civilizáció fenntartására. „Ez lesz majd a világ vége? Vagy ha nem éppen a vég, de legalábbis gőgös és óvatlan műszaki civilizációnk hanyatlása?”, teszi fel a kérdést.  

Ugyanakkor hangsúlyozza: bár az ember paradox módon fél a klímától, mégis remekül igazodik annak elvárásaihoz. „A bolygón kifejlődött élőlények közül az ember az egyetlen, aki bármilyen éghajlaton képes megtelepedni, és aki végül mindenütt nagyon jól érzi magát. Következésképpen az emberi alkalmazkodási képesség és találékonyság miatt az ember és a klíma viszonya jóval építőbb jellegű, mint ahogy azt a látványosság és a dráma által elbűvölt klimatikus képzelet hinni engedi”, magyarázza.

Jégkorszak vagy hőguta? 

A klíma nem hiányozhatott az emberiség technológiai visszaéléseinek és vigyázatlanságának betudható szerencsétlenség-gyűjteményből, fogalmaz a történész. Véleménye szerint az 1970-es évektől két erős, teljesen ellentétes forgatókönyv feszült egymásnak. Az első a globális felmelegedés, amelyet az üvegházhatású gázok okoznak, és amelyek az atmoszférában koncentrálódva elnyelik az infravörös sugárzást növelve a hőmérsékletet. Ezt elsősorban a fosszilis üzemanyagok, főként a kőszén, a kőolaj és a földgáz elégetése okozza, ami drámaian fokozódott az egész 20. század során, főleg a század második felében. Az energiatermelés, az ipar és a szállítás a három leginkább szennyező ágazat, a lakásfűtés szorosan utánuk következik. A mezőgazdaságban az állattenyésztés melléktermékeként kialakuló metánnal és a műtrágyákból származó dinitrogén-oxiddal „dúsítja” az atmoszférát.

Ezzel ellentétes a globális lehűlésről szóló forgatókönyv. A műszaki civilizáció nemcsak üvegházhatású gázokkal fertőzi az atmoszférát, hanem úgynevezett „aeroszolokkal” is, vagyis apró, szilárd vagy cseppfolyós részecskékkel. Ezek „megszűrik” a nap sugárzását, és csökkentik annak erejét, egyúttal kondenzációs magot képeznek, elősegítve a felhők alakulását, amelyek viszont eltakarják a napot. Mindezek eredményeként lehűlés következik be.

Boia szerint öt főbb tendencia került előtérbe az elmúlt évtizedekben a klímaváltozást illetően: az ember felelős a felmelegedésért, és annak hatásai katasztrofálisak lehetnek, ha nem változtatjuk meg civilizációs rendszerünket; az ember okolható a felmelegedésért, de ha ügyesen viszonyulunk hozzájuk, a következmények elviselhetőek lesznek; egy adott pontig, és egyes régiók számára, a hatások akár kedvezőek is lehetnek; az ember nem felelős a felmelegedésért; nem létezik felmelegedés; bizonyos jelek azonnali lehűlésre utalnak, egy újabb jégkorszak bekövetkeztére.

A szerző úgy ítéli meg: a jelenlegi kontextus igen kedvező az első, vagyis a legvészterhesebb forgatókönyvnek. Egyrészt ott van a pszichológiai tényező: a katasztrofizmusra való, igencsak emberi hajlandóság, mert hát egy rendkívüli fordulat jobban magára vonja a figyelmet, mint a normalitás, írja. Másrészt egyre erősebb késztetést érzünk arra, hogy a „tényleges valóságot” összetévesszük a „virtuális valósággal”. Bármennyire is hasznos a valóság modellezése, a valóság pedig olyannyira összetett, előrelátható vagy váratlan tényezőket egyaránt magába foglaló képlet, hogy általában képtelenek vagyunk megjósolni a holnap eseményeit – véli a szerző , több példával is alátámasztva állítását.  

Boia szerint a másik torzító közeg a tömegtájékoztatás. A sajtó nem tesz egyebet, mint hogy felerősíti a létezés egyhangúságát megszakító frappáns tények iránti érzékenységünket.

„Ha van felmelegedés, akkor a gyenge vagy mérsékelt felmelegedés, amely jó vagy bizonytalan következményekkel jár, nem felel meg a tömegtájékoztatásnak. Nyilvánvaló, hogy a legátütőbb változatot rögzíti majd: a gyors, hatványozott felmelegedést és annak katasztrofális következményeit, vagy – miért ne? – az uralkodó modellel ellentétes, de valószínűleg hatásos forgatókönyveket, mint „a felmelegedés hazugság”, vagy „a jégkorszak hamarosan elérkezik”. Sokkal ritkábbak a semleges, kiegyensúlyozott vélemények, vagy az olyanok, mint a „nem lehet tudni”, vagy „léteznek ennél fontosabb dolgok a világon”. A tömegtájékoztatási eszközök egyik létfontosságú feladata az, hogy dramatizálják a helyzetet, és ők eleget is tesznek ennek”, írja.

Ami az ideológiákat illeti: napjainkban a környezetvédelem kivételezett helyzetben van. „Annál is inkább, hogy az egykori „kemény” ideológiák – liberalizmus, szocializmus, kommunizmus – érezhetően erodálódtak. A nyugati demokráciákban, amelyekben már megszokott, hogy a liberalizmus és a szociáldemokrácia egyfajta keverékével működjenek, az ideológiai feszültség csökkenése érezhető. Ám mivel mindig hinnünk kell valamiben, a környezetvédelem jelentős részt foglalt el a szabadon maradt ideológiai térből; amit nyilván indokolttá tettek a természeti környezetben tapasztalható – tényleges vagy feltételezett – rendellenességek, amelyeket a műszaki civilizációnak rónak fel. Az ökologizmus nem korlátozódik az ökologista mozgalmakra és pártokra; az ilyenfajta érzékenység átitatta a társadalom egészét és a politikai osztályt. Manapság „politikailag korrekt”, ha ökologista fogalmakban gondolkozol, és „politikai szempontból helytelen” ezektől eltekinteni. Röviden, olyan világban élünk, ahol mások nem is léteznek (vagy alig vannak), csak az ökologisták: az igazi ökologisták és a többiek, akik úgy tesznek, mintha azok lennének. Mihelyt kikiáltják, hogy a bolygó veszélyben van, nehéz lenne egy politikai felelősnek tagadni vagy minimalizálni ezt a fenyegetettséget – legalábbis szavakban, amelyek gyakran helyettesítik a tényleges intézkedéseket”, fogalmaz Boia.

Nehéz megállapítani a tudósok önzetlen véleményét 

A tudósokkal kapcsolatban Boia azt írja: bár közülük nem mindenki lelkes híve a felmelegedés „durva” változatának, a kontextus viszont azoknak kedvez, akik így gondolkodnak. Stratégiai megfontolásokból egyesek akár túloznak is. A veszélyérzet vagy a sürgősségi állapot fenntartása hasznosnak bizonyulhat, amennyiben a kutatást a figyelem középpontjába állítja, még prózaibban fogalmazva, hogyha támogatást szerez; „lágyabb” diskurzussal jóval kevesebbet lehetne elérni. A klíma körül a tudósok kialakították a saját lobbijukat, teszi hozzá.

„Mindent összevetve egyre nehezebb megállapítani, hogy mi a szakemberek önzetlen véleménye, és mi az, ami ilyen vagy olyan okból, de általában egyszerre több okból (tudományos stratégia, ökologista meggyőződés, politikai demagógia, a tömegtájékoztatási eszközök dramatizálása) sorozatosan hozzáadódik a klíma forgatókönyveihez. Egyes elemzések és projektek menet közben fokozatosan „szigorodnak”, az alapkutatástól a kommunikáció és a döntés kevésbé skrupulózus területéig.  A lehetséges valószínűvé válik, a valószínűség pedig bizonyossággá lesz.

Meg kell itt jegyeznünk, hogy a vita ideologizálása nemcsak a felmelegedés elméletének híveire, de annak ellenzőire is jellemző. Azok, akik megkérdőjelezik a felmelegedés veszélyét, általában a kapitalista feljlődés támogatói. Liberális, sőt ultraliberális érzelműek, és teljes mértékben hisznek a technológiában és az iparban, a gazdasági fejlődésben és a profitban; a társadalom és a környezet számukra a második helyre sorolódik: csak az akadálymentes és korlátlan fejlődés oldhatja meg a nehézségeket (beleértve esetleg a környezeti problémákat is). Valamivel konkrétabban szólva, sokan a felmelegedést vitatók közül érdekeltek a szén-dioxid-kibocsátással „megvádolt” iparágakban. Ezzel magyarázható az amerikai kormány álláspontja is; az ország gazdasági struktúrája, nyilván munkahelyek, de profit is múlhat ezen a kérdéskörön.

Viszont azok, akik a vészhelyzetet hirdetik, előnybe helyezik a társadalmat és a környezetet a gazdasági fejlődéssel szemben, elutasítják az ultralibelárisok laissez-faire elvét. Nincs ínyükre a globalizáció, (amely mind gazdasági és társadalmi egyenlőtlenséget, továbbá ökológiai üzemzavarokat okoz, ideértve a felmelegedést), és főleg a kapitalizmust nem kedvelik (elsősorban az amerikai kapitalizmust). A kommunizmus bukását követően és a mindenféle forradalmi mozgalmak apálya után ők kezdték képviselni az antikapitalista álláspontot. Erre az ideológiai megújhodásra sem Lenin, sem Trockij, sem Mao nem gondolt volna a maga korában: hogy a kapitalizmus ellen a felmelegedés révén lehet harcolni. Időnként azzal vádolják őket, hogy diabolizálják a szén-dioxidot, megfeledkezve a metánról, inkább ideológiai okokból, mint a légköri fizika okán; a szén-dioxid jelképezi a kapitalista nagyipart. A főleg a szarvasmarhatenyésztésből, rizstermesztésből felszabaduló metán az agrártevékenység, a paraszt, a harmadik világ szimbóluma; ők a potenciális szövetségesek, akiknek ódzkodnak felróni a „kibocsátásaikat””, összegez Boia. (-y-a)

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Fogadj örökbe egy új kolozsvári ...
Különleges adatbázist hoztak létre ...
Miniszterelnök: napi 115 ezer személyt ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ