Látszatország
Vissza

Látszatország

Nyugat árgus szemmel követi a kormányoldal és az ellenzék egymásnak feszülését az igazságszolgáltatás témájában. Nehéz tisztán látni, hiszen mindenkinek vannak igaz érvei. Tény, hogy a korrupció mélyen meggyökerezett a hazai társadalomban, amelynek a jelenséghez való viszonyulása ambivalens.

Nem egyszer tapasztaltam, hogy a korrupció témája heves indulatokat gerjeszt olyanok körében, akik a maguk szűk környezetében lazán elkövetik a kisebb, az enyhébb korrupció formáját. Például a hazai társadalom egyik leginkább ellentmondásossága az állammal szembeni elvárásokban és kötelezettségekben fejeződik ki. A társadalom nagy része indokoltan elégedetlen az állam szolgáltatásaival szemben, ezért nagyon sokan mindent elkövetnek az adókerülés érdekében.

Ha valaki ezért szemrehányást tesz, az érintettek azzal védekeznek általában, hogy a rosszul gazdálkodó államnak miért adjanak pénzt, amikor a vezetők amúgy is ellopják. S ezzel máris olyan csapdahelyzetben vagyunk, amiből szinte lehetetlen kikerülni: ha kevés az állam bevétele – márpedig az Európai Unióban az egyik legalacsonyabb a bruttó hazai termékhez viszonyítva – akkor nem is lesznek jobb minőségű állami szolgáltatások, nem lesz több állami beruházás. Az adóhivatal is maximálisan hibás ebben, de azok a multinacionális cégek is például, amelyek korrekt, elvszerű álláspontra helyezkednek, amikor a korrupció elítéléséről van szó. Ugyanakkor ők is lazán kihasználják azokat a kiskapukat, amivel az állam gyengesége folytán megteremtik számukra a lehetőséget, hogy kivigyék a profitot az országból, vagy lefizessék az állami tisztségviselőket bizonyos előnyös gazdasági pozíciók megszerzése érdekében.

Leegyszerűsítve, Romániában nagyon sokan elítélik a korrupciót mindaddig, amíg elvekről van szó. Ha már saját zsebre megy a játék, akkor a társadalom nagy részének viszonyulása kétértelmű, sokkal árnyaltabb. Magyarán, lazán elkövetik sokan kicsiben ugyanazokat a turpiságokat, amelyeket a politikusok nagyban művelnek. Ezért is olyan a hazai politikai osztály amilyen, hiszen hűen leképezi a társadalmunkat lecsupaszított valóságában.

Az igazságszolgáltatás vitájában általában azoknak van határozott véleménye, akik nagyvonalakban, általános elvek alapján próbálják felmérni a helyzetet. Csakhogy Romániában semmi nem az, aminek látszik. Vannak olyan intézmények, amelyek nyugati értékrend és szakmai elvek alapján végzik a munkájukat, de úgy, hogy a kivitelezésbe lazán belekeverik a balkáni hagyományokat, a visszaélést, a hozzá nem értést, a felületességet, a jogszerűtlenséget, az elfogultságot. Ilyen például a korrupcióellenes ügyészség is, amelynek tevékenységére az imént említett áldatlan hagyományok mellett rányomja bélyegét a térségünkre oly jellemző mélyállami bábáskodás is, ami a titkosszolgálatok túlzott kontrollszerepét jelenti. Ez az ügyészségből és hírszerzésből álló átláthatatlan hatalom most éppen a politikummal háborúskodik. Könnyű dolga van, hiszen a politikusok is alaposan kiszolgáltatták magukat kapzsiságukkal és korruptságukkal ennek az amerikai támogatással működő gépezetnek.

Romániában azonban az sem egyértelmű, hogy mi számít korrupciónak – lásd: semmi nem az, ami annak látszik -, hiszen a DNA által nyitott dossziéknak mintegy fele a meglehetősen homályosan meghatározott, laza keretek között értelmezett hivatali visszaélés ürügyén indult. Nem csoda, hogy körülbelül 2016-ig futószalagon jöttek ki a bűnügyi akták, amelyek közül aztán sok elvérzett a bíróságon. Ez utóbbi tevékenységével kapcsolatban is nagy kérdőjelek merülnek fel, hiszen született jó pár olyan ítélet, amelyből teljesen hiányzott a józan mérlegelés, ezért jogosan fogalmazódott meg az a gyanú, hogy a bíróság csupán az ügyészség egyfajta „nyúlványaként” végezte dolgát.

Romániában már csak azért is nehéz meghúzni a korrupció határát, mert a társadalom mindennapi életébe beleivódott ez a gyakorlat, és rossz vért szült, hogy az ügyészség főleg a jelenlegi kormánypártok vezetői ellen indítottak olyan pereket, amelyekben a vádakat szinte minden pártnak vagy pártvezetőnek fel lehetett volna róni. Ez politikai elfogultságra utal, ami mögött szintén húzódhatnak nemes szándékok, hiszen fentről szemlélve a dolgokat, el lehet képzelni, hogy az ügyészségi eljárások lecserélik és megtisztítják a politikai osztályt. Erre történt már kísérlet, először az egyéni választókerületes szavazási rendszer bevezetésével, ami csúfos kudarcot vallott még a kiagyalója, Traian Băsescu szerint is.

Ez után a korrupcióellenes ügyészséget vetették be egyfajta „tisztítószerként”. A művelet hitelét rontja, hogy a hátteret az az intézmény biztosítja, a titkosszolgálat, amely már 1989 előtt is a legkorruptabbnak számított. Gondoljunk csak vissza a rendszerváltozás utáni évtizedekre, a Caritasra, a bankok csődjére, a kétes privatizációkra, amelyekben mind vastagon benne volt a hírszerzés, de újabb kori ügyeket is felemlegethetnénk, például a felhígított kórházi fertőtlenítők botrányát, amire rátelepedett a mély csend azóta, hogy 2016 májusában a Hexi Pharma tulajdonosa öngyilkos lett. Súlyosbító tényező, hogy a hírszerzés nem átlátható, demokratikusan működő intézmény, ezért az ő ténykedésével nehéz bármilyen szilárd demokratikus alapokat kiépíteni. Fel lehet építeni valamit, de az is csak olyasmi lesz, ami esetleg Brüsszelből vagy a tengeren túlról tűnhet demokráciának, közelebbről szemlélve viszont legfeljebb annak karikatúrája.

Az igazságszolgáltatás vitája a szélsőségek talajára sodródott már jó ideje. A bemerevedett álláspontok miatt mindkét oldal vastagon manipulálni igyekszik a közvéleményt. Észérvek nagyon ritkán hangzanak el, egyre kevesebb a józan hang. Pedig elég világosan látszik, hogy egyik félnek sincs teljesen igaza, a részigazságok összegyúrásából kellene kijelölni azt az irányadó intézkedéscsomagot, amely megteremti a valóban független igazságszolgáltatás működését, a hatalmi ágak egészséges kontrollját és a teljes körű civil politizálás lehetőségét, ami Romániában hiányzik. Sejtésem szerint erre bizonyíték, hogy a pártok rendszere teljesen megmerevedett, míg más térségbeli országban folyamatosan jelennek meg új politikai erők, nálunk olyan status-quo figyelhető meg, amit időnként pusztán a hírszerzés ügyetlen manőverei nyomán a kalapból előrángatott magányos, társadalmi beágyazódottságot és támogatást felmutatni képtelen független jelöltek törnek meg, csekély sikerrel.

Három hatalmi ág harca zajlik a szemünk előtt, de többnyire a háttérben. Egyrészt a politikai pártok a kormány és a parlament révén szereplői a történetnek, másrészt az elmúlt bő egy évtizedben önálló hatalmi ággá kinőtt igazságszolgáltatás és a vele együttműködő titkosszolgálatok valamennyien a jogállamiság nevében lépnek fel. Korábban a politikai osztály lecserélése volt az ideológiai köret, most jogállamiság került előtérbe. Függetlenül attól, hogy éppen milyen aktuális jelszavakat aggattak rá erre a küzdelemre, ez nem más, mint egy fejlődő országnak a nyugati világba való beilleszkedési vívódásai, amelyet mikor Bukarestből, mikor Brüsszelből, mikor Washingtonból próbálnak kisebb-nagyobb löketekkel egyengetni. A beilleszkedést, felzárkózást nehezíti, hogy a nyilvánvaló kulturális különbségek folytán alapvető értékek kapcsán nincs egyetértés.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Tőkés László: a temesvári népfelkelés ...
Juncker: európai uniós vezetőktől is ...
Velencei Bizottság: hatályon kívül kell ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ