November 20-án várható a Szent Mihály-templom átadó ünnepsége
Kovács Gergely gyulafehérvári érsek 2020. június 30-án tette közzé VIII. körlevelét, amelyben személyi változtatásokat rendelt el a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegyében. Kémenes Lóránt Zoltánt, a kolozsvári Szent Mihály-plébánia előző – 2018. augusztus elsejétől hivatalban levő – plébánosát és a Kolozs-dobokai kerület főesperesét az érsek felmentette addigi beosztásából és kinevezte nagyernyei plébánosnak. Ugyanakkor László Attila plébánost felmentette a Székelyudvarhelyi III. plébánia éléről, s a kolozsvári Szent Mihály-plébánia plébánosává és a Kolozs-dobokai kerület főesperesévé nevezte ki. László Attila tavaly július 27-én vette át a Szent Mihály-plébánia vezetését.
Hogyan telt ön számára az elmúlt év, milyen nagyobb mérföldköveket emelne ki – hivatása szempontjából, szakmai és emberi vonatkozásban egyaránt?
– Július 27-én egy éve érkeztem meg Kolozsvárra, és vettem át a plébánia vezetését adminisztratív szempontból; az ünnepélyes beiktatásom augusztus 9-én volt. Hihetetlenül gyorsan, rengeteg munkával és tanulással telt el ez az esztendő. Talán csak vizsgaidőszakban tanultam annyit, mint itt, csak most intenzívebben kellett, egy éven keresztül, és még nincs vége a tanulási folyamatnak. Meg kellett tanulni mindazt, amit a kolozsvári Szent Mihály-plébánia felépítése kíván: hogy hogyan kell a működését továbbvinni és jól szervezni; oly módon, hogy jövőt adó legyen a közösség számára, élhető a családok számára, gyümölcsöt termő a hívek számára. Még nem vagyok a folyamat végén, de sokkal magabiztosabban vagyok jelen ebben a helyzetben.
Az első időszak szorongással teli időszak volt számomra: keresése annak, hogyan találom meg önmagam. Mindig világos elképzeléseim voltak azzal kapcsolatban, hogy mi a dolgom és mit kell tennem. Ez viszont nem az a hely, ahol ezek a világos elképzelések ráhúzhatók egy sablonra, hiszen itt teljesen más jellegű dolgokkal szembesültem az egyházközség életét illetően. Ugyanakkor új emberként meg kellett szokni a környezetet; kihívás volt a kisváros után ekkora városba érkezni. A másik kihívást a járványhelyzet okozta: alig ismerhettem meg embereket, hiszen mindenkit maszkban láttam egészen a közelmúltig. Megszoktam ugyan egy idő után, hogy a templomban ugyanazon a helyen ugyanaz az ember ül, de nem láttam az arcát – és ez nagyon rossz volt. Rossz volt az is, hogy nem lehetett a gyermekekkel, fiatalokkal találkozni, foglalkozni, mert online működött minden, és kimaradt a személyesség, az egyik legfontosabb dolog, amire a mi hivatásunknak és életünknek épülnie kell.
Tavaly augusztus 9-én Kovács Gergely érsek iktatta be ünnepi szentmise keretében hivatalába László Attila főesperes-plébánost (Fotó: Rohonyi D. Iván)
Szorongó volt az első néhány hónap számomra azért is, mert amikor hosszas vívódás után igent mondtam a tisztségre való felkérésre, ezt az igent komolyan gondoltam: úgy, hogy egészen ideérkeztem. Szívvel-lélekkel jelen akartam lenni az itt zajló életben, és végezni a munkát, viszont sokáig kérdésként élt bennem, fogom-e tudni ezt tenni. Amint magamban fogalmaztam: felnövök-e ehhez a feladathoz.
Viszonylag gyorsan, mindössze két hónappal Kolozsvárra érkezésem után eljött a megpróbáltatás ideje: koronavírus-fertőzésben egy 25 napos kórházi kezelés, majd a hosszú, lábadozási folyamat. Egy teljes hónap telt el, amíg újra szentmisét tudtam bemutatni, és a teljes felépülés folyamata még további hónapokig tartott.
Mivel tisztában voltam azzal, hogy ez a plébánia, a vele járó feladatok egész embert kívánnak, sőt nemcsak egy embert, egyik legfontosabb célom már a kezdeti időktől az volt, hogy átgondoljam, milyen munkatársak szükségesek az itt végzendő feladatokhoz. Több embert munkatársnak hívtam meg, és arra törekszem, hogy csapatként próbáljuk megtalálni a hangot, s továbbvinni mindazt, amit a kolozsvári Szent Mihály-plébánia jelent.
Milyen ennek az egyházközségnek a jellege? Mi mondható el az elhalálozások, születések arányáról?
– Bárkit kérdeztem statisztikai adatokról eddig, mindenki más számot mondott. Már az év elejétől elkezdtük egy új statisztikai program feltöltését, és a munkatársaim szerint immár napokon belül reálisabb képet kaphatunk az egyházközség helyzetéről. Egyébként nagyon vegyes a kép, amit látok: a városnak több részéből, többfelé mozog az, aki hitét meg akarja élni, gyakorolni akarja. Több plébánia van, ennek folytán azt érzékelem, hogy nincs feltétlenül kiforrott valahova való tartozástudat az emberekben. Van egy kolozsvári tudat, de nincs feltétlenül adott egyházközség közössége felé való irányulás. Minden plébánián van egy úgynevezett magcsoport, de a hívek jelentős részének nincs elköteleződése egy adott közösség iránt. Éppen ezért kihívásnak tekintem, hogy a közeljövőben ilyen irányban is folytassuk munkatársaimmal a közösség építését.
A járványhelyzet miatt kevés ünnepet tudtunk eddig a maga rendjében megülni. Örvendetesnek tartom azt, hogy az enyhülő körülmények lehetővé tették, hogy elsőáldozást ünnepelhessünk. A tavalyit is pótolva, négy elsőáldozásunk volt. Ugyanakkor a főesperesi kerületben bérmaút is volt az idén. Ennek okán, főesperesi látogatás címén, előzőleg végigjártam a kerületet. Ez segített abban, hogy kissé rálássak a plébániák helyzetére. Aztán a bérmaút alkalmával, a főpásztor kíséretében láthattam a különböző plébániákon az ünnepi arcát mutató közösséget, és ezekből a tapasztalásokból is összeállt egy kép.
A nyári napjaim arról szólnak egyébként, hogy – az adódó ügyek pörgetése mellett – tervezem, milyen lelkipásztori célokkal lépek be az őszbe, annak alapján, amit immár egy év tapasztalataival elsődlegesnek tekintek a közösség számára.
Meg tudná fogalmazni nagy vonalakban ezeket a célokat, prioritásokat?
– Nagy ajándék az, hogy sok jó ember akarja a közösség épülését, fejlődését, így már mostanra körvonalazódtak a munkatársi csoportok. A Szociális Testvérek Társasága az egyik alapot adja számomra, főleg az imahátterezésük jelentett segítséget. Gyakran és örömmel beszélgetek velük arról, hogy hogyan formáljuk együtt a kolozsvári katolikus életet. Megállapodtunk abban, hogy heti vagy havi rendszerességgel különféle programokat fogunk együtt indítani gyermekek, fiatalok, családok és idősek számára is.
Emellett nagy örömmel, újdonságként jelenthetem be, hogy ősztől egy új szerzetesrend tagjai jönnek Kolozsvárra: a Segítő Nővérek közösségéből két nővér kezdi el itt munkáját az ősz folyamán. Az egyik nővér a fiatalok pasztorációjában, lelki vezetésében, magukra találásában lesz segítségül, a másik pedig a családpasztorációval foglalkozik majd; a családok megerősítésének, összefogásának segítésében lesz fő munkatársam; a szociális helyzetet is megpróbálja majd felmérni a közösségben, és építő jellegű programokat szervezni.
Ugyanakkor a már meglévő munkatársaimmal való együtt gondolkodásaink során biztatást kaptam arra, hogy merjünk álmodni: így is tettünk, és a közösségépítés egy sajátos formájának fogunk neki.
Első része az álmunknak az, hogy a meglévő ingatlanjainkban úgy formáljuk az ott lakók közösségét, hogy az ne olyan legyen, mint egy tömbházban, ahol évekig, évtizedekig elélnek egymás mellett emberek anélkül, hogy tudnának egymásról; azt szeretnénk, hogy ezekben az ingatlanokban valódi közösségi szellem alakuljon ki.
Emellett létre akarunk hozni egy hasonló épületegyüttest, amely szintén a közösség épülését, megerősödését szolgálná. Ebben támogatásra találtunk, s az első, jelentős lépések megtételéhez anyagi segítséget is kaptunk; hamarosan el tudjuk kezdeni a tervezést és a kivitelezés egy részét is. Ebben az ingatlanegyüttesben szeretnénk családoknak, időseknek lakásokat, egyetemistáknak kollégiumot kialakítani, és a harmadik óvodát felépíteni (a második óvoda építéséhez heteken belül hozzálátunk), illetve azt a házi beteggondozó rendszert, ami Székelyföldön jól működik, itt, Kolozsváron is meghonosítani, szociális központot működtetni.
Az elmúlt hetekben teljesen körbeállványozták a tornyot (Fotó: Rohonyi D. Iván)
Az ötlet abból született, hogy láttam idős embereket, akik súlyos szociális helyzetben élnek Kolozsváron; ez döbbenetes tapasztalat volt számomra; abban a világban, ahonnan én érkeztem, ilyennel nem szembesültem. Véleményem szerint ez méltatlan dolog, és lépnünk, segítenünk kell. Látom azt is, hogy milyen sok fiatal család keres lakást; sokan fordulnak hozzánk, hogy segítsünk, érdeklődve, vannak-e kiadó lakások. Hatalmas a várólista, nagy szükség van ilyen ingatlanokra. Azt már tudom, hogy ahhoz, hogy Kolozsváron fiatalok lakást vehessenek, vagy jó örökösnek kell lenniük, vagy a lottót kell kétszer megnyerniük.
Főleg a társadalmunkat gazdagító rétegnek – művészeknek, tanároknak, íróknak, családoknak, akik gyermekekkel megáldanak minket – nehéz lakáshoz jutnia. Nehéz tehát a helyzet, segítenünk kell, s ezért megálmodtunk egy campust több tucat lakással – most még nem mondanék konkrét számokat, nem akarok senkit megijeszteni azzal, hogy milyen bátrak vagyunk... Egy közösen élhető életteret kívánunk létrehozni, fiatalok és idősek számára.
Mindemellett elkezdtem megszólítani azokat az embereket is, akikkel együtt el szeretném indítani a közösség megerősítését, építését, és akikkel együttműködésben hozzáláthatunk az előttünk álló esztendő kiemelt programjaihoz.
Kiemelt kérdés minden kolozsvári számára: mikor nyitja meg újra kapuit a Szent Mihály-plébániatemplom?
– Örömmel jelenthetem be, hogy megvan a dátum: a tervek szerint november 20-án lesz a hivatalos átadás, amikor megünnepelhetjük a Szent Mihály-templom felújításának befejezését, újbóli birtokba vételét közösségünk és az egész város számára.
A toronyba új, acélszerkezetű lépcsőt szerelnek be (Fotó: Márkos Tamás)
Tény, kissé csúszásban vagyunk a munkálatokkal, de ez ekkora épületnél és ennyi előre nem látható problémánál nem meglepetés. Az is bizonyos, hogy a templomon dolgozó mindegyik csoport fokozottabb tempóra kapcsolt; immár naponta zajlanak a kisebb csoportokkal az egyeztetések, hetente a nagyobb találkozók, hogy az advent, az új egyházi év kezdete előtt ünnepélyesen birtokba vehessük – közösségünk, valamint a város is – a felújított templomot.
Jelenleg milyen típusú munkálatok zajlanak a templomban? A torony látogatható lesz?
– A munkafolyamatok nagy léptekkel haladtak előre: az elmúlt hetekben a szentélyben is lebonthatták az állványzatot, úgyhogy gyakorlatilag most már lekerültünk a munkálatokkal a földre. Jelenleg mindenkinek a föld kell: a gyenge- és erősáram- szerelőnek, padosnak, kövesnek; akár egymást kicsit akadályozva, késleltetve is, de igyekszik mindenki haladni a maga szakterületén, s természetesen továbbra is műemlékes, régész szakemberek felügyeletével végzik a templom minden négyzetméterén a különféle feladatokat. A folyamatok tehát, ha kicsit körülményesen is, de zajlanak, jelentősebb elakadást nem jeleztek. Nemrég épült fel a toronynak az állványzata is, és a belső térben az új lépcső jelentős része elkészült.
A legmagasabban levő díszeket is igényesen faragták ki, hogy fent is szép legyen a templom (Fotó: Márkos Tamás)
Ugyanakkor, bár részletkérdésnek tűnik, a felújítás egyik leglátványosabb része lesz a tereprendezés. Most tárgyalunk arról, hogy a templom körüli területrészek hogyan fognak kinézni. A kerítés is javításra szorul, és nagy örömmel vettük tudomásul, hogy a Kolozsvári Magyar Napok szervezőcsapata felkarolja ennek a munkálatnak a támogatását.
Van még bőven munka; még nem annak az örömét éljük, hogy megvan, hanem annak a reményével élünk, hogy meglesz. Az mindenesetre bizonyos, hogy valamennyien a legjobbat szeretnénk ebből a felújításból kihozni. Nagyon hálás vagyok azért is, ahogy a restauráláson dolgozó, különféle területek szakemberei társakká váltak számomra. Csodálatos folyamat ment végbe ennek folytán bennem, hálás vagyok azért, ahogyan segítettek, hogy megértsem a különböző teendőket, folyamatokat. Tucatnál több órát jártam fent az állványokon. Természetesen, az első időkben még nem azt néztem, hol vagyok, hanem, hogy hova lépek és mit foghatok meg. Aztán megszoktam, megtanultam ezt is, és elkezdtem látni a részleteket, a gyönyörű oszlopfőket, faragványokat, amelyekhez ember egyébként fel nem érhet. Bár lentről nem lehet látni, a legmagasabban lévő épületdíszeket is rendkívüli igényességgel faragták ki annak idején – mert akkor meg voltak győződve arról, hogy fent, a magasban is szépnek kell lennie a templomnak. A torony látogatható lesz, múzeumot szeretnénk berendezni benne, és a tervek szerint kilátóként is működni fog.
Mi történik azoknak az elhunytaknak a maradványaival, amelyek a régészeti feltárások során kerültek elő? Lesz visszatemetés?
– Valóban, mondhatni, hogy az egész Szent Mihály-plébániatemplom egy temető: körülötte a sírkert, és a benti részek is: bárhol kicsit megbolygatják a földet, emberi maradványok kerülnek elő. Éppen ezért szükséges, hogy minden négyzetméteren végzett munkát régészeti felügyelet kövesse. Nekem is az volt a kérdésem, amikor láttam az összeszedett emberi maradványokat, hogy mindezzel mi lesz; arról tájékoztattak, hogy antropológiai vizsgálatot végeznek rajtuk, és azt követően egyházi szertartás keretében visszatemetjük őket.
A világjárvány miatt hosszabb időn keresztül a templomokat sem lehetett látogatni, a szentmiséket interneten lehetett követni. Sokan vélhetőleg hozzá is szoktak ehhez a megoldáshoz. Megtartják-e az online közvetítés módszerét?
– Fontos lépés volt a korlátozások ideje alatt a szentmisék online közvetítése, és ugyanolyan fontos lépésnek számít most annak a döntésnek a meghozatala is, hogy ezt megszüntessük. Őszintén sajnálom azokat az embereket, akik – érthető módon – idős koruk vagy betegségük miatt nem tudnak kimenni, misére eljönni. De sajnos azt tapasztaltuk, hogy azok sem jönnek el a templomba, akik tudnának – mert kényelmesebb otthonról követni a szentmisét. Amikor ez a helyzet már túlságosan nyilvánvaló lett, több paptársammal konzultálva meghoztuk azt a döntést, hogy megszüntetjük az online közvetítéseket. Aki nem tud elmenni a templomba, egyéb fórumokon, például a Mária Rádióban hallgathatja a szentmisét, vagy a csíksomlyói ferences templomból követheti a közvetítést.
Az embereket arra bátorítjuk, jöjjenek el a szentmisékre, hiszen egy közösség a találkozásokból születik és épül. A találkozás elengedhetetlen feltétele annak, hogy közösséggé legyünk, és ezért hívjuk, várjuk templomba az embereket.
A napi ügyek mellett László Attila a katolikus közösség erősítését szolgáló konkrét terveken dolgozik (Fotó: Rohonyi D. Iván)
Komoly terveim vannak arra vonatkozóan, hogy hogyan szólítsuk meg az embereket, hogyan szervezzünk rendszeres találkozókat szeptembertől; amennyiben nem változik jelentősen a járványhelyzet. Bevallom, óhatatlanul is méricskélek néha, hasonlítok az eddig hogy volthoz: azt látom, hogy Székelyföldhöz viszonyítva itt óvatosabbak az emberek; talán a nagyvárosnak a személytelenséget is adó miliője okozza ezt.
Kolozsváron ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy a különböző felekezetekhez tartozó emberek úgy élik meg saját hitüket, hogy tisztelik a másikét is, és az ünnepében is részt vesznek. Ez a hozzáállás sokkal inkább érvényesül itt, mint például egy felekezetileg egységes közösségben.
Mindamellett azt is örömmel látom, hogy van válasz a közösség részéről, van igény rendezvényeinkre: gyereknap alkalmából például meghirdettük a családoknak szóló napot, száz család jelentkezett, akikkel együtt töltöttünk programokkal teli, tartalmas bő fél napot. Igény tehát van, ötlet és feladat van bőven, reméljük, hogy Isten kegyelme úgy segít, hogy tényleg megerősíthessük azt, amit itt örökségként kaptunk.
