Lassítás

Lassítás
Elgépiesedett világunkban hol van a jóérzés határa, mikor kell megállni a munkából, a halál árnyékának mennyire szabad rányomnia bélyegét életünkre, mit illik megmutatni a halálközeliségből, az emberi szenvedésből? Ezek az örökérvényű kérdések merültek fel a szombati tragikus baleset kapcsán, amikor a Dánia-Finnország labdarúgó Európa-bajnoki mérkőzésen a dánok 29 éves középpályása, Christian Eriksen váratlanul összeesett. A jelek szerint infarktust szenvedett. Az orvosok perceken keresztül élesztették és sikerült visszahozniuk az olasz Internazionale játékosát az élők sorába.

Láttuk, hogy riportereket, a közvetítés rendezőjét, a bírókat, szakkommentátorokat, az UEFA vezetőit, a játékosokat, a nézőket, mindenkit váratlanul ért a tragédia, főleg a hozzá való viszonyulás, pedig a modern futballban az elmúlt években mintha elszaporodtak volna az ehhez hasonló tragikus balesetek. Mindenki a vérmérséklete, empátiakészsége, életfelfogása, hitrendszere alapján viszonyult a történtekhez. Egyeseknek furcsa volt, hogy nem halasztották el a mérkőzést, mások azt kifogásolták, hogy a közvetítés rendezője nem mutatta, mi történik a játékossal, így a közösségi oldalakról hamarabb lehetett információkat szerezni Eriksen állapotáról, mint a televíziócsatornákról, amelyek élőben közvetítették a mérkőzést. A vitákban óhatatlanul felmerült a modern futball kegyetlensége és elgépiesedése, amely már élet-halálra sincs tekintettel.

 

Tény, hogy a mérkőzések olyan sűrűn vannak betervezve, hogy egy apró halasztás is komoly logisztikai felfordulást okoz, amitől a mai agyonszervezett világunkban valósággal retteg minden nagy világszervezet, mint amilyen az Európa Labdarúgó Szövetség (UEFA) is. Miután kiderült, hogy Eriksen állapota stabilizálódott, folytatódott a mérkőzés, amely meglepő módon a finnek győzelmével ért véget, miután a dánokat szemmel láthatóan felkavarta a tragédia és nem tudtak a meccsre összpontosítani.

Ez a tragédia ismét felveti azt a kérdést, hogy mennyire sodorja veszélybe a játékosok életét a túlhajszoltság, hiszen a mai labdarúgóknak már szinte embertelen tempóban kell helytállniuk ahhoz, hogy megkeressék a kenyerüket. Sokan a szemükre vetik, hogy túlfizetettek, ugyanakkor azt is látni kell, hogy egy élsportoló csak bizonyos életkorig maradhat aktív és sokszor az életét is kockára teszi azért, hogy sikeressé váljon. Lehet irigykedni, de szerintem egyáltalán nem irigylésre méltó az az áldozat, amit a mai futballisták, általában a sportolók meghoznak. Minden bizonnyal alaposabb egészségügyi vizsgálatokra lenne szükség a hasonló tragédiák elkerülése végett, és jó lenne a tempóból is visszavenni, nem beszélve az olyan őrült terveknek az elvetését, ami a világbajnokság kétévente való megszervezésére irányul. Ez azt jelentené, hogy a játékosokat még jobban leterhelnék, ami nem tenne jót sem a játékosoknak, sem az iparágnak, hiszen a meccsek már olyan gyakoriak, hogy elvesztődött az egykori varázsuk, amikor hétvégén családi programként édesapa, nagytata és az unoka elment a stadionba vagy leültek a tévé elé meccset nézni. Hihetetlen pénztermelő gépezetté vált a sport, és egyre nagyobb bevételekre van szükség a folyamatosan emelkedő bérek és kiadások fedezése érdekében. Egyszer azonban az UEFA és a FIFA is el kell, hogy gondolkodjon azon, meddig lehet feszíteni a húrt, növelni a meccsek számát úgy, hogy a játékosok egészségét ne veszélyeztessék. Amint látjuk, már igen nagy ez a veszély, ugyanis a súlyos sérülések – még ha nem is az ilyen váratlan tragédiák - évek óta elszaporodtak, ami a leterheltség egyenes következménye.

Azt gondolom, hogy a közvetítés rendezője jól döntött, amikor tekintettel volt a halál torkában vergődő játékosra, és nem tárta a világ szeme elé agóniáját. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a mai modern ember nem szívesen szembesül a halállal, amelyet tabutémának tekint. Mindenképpen kell beszélni a halálról, amely - akár akarjuk, akár nem -, elkerülhetetlenül hozzátartozik az élethez. De az is igaz, hogy nem vagyunk egyformák, egyeseket nagyon megvisel egy haláleset, ezért nem indokolt traumatizálni explicit felvételekkel az ilyen embertársainkat, mások könnyebben túlteszik magukat egy tragédián. Nehéz megtalálni azt az arany középutat a halálhoz való viszonyulásban, ami mindenkinek megfelel. Vélhetően az adott körülmények között ez volt a legjobb döntés. Példás szolidaritásról tettek bizonyságot mindkét válogatott játékosai, a nézők, a bíró, összességében a lehető legnagyobb sportszerűséggel és emberséggel abszolválták a koppenhágai stadionban jelen levők ezt a tragikus balesetet.

A mérkőzés aznapi folytatásának döntéséről valószínűleg még sokat lehet vitatkozni, maradjunk annyiban, hogy határeset volt: egyeseknek még belefért, másoknak már túl sok volt. Ha a tragikus baleset valóban tragédiával végződött volna, akkor úgy gondolom, hogy nem lett volna kérdéses a meccs halasztása. Nem vagyunk tehát egyformák, az ilyen tragédiákra eltérően reagálunk, így érthető, hogy ilyenkor nincs konszenzus. Amiben viszont az UEFA és a FIFA vezetőinek sürgősen konszenzusra kellene jutniuk, az az, hogy erre az iparágra nagyon ráfér a lassítás.

promedtudo2Hirdetés