Lángoló katedrálisok kora
Vissza

Lángoló katedrálisok kora

Az író könnyes szemekkel, gyors lelkülettel vetette papírra a romokban, hamuban és füstölgő, még parázsló templom sérült monumentalitásában is lenyűgöző látványát. Az olvasó most leíratlanul is a párizsi Notre-Dame lángokban pirosló, majd kecsesen magába roskadó huszártornyára és a feketévé lett katedrális belsejére gondol, pedig a leírás Stendhal 1823-as római naplóját parafrazálja, aki meglátogatta a porig égett falon túli Szent Pál bazilika kecses, még füstölgő romjait. Az 1823-ban porig égett 1400 éves bazilika az első olyan templom volt, amely egy műemlékvédelmi, nemzetközi összefogásnak köszönhetően, egyiptomi, oroszországi, törökországi és európai hozzájárulással 30 év alatt újra felépült.

Hasonló sors jutott a 850 éve Párizs büszkeségének és szimbólumának számító Notre-Dame székesegyháznak is, igaz, a kezdeti pánikhelyzetből végül egy viszonylag megnyugtató  helyzet alakult ki, hála az emberfeletti munkát végző 400 tűzoltónak és a kortárs modern technológiának. Az ugyanis, hogy az egyelőre ismeretlen okokból, feltehetőleg a huszártorony körül kialakított szövevényes restaurálási állványzat környékén kipattant tűz nem emésztette fel a teljes templombelsőt és nem terjedt át a két főtoronyra is, a kortárs tűzoltási módszertannak és a párizsi tűzoltók hősies munkájának köszönhető. Persze, ha Trump elnök módszere szerint oltották volna több tonna súlyú vízbombákkal, semmi se maradt volna az érzékeny, több évszázados dongaboltozatból.

A Notre-Dame katedrális égése az első, amelyet élőben közvetített a nyugati civilizáció. Emiatt is, látványa félelmetes, mélységesen elszomorító volt mind hívőknek, mind műkedvelőknek, turistáknak, párizsiaknak, franciáknak, de még ateistáknak is. A leomló huszártorony drámai pillanata sokakban a Nyugat hanyatlását, a keresztény Európa vesztét ébresztette. Nem sokat kellett várni persze az összeesküvés-elméletekre sem: a tragikus dátum (Lincoln halálának és a Titanic elsüllyedésének napja), a furcsa egybeesés miatt a templomba őrzött, Passióhoz kötődő – feltehetően középkori – ereklyék és a húsvéti nagyhét ideje között sokakban „isteni jelként” értelmeződött ez a tragikus esemény. Mások ismételten terrortámadást, muszlim támadást láttak az eseményben, annak ellenére, hogy erre semmilyen bizonyíték nincs. Köztudott, hogy a nagy terrortámadásokat mindig felvállalja egy nemzetközi terrorszervezet, magányos őrült akciójaként pedig elég nehéz elképzelni ezt az eseményt – igaz, Franciaországban mostanság valóban több, keresztény templom elleni támadás történt.

A katedrális égése ugyan valóban óriási tragédia és az égő épület látványa apokaliptikus volt, most, néhány nappal a felfoghatatlan látvány után ideje talán kicsit higgadtabb fejjel is elemezni az eseményt, amely számos érzékeny témát és jelenséget megbolygatott.

Az első ilyen tévhit, az a károk felmérése, megbecsülése. Természetesen nem tisztem ebben szakmailag nyilatkozni, de a sajtó – különösen az élő közvetítés alatt – legtöbbször elfelejtette megemlíteni, hogy ami égett, az nem más, mint a 850 éves fából készült „erdő”, azaz szövevényes faszerkezet és nem maga a templom fala, belseje. A faszerkezet valóban menthetetlenül elpusztult – vele együtt a több száz éves fák emléke is. Egy egyedülálló francia örökség, amely mélyen a francia földben, szellemben gyökerezett, némelyikük akár évezredes korral is rendelkezett. Ezek a monumentális gerendák pótolhatatlanok. Olyannyira, hogy ezt lesz a legnehezebb hitelesen rekonstruálni: ma Franciaországban már nincs olyan méretű erdő, amelyből ilyen mennyiségű fát ki lehet vágni törvényes úton. A legnagyobb veszteség tehát a teljesen eltűnt fatetőzet, amelynek nagy része valóban középkori volt, igaz, számos helyen már XIX. századi toldások voltak, hiszen a templom a Francia Forradalom idején is súlyos sérüléseket szenvedett és restaurálása csak 1864 után kezdődött. Az Örökségfigyelő című Facebook oldal kiváló elemzése révén tudjuk, hogy a középkori boltozat három részen sérült vagy omlott össze, ezek pótlása sajnos nehéz feladat lesz, bár számos alkalommal volt már erre is példa középkori katedrálisokban – elég itt a Metz-i katedrális 1877-es, a Reimsi katedrális 1914-es nagy égésére vagy a Chartes-i katedrális pusztulására gondolnunk. A porig égett és leomlott huszártorony azonban nem akkora veszteség, mint ahogy azt a tragikus látványkor gondoltuk: a szerkezet a XIX. században készült Viollet-le-Duc monumentális restaurációs munkálatai révén, aki Victor Hugo 1831-es legendás regényének sikerét kiaknázva ismét a figyelem középpontjába helyezte az akkor már elhanyagolt és a forradalom után omladozásra ítélt katedrálist. Ez – egyrészt a neves építész tökéletes mérnöki pontossággal készült rajzai, kéziratai, másrészt a Notre-Dame katedrális 5 milliméteres pontossággal elkészült háromdimenziós modellje révén – gyakorlatilag 3D nyomtatásban is elkészülhet. Nagy szerencsénkre, úgy tűnik, hogy érintetlenül megmaradtak a katedrális gyönyörű festett üvegablakai is, néhány apróbb, mellékrozettát kivéve, amelyek a kicsapó lángoktól szilánkokra törtek. Ezek rekonstrukciója is lehetséges, bár ahogy a Kölni dóm vagy a mainzi Szent István templom legendás üvegablakai, lehet, hogy ezek is a kortárs művészettörténet új alkotásai lesznek.

A katedrális felbecsülhetetlen értékű kincstára még a tűz keletkezését követő fél órában megmenekült, részben a székesegyház hősies bátorságú plébánosának köszönhetően, aki saját kezével mentette az egyébként bombabiztos helyen őrzött kincseket, így többek között a Jézus töviskoszorújának nevezett, feltételezhetően középkori ereklyét is.

A katedrális 1868-ból való orgonája – amely Európa egyik legnagyobb hangszere – súlyosan sérült a sípokba bekerült óriási mennyiségű víz miatt, de francia sajtóforrások szerint megmenthető. Egy harangot kivéve, amely az összeomló huszártoronyban volt, minden harang, így a 13,2 tonnás és 500 éves Emmanuel érintetlenül megúszta a tragédiát. Az Emmanuel egyébként az egyetlen középkori harang, ami túlélte a francia forradalom pusztításait a Notre-Dame tíz harangja közül, a többit beolvasztották.

A károk tehát hatalmasak, de a vártnál talán enyhébbek első látásra. A tragédia másnapján már el is indult az Emmanuel Macron elnök által kezdeményezett nemzetközi gyűjtés a katedrális újraépítésére, amely a francia milliárdos elit meglepően nagylelkű adományai révén – most már 1 milliárd (!) euróra rúgott. Az adományozók között találjuk Szeged városát (10.000 euró), Bukarest főpolgármester-asszonyát (több tízezer euró) és a Kolozs megyei tanácsot is (21.000) euró. A multi-milliárdosok nagylelkűsége valóban precedens nélküli, ám ha a számok mögé nézünk, akkor könnyű szerrel kiszámolhatjuk, hogy egy 30-40 milliárd euró vagyonnal rendelkező család esetén a 100 millió eurós adomány vagyonának csupán 0,4%-a. Gyakorlatilag ez azt jelenti, mintha egy átlagember, akinek van egy 10.000 eurós bankszámlaszáma 10 eurót adományozna. Meg se érzi, fel se fogja. Ez ugyanakkor azt is jelzi, hogy ezek a milliárdosok – akiknek filantróp tevékenysége kétségtelenül díjazandó és dicséretes – megtehetnék minden évben, hogy vagyonuk 0,5%-át például karitatív, humánus célokra fordítsák. Meglehet, néhányan meg is teszik – sajtónyilvánosság nélkül is -, óriási összegekkel támogatva az orvostudományt vagy a kultúrát, mások viszont értelmetlennek tartják az adományozást, mert szerintük ezzel nem oldják meg a szegénység strukturális gondokból fakadó jelenségét. Hasonlóan kontrasztos jelenség az is, hogy míg a centrum nagy szimbólumainak sérülése esetén a világ összefog, addig a világ periférikus részének UNESCO emlékeiért – Aleppóért vagy Palmüráért – senki nem gyűjtött milliárdokat.

Ugyancsak felháborító a tény, hogy míg Erdély épített öröksége szégyenletes módon az összeomlás szélén áll, addig Románia gazdagjai vagy önkormányzatai több százezer eurót adományoznak egy dúsgazdag, távoli ország templomának. A leggazdagabb erdélyi magyar például vagyonának 1 százalékából legalább 2-3 épületet örökbe fogadhatna Herkulesfürdő összeomló épületei közül.

Végezetül, az lángoló katedrális látványa egy másik, még súlyosabb problémát is felvetett. Egy francia barátom, akinek nemzeti szimbólumuk égése alkalmával fejeztem ki mélységes sajnálatom, azt mondta: nagy tragédia, valóban, de neki sokkal fájdalmasabb lett volna, ha – Isten ments! – a Louvre égett volna. Egy ilyen, globális értékeket viszonylag kis helyen, felfoghatatlan sűrűségben tömörítő épület sérülése, égése vagy támadása élő seb, felfoghatatlan veszteség lenne. Ezért is szomorú, hogy a Rio de Janeiro-i Nemzeti Múzeum felbecsülhetetlen értékeiért milyen kevesen emeltek szót, vagy a bagdadi múzeum évezredes kincseiért milyen kevesen háborodtak fel. Mindez csak azért, mert ezek nem Európában vannak és nem írtak róla legendás regényt, vagy nem szerepelnek évi feltehetően egymilliárd selfie-n.

A katedrálisok épített lángok egy városban, egy nemzet kulturális emlékezetében és most, a globális közbeszédben is. Úgy látszik ez a szerepük nem változott és aligha fog. Gondoljunk bele: a Notre-Dame jelenleg a világ legismertebb épülete, Victor Hugo regényét pedig ismét milliók veszik…

 

 

 

 

 

 

 

 

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Képekben a 200 éves kolozsvári ...
Szövetségre lép a Magyar Polgári Párt ...
Ne bántsd a gilisztát!

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ