Kultúraünneplés élmények, emlékek, tapasztalások által
Szerkesztőségi összeállítás a magyar kultúra napja alkalmából
Szerkesztőségi összeállítás a magyar kultúra napja alkalmából
Vissza

Kultúraünneplés élmények, emlékek, tapasztalások által

Kultúra – kimondva ezt a szót rögtön érezhetjük meghatározhatatlanságát, megfoghatatlanságát, a mögötte húzódó hagyományokat, tevékenységeket, érzéseket, megnyilvánulásokat, tárgyi és szellemi értékeket, amelyektől ez a kifejezés több lesz egyszerű szónál. Gyakorlatilag a mindent jelenti – mindent, amitől mi mi vagyunk. 1989 óta ünnepeljük január 22-én a magyar kultúra napját annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc kétszáz évvel ezelőtt, 1823-ban éppen ezen a napon tisztázta le és jelölte meg dátummal a Himnusz kéziratát. Idei magyar kultúra napi összeállításunk rendhagyó módon házon belül készült: szerkesztőségünk néhány tagja elevenít fel egy-egy meghatározó kulturális élményt az elmúlt évből, az elmúlt időkből. Olyan eseményekről, előadásokról, élményekről írnak, amelyek valamilyen oknál fogva kiemelkedők, felejthetetlenek voltak számukra, amelyek különleges hatást gyakoroltak rájuk.

(Borítókép: az összeállítás élményei közül a legtöbb színházhoz kötődik – jelenet a Kolozsvári Állami Magyar Színház Hegedűs a háztetőn című előadásából. Fotó: Biró István)

„Üljünk le!”

KEREKES EDIT

Akár könnyedebb szórakozásra vágyunk, akár hetekig hordozható talányokra, amelyek sokrétű jelentéseinek boncolgatásához hosszasan vissza-visszatérhetünk, hogy akár hónapokkal később érjen újabb megvilágosodás – teljes bizalommal fordulhatunk a sétatéri teátrumhoz, ahol mindezeket akár egyetlen estén megélhetjük. Kortárstól klasszikusabb darabokig, az egyesek számára már-már bevehetetlenül moderntől a fogyaszthatóbb rendezői megoldásokig terjedően igen változatos kínálattal – és kiváló társulattal – kényezteti közönségét a kolozsvári magyar színház és opera. A musical mindkét intézmény népszerű műfajai közé tartozik, jelenleg is többet műsoron tartanak: az orwelli Állatfarm, az ősszel bemutatott Sándor Mátyás és a Hegedűs a háztetőn jut hirtelen eszembe.

A híres broadwayi musicalt Béres László rendezte a sétatéri színpadra, akitől már több közkedveltté vált zenés darabot láthattunk Kolozsváron. A Hegedűs a háztetőnt 2020-ban, alig két héttel a koronavírus-járvány és a miatta elrendelt kijárási tilalom előtt mutatták be, így aztán nem sokan láthatták az általános lezárások előtt, nekünk csak tavaly sikerült, két évvel a bemutató után. Aztán a minap ismét, és a részletgazdag jelenetek annyi újdonsággal szolgáltak, hogy biztosan nem utoljára.

A történet ukrajnai kis zsidó faluban játszódik az 1900-as évek elején, főhőse a szegény tejesember, Tevje, aki öt öntörvényű lányának döntéseivel küszködve őrlődik a hagyománytisztelet és a zavaros időkkel járó változások között. A fordulatos cselekmény fülbemászó dallamokkal, a banálistól a lehengerlőig terjedő életbölcsességek kinyilatkoztatásával, mozgalmas jelenetekben bontakozik ki, hemzseg a színpad a jobbnál jobb karakterszereplőktől. A megállíthatatlanul fecsegő, pletykás házasságközvetítő Jente (Kántor Melinda), az ifjú arára vágyó élemedett korú mészáros, Lázár Wolf (Orbán Attila), a diák-forradalmár Percsik (Farkas Loránd), a tekintélyes rabbi (Szűcs Ervin) és társaik egyenként is felejthetetlenek, ugyanakkor nagyszerű egységbe építik egymást és az előadást. A vicces helyzetek, az elmés poénok sokasága még semmit nem garantál, célba jutásukhoz olyan színészi játékot kell elsütni, amilyenhez szerda este volt szerencsénk – így aztán a (kétségtelenül receptívebb) közönségnek nem is lehetett más választása, mint olykor percekkel a vicc után is félhangosan felkuncogni: egy mozdulattól, egy arckifejezéstől, egy tekintettől. Felejthetetlen Tevjéje miatt alighanem tekintélyesen gyarapodott Bogdán Zsolt tisztelőinek-rajongóinak száma ezen az estén. Egyszerre tragikus, megmosolyogtató, esendő, jóságos, hős és antihős. Istennel folytatott párbeszédének vezérfonalát erősítik a szigorúskodó apa, a felesége haragjától menekülő furfangos férj, a becsületére kényes közösségi szereplő jelenetei. Öröm látni a színpadi szimbiózist, a zenekari árokban ülők arcán a kuncogó várakozást és elismerést a poénok és színészi megoldások iránt, amelyeket jól ismernek, hiszen a próbák elkezdése óta talán századjára hallanak-látnak. Jó, jó, lehet, hogy ezt már tényleg csak az új szemüvegem miatt láttam ennyire élesen…

Jelenet a Hegedűs a háztetőn című előadásból. Fotó: Biró István

Ajánlom azoknak, akik mély értelmet keresnek és vidámságot. Korosztálytól függetlenül. Éppen tinédzserekkel teli széksorokba szólt a jegyünk, egyikük sem mocorgott, sugdolózott, és a telefonját sem nyomkodta. Most tágabb családunkkal együtt néztük meg az előadást. Jó esély van rá, hogy ezután minden „Üljünk le!” közös színházi élményünk vidámságát idézze, és a játékos-elmélázó „Szeretsz engem?” is melegségesen cinkos összekacsintásnak bizonyuljon annyiféle páros élethelyzetben, kívülállók számára értelmezhetetlenül. Így kaptunk a Hegedűs a háztetőntől nevetést és könnyeket, hónapokra szóló fejtegetnivalót, alkotók és a nagyérdemű ritka összhangjából születő meghitt, nagy családias közösségi ünnepet.

„Finomhangolásos” érzések Rómeó és Júlia világában

ZAY ÉVA

A magyar kultúra napi összeállítás központi kérdése már azért is kiváló, mert a rajta való töprengés által kénytelen voltam fel- és elismerni, hogy bizony az elmúlt évben sokkal több szakmai, mint kulturális jellegű rendezvényen vettem részt, bár Kolozsvár igazán széles felhozatalát kínálja a különféle kulturális ínyencségeknek. Ugyanakkor, ha nem is volt túl tág az ilyen típusú megtapasztalások köre, egyik közülük mindenesetre olyan élményt nyújtott, amilyenhez hasonló szerintem nem adódik túl gyakran az ember életében. Színházi előadás volt ez, kora nyári estén, az ifjabb Vidnyánszky Attila által rendezett, a kolozsvári magyar színház társulata által előadott Rómeó és Júlia. Laikus, de nagyon lelkes színházrajongóként – a bárminemű kritikai megközelítésre való vállalkozás nélkül – megkísérelem körülírni, miért is volt ez maradandó élmény számomra.

A színpadot, a „világot jelentő deszkákat” gyermekkorom óta bűvös, lenyűgöző helynek látom. Minden más ott, mint a valóságban, a deszkák illatától kezdve a színészek megjelenéséig, öltözetéig, a minden egyes alkalommal csodaként megtapasztalt művészi metamorfózisukig. Röpke percek alatt „be tudott szippantani” a maga sajátos univerzumába csaknem minden egyes színielőadás, amelyen valaha voltam, teljesen el tudtam vonatkoztatni általuk a külső valóságtól.

Az ifjabb Vidnyánszky által rendezett Rómeó és Júlia nagyszínpadi stúdió-előadás olyan sajátos rendezői megoldással, amelynek folytán a nézők is egyértelműen részeseivé válnak a történéseknek. Fizikai értelemben is fellépnek „a világot jelentő deszkákra”, és amint ezt megtették, a játék elkezdődik, valamilyen szinten mindenki bekerül Rómeó és Júlia történetébe, sodródik az eseményekkel, az idősíkok pedig képlékenyekké válnak: a déjà vu magas fokát megtapasztalva azt érezheti az ember, hogy ami most történik, az már megtörtént, de újra megtörténhet és meg is fog, hiszen egyszer már úgyis megtörtént…

Jelenet a Rómeó és Júlia című előadásból. Fotó: Biró István

Egy műalkotás – legyen szó festményről, zeneműről, színházi előadásról vagy bármi másról – jellegéből kifolyólag mindenki számára mást jelent. Bár nyilván vannak nagy témák, örök érvényű érzések, a művészet megnyilvánulásai azért mindenkit másképpen érintenek meg, pontosan azért, mert bizonyos finomhangolásos vonatkozásokban mégiscsak egyediek vagyunk.

Miért volt olyan jó élmény számomra ez az előadás? Mert a rendező és a színészek munkájából olyan alkotás született, amely hatott rám, felrázott, kimozdított a hétköznapokból – ha lehet így fogalmazni – megrezdítette bennem a finomhangolásos húrokat.

Már közhelynek számít, hogy a világot a pénz, pontosabban az általa megszerezhető hatalom, és ezzel holtversenyben a szerelem mozgatja. Ezen az előadáson – újra – rádöbbentem arra, hogy a világ gyakorlatilag ugyanolyan, mint Shakespeare 16. századában volt: hatalmi harcokkal, korrupcióval, dekadenciával teli, hogy az emberi viszonyrendszerek jó része csak felszíni, érdekek által vezérelt kapcsolatokból áll, de mégis létezhet – mert létezett és létezni is fog – szerelem első látásra is, létezhetnek olyan érzések, amelyekért érdemes élni – és meghalni is.

Mindezekre már csak ráadás – bár ez is az élmény része volt –, hogy pontosan ezen az estén, ezen az előadáson úgy adódott, hogy az a színész „húzta el a nótámat”, akinek művészetét egyetemista korom óta plátói rajongással csodálom.

Alternatív színház és dokumentumfilm-fesztivál

KISS OLIVÉR

Tavaly a koronavírus-világjárvány befejeződésével ismét beindult az általam preferált alternatív színházi élet. A korábbi esztendőkben sorra vettem a kulturális klaszterek (Ecsetgyár, Create.Act.Enjoy, Váróterem Projekt, Shoshin Színházi Egyesület, ZIZ, Tranzit Ház, Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület) ajánlatait, 2022-ben viszont már csak néhányra korlátozódtam, egyrészt a más jellegű elfoglaltságok miatt, másrészt pedig amiatt, mert egyesek megszűntek/átalakultak/ideiglenesen szüneteltek. A Reactorban „átélt” decemberi Visul (Álom) című színházi előadás viszont sajátos élményt jelentett.

Tavaly a legmaradandóbb élményt ismét a nagyszebeni Astra dokumentumfilm-fesztivál jelentette. Az októberben tartott mozgóképes seregszemlén látott dokumentumfilmek által rendszerint olyan világok tárulnak elénk, amelyekről keveset tudunk, vagy egyáltalán nem hallottunk róluk. Ezeknek a világoknak a megismerése, a tudás mindenképpen toleránsabbá, megértőbbé, empatikusabbá tesz bennünket. Ráadásul a valóságot tükröző filmes produkciók messze felülmúlnak bármilyen valóságot. S elvégre nem inkább (akár a nyers, fájó és elszomorító) valóság, mintsem a Hollywood jellemezte agymosás?

Fotó forrása: Facebook/Astra Film Festival

Olyan a dokumentumfilm, akár az utazás: látsz, hallasz, tudomást szerzel, hatások érnek, reflektálsz olyan távoli világra – és azzal kapcsolatban –, amely elérhetetlen számodra. S a megismerés által toleránsabb, empatikusabb leszel.

A Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF), a Kolozsvári Magyar Napok kulturális, illetve a Transilvania Filharmónia kínálata minden évben maradandó élményt jelent, ám amit sohasem fogok elfelejteni, az Koós Ferenc kolozsvári magyar vállalkozó lakásszínháza (Jolly Színház) – nála láttuk tíz évvel ezelőtt a Démonok című produkciót.

Karácsonyok a Refi kórusával

PAPP ANNAMÁRIA

Nincs karácsony Kolozsváron a református kollégium kórusának ünnepi műsora nélkül. Erdély fővárosában nem jöhet úgy az angyal, hogy a Farkas utcai református templomban ne csendüljenek fel a Refi mindenkori énekkarának előadásában a Jézus születését dicsőítő zsoltárok, énekek, és hogy aki szeretné, ne vihessen haza otthonába egy picike fényt a Betlehemből érkező örökmécses lángjából.

Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy a református kollégium karácsonyi koncertje az elmúlt évek során Kolozsvár kulturális életének szerves részévé vált, beépült a város zenei világába, ennek nélkülözhetetlen programja lett. Ma már több mint iskolai karácsonyi ünnep, túlnőtte a kollégium falait, igazi közösségi eseménnyé alakult át, hagyománnyá vált. Nemcsak a diákok, a tanárok, a szülők várják évről évre, hogy részesei legyenek ennek a különleges élménynek, hanem mindenki, aki szeretne kicsit lélekben elcsendesülni, s át szeretné élni a karácsony, az ünnep csodáját, fel akar töltődni, erőt akar nyerni az elkövetkező napokra, hetekre, hónapokra.

A Refi tavalyi karácsonyi koncertjének egyik pillanata. Fotó forrása: Facebook/Kolozsvári Református Kollégium

Talán Székely Árpád karnagy sem gondolt arra, amikor az énekkart megálmodta, hogy ez a város kulturális életének milyen nagyszerű színfoltja lesz. És nem csupán karácsonykor hallhatjuk őket, hanem sok más alkalomkor is, hiszen bármikor megszólítják őket, mindig eleget tesznek a felkéréseknek, legyen az október 6-a, az aradi vértanúk gyásznapja vagy egyéb történés. Ugyanakkor a Refi kórusa számtalanszor bebizonyította, hogy igenis, a zene és a hit ereje képes megszüntetni áttörhetetlennek tűnő akadályokat, képes közös pontokat, kapcsolódásokat teremteni. Az ortodox szeminárium kórusával megtartott karácsonyi fellépések is ilyen alkalmak, amikor az együtt éneklés szépsége, a krisztusi szeretet és az ünnep varázsa felold mindenféle különbözőséget.

„Ó, bárcsak tudnánk szeretni végre, / s lenne a földön örökre béke! / Fáradt szívekre mint drága álom, / a földre újra eljött a karácsony” – ez volt a Refi tavalyi karácsonyi koncertjének mottója. Reméljük, hogy néhai Csiha Kálmán volt református püspök verssorokban megfogalmazott imája valóra válik, hogy a földre, Kolozsvárra és a Farkas utcai templomba ezután is mindig eljön a karácsony, és hogy még hosszú ideig, újra meg újra hallgathatjuk a református kollégium kórusának szolgálatát.

Ifjú barbárok

SZÉKELY KRISZTA

A zongora fölött hatalmas fekete-fehér portré. Hosszan bámulgathattam, mert a házigazda végül odalépett, és ha jól emlékszem – valamikor nagyon régen történt –, ennyit mondott: „Bartók. Az a szemrehányó, számonkérő tekintet… hogy mit csináltunk ebből a világból…”

Bartók-élményekkel aztán többször is megajándékozott az élet. Legutóbb az Ifjú barbárok kolozsvári előadásán. A darab Bartók és Kodály életéből ihletődött, Vecsei H. Miklós szövege és ifj. Vidnyánszky Attila rendezése. Az alkotók bevallása szerint a produkcióban részt vevő csapat improvizációja alapján állt össze.

A bemutatót megelőzően ifj. Vidnyánszky a következő szavakkal bocsátotta útra a darabot: „Nem célunk Bartók és Kodály életét elmesélni, lehetetlen volna, egyáltalán nem célunk történetet mesélni vagy zenés darabot írni. Valójában céltalan, nem halad sehová, nem találtunk üzenetet vagy mondanivalót, nem lesznek főszereplők és tanulság sem lesz a végén, igyekszünk minél kevesebbet beszélni. Visszhangokat kerestünk, amik ma ugyanúgy szólhatnak, mint száz évvel ezelőtt.”

Ha a fiatal rendező ezt valamiféle (nem tudatos) mentegetőzésnek szánta, amiért a produkció nem kíván megfelelni a kanonizált Bartók- és Kodály-percepciónak, fölösleges volt. Az általuk kreált Bartók- és Kodály-kép épp azáltal válik hitelessé, hogy alkotóik szembefordulnak a kánonnal, megszabadítva a két szereplőt attól a sok hamis sallangtól, amelyek az elmúlt évtizedekben óhatatlanul rájuk nehezedtek. Rendszerint attól függően, hogy melyik kor mit tartott fontosnak rájuk aggatni – önigazolásképpen. Erre utalnak a darabról megjelent méltatások, de ezt érezheti az egyszerű néző is, mint alulírott, aki lehet, hogy nem ért a színházhoz, a zenéhez meg pláne, de talán van füle, lelke megkülönböztetni az igaz és hamis csengését egymástól.

Jelenet az Ifjú barbárokból. Fotó: Biró István

Nem, valóban nem Bartók- és Kodály-portréfilmre, vagyis hát ennek színpadi változatára vállalkoztak az alkotók. Sokkal többre. Minden korok ifjú barbárairól készült ez a darab. A jelenéről is. Útkeresésükről, hitükről, vergődéseikről. A bartóki tiszta forrásról a folyamatosan újratermelődő „álhazaffyság” és „nyugati” modorosság áradásában. És tették ezt elsöprő lendülettel, páratlan tehetséggel, kreativitással, humoros öniróniával – és kegyetlen kritikával a körülvevő világ iránt. Hogy lássa, hallja, érezze, tudja meg az, aki nyitva tartja a szemét, fülét, agyát, lelkét…

Ha csapat, akkor talán nem illik kiemelni senkit. De gondolom, nézőtársaimmal egyetértünk abban, hogy Imre Éva Bartókja és Szűcs Ervin Kodálya ritka, maradandó élményt jelentett mindannyiunk számára. „Kísértenek” hónapokkal az előadás után is. A gyönge test, amely a bejáratot védi a túloldalon dübörgő erőszaktól – a pusztító, nem a teremtő barbároktól –, az ajtóra élő reteszként (megváltóként?) rászegezett Bartók látványa engem mindenesetre hosszan kísérni fog. Emlékeztetni. Arra, hogy mit csináltunk, mit csinálunk ebből a világból…

Szélmalomharcunk

FORRÓ ÁGNES

Egyik legmeghatározóbb kulturális élményem egy kiállítás volt tavaly októberben, amikor a Szabók bástyájába lovak és szamarak költöztek be egy magányos lovag kíséretében. Vetró András szobrászművész a bástya alsó termében állította ki Magányos lovag című sorozatát, amelyből néhányat emelnék ki. A finom és részletgazdag fekete tus- és ceruzarajzok által Cervantes korában találom magam, a búsképű Don Quijote világába, aki útra kel, hogy igazságot tegyen. Fegyverhordozójának, Sancho Panzának nincsenek álmai, de hűségesen követi gazdáját, bármerre is viszi őket sorsuk. A magányos lovag Rosinante nevű lovával, fegyverhordozója kíséretében, annak szamarával a szomszéd parasztlány, Dulcinea meghódítására indulnak.

A sorozat első rajzán a háttal álló lányt látom, aki az emberarcú szélmalom mögött van: a száguldó lován ágaskodó lovag észreveszi imádott hölgyét, miközben fegyverhordozója hason fekve, akár egy puttó, kajánul vigyorog. Következő rajzon már ketten ülnek a lovon, a fegyverhordozó a lovagba kapaszkodva kinéz, hisz a lovag két kezében tartja, inkább be-/megmutatja a kis Dulcineát, amit a kinyújtott nyakú ló is észrevesz, felfelé tekint. A harmadik rajzon a letört szélmalom lapátja alatt összeroskadt lovagot látom a ló hátán térdepelve, aki részese a harcnak, aki azonosulni tud a gazdájával, hogy nem elég az embert cipelni, még a lapátot is... Dulcinea itt már segítene, de hasztalan.

A Magányos lovag sorozat harmadik rajza. A fotó a szerző felvétele

A negyedik rajz a szélmalommal vívott harc végét mutatja, az elfáradt lovag leszáll lováról és nekidől, a ló lehajtott fővel megtámasztja, Sancho a szamárháton könyökölve nézi. A szamár is részese a történetnek, tüzetesen nézi a megfáradt lovagot, aki – szerinte – feladta a harcot. Szerintem is.

Vetró András finoman megrajzolt lovagja akár én is lehetnék, de szerintem korunk emberének szélmalomharca ez, a mi harcunk. És ha már magányos lovagunk nem tudja meghódítani szíve választottját, még mindig ott van a két állat, a ló és a szamár egymásra hangolódása, egy másik rajzon összeérintik fejüket. Látok itt négy arcot is, a lovag, a fegyverhordozó, a ló és a szamár profilját egymás mögé bújva, velük szemben a fiatal lány, aki nem néz rájuk, hisz felfelé tekint, nincs szemkontaktus közöttük. Ennyire elérhetetlen világban élek?

A szépség a részletekben

ÚJVÁRI ILDIKÓ

Elkezdtem visszalapozni – pontosabban visszagörgetni – a mobiltelefonomban a fényképeket, hogy könnyebben felidézzem az elmúlt évet. Jöttek is sorban helyek, tájak, események, érdekességek, megörökítésre szánt alkalmak, és persze emberek, a család, a környezet. Egyik nagy előnye a mobiltelefonos fotózásnak, hogy úgy nézhetők vissza a fényképek, mintha naplóban lapoznánk, felidézhetjük napra s órára pontosan, hol voltunk és mit csináltunk, kikkel találkoztunk, így akár dokumentálhatjuk az elmúlt időszak egy részét. Persze a fotók között kísérletezések is vannak arra, hogy visszaadjuk a szépet, a formát, a színeket és fényeket, egy mozdulatot, egy hangulatot… Távol áll a mobiltelefonos fényképezés a hagyományos, illetve a professzionális, művészi fényképezéstől, hiszen maga az eszköz sem kimondottan erre szolgál. És ugyan nem lesz (egyből) fotóművészeti alkotás a mobiltelefonos fényképekből, de nagyobb odafigyeléssel mobillal is készíthetők igényes fotók. Ellenben a mindig kéznél levő lehetőség, hogy megörökítsünk egy pillanatot vagy egy részletet a bennünket körülvevő világból és valóságból, akár kezdete lehet a későbbi folyamatnak, amelyből kibontakozhat egy szakma és – miért is ne – fotóművészet. Sokszor fel sem tűnik, de időnként magunk is alkotókká vál(hat)unk – ez a jó abban, hogy ezek a lehetőségek most már könnyedén elérhetők, emberközeliek. Hiszen azzal teljesítheti a célját, akkor nyer igazán értelmet a kultúra, a művészet, az alkotás, ha valamilyen formában és mértékben elsajátíthatóvá válik, ha könnyebben megértjük, ezáltal pedig kedvet is kapunk hozzá. Akár csak az élvezetéhez.

Ahogy a fotókon visszapörgött az elmúlt év, a helyek, ismerősök, események, tájak, tárgyak között megálltam egy kapunál. Emlékeztem, hogy nyár volt, verőfényes, kék éggel, a forgalom sem volt még nagy a belvárosban, el lehetett látni az úton messze mindkét irányba, és feltűnt, mennyi a szépen rendbetett, szemnek tetszetős régi ház, amelyeken jobban előbukkannak a különleges díszítések, növényi és állati figurák, emberarcok. Akkor fotóztam az érdekes kaput, hiszen a belvárosi házak kapui is külön figyelemre méltóak, számos közöttük az érdekesen faragott, és szerencsére egyre többet helyrehoznak, kijavítanak, régi pompájukba állítanak vissza. Ez a zöld kapu inkább egyszerűségében tűnt ki, és azzal, hogy jól illeszkedett a nem túl nagy ház egységébe: egyszintes, modernista épület, ízlésesen elhelyezett szecessziós elemekkel és a népi művészetből ihletődött motívumokkal az ablakkereteken, az erkély kovácsoltvas részein, a homlokzaton és természetesen a kapun. Íme az említett fotó:

Az élményemlékhez friss élmény is társult: a fotót nézve és kinagyítva fedeztem fel a kapu fölötti jobb felső falrészen bevésve az ARHITECT E. MOLL feliratot. Számtalanszor elmentem az épület mellett, de csak most tűnt fel az építész neve – a felfedezés örömével kerestem rá a házról és tervezőjéről szóló adatokra. Gaal György helytörténész a Magyarok utcája című munkájában többek között azt olvashatjuk erről a házról, hogy stílusával kiválik az épületek sorából, két széles ablakos és balkonos homlokzata a legömbölyített formáival a két világháború közötti építkezési eszményeket tükrözi – és megemlíti az építész falba vésett nevét is. Moll Elemér (Ságod, Sopron megye, 1886. 2. 24. – 1955. 11. 2. Kolozsvár) 1910-ben már Kolozsvár főmérnöke volt, hamar népszerű lett a városban, és számos középületet tervezett, továbbá az ONCSA-házakat is, valamint villákat, építkezéseiben a historizmus és a szecesszió érvényesült, Bauhaus-elemeket is alkalmazott, és a modern építészet úttörője.

Néha elég egy apróság, hogy észrevegyük, mennyi szépség rejlik a részletekben. Nem kell feltétlenül – képletesen fogalmazva – drága vagy előkelő páholyban helyet foglalnunk ahhoz, hogy művészethez, kultúrához kötődő élményünk legyen. Legyünk nyitottak, érdeklődők, és vegyük észre a bennünket körülvevő szépséget, a megannyi értéket.


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Áprilisban jön Murakami Haruki új ...
Ki kerülhet a NATO élére Stoltenberg ...
Még több nyugati fegyverre számít ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ