Kötelező kipipálva

Kötelező kipipálva
Hosszú idő után ismét találkozott egymással a román és a magyar államelnök. Nem volt külön kétoldalú látogatás, hanem a B9-es bukaresti csúcsértekezlet keretében ült asztalhoz mintegy húsz percre Klaus Iohannis és Novák Katalin. Sokan pozitív elmozdulást vélnek felfedezni ebben. Lehet, hogy önmagában a találkozó siker, hiszen ha azt nézzük, hogy a Sándor- és a Cotroceni-palota között már több mint egy évtizede jeges a viszony, akkor ennek a szűk húsz perces találkozónak is örvendenünk kellene.

Tény, hogy az áttörés elmaradt, de ami ennél rosszabb, hogy nem is volt meg az esélye sem ennek a forgatókönyvnek, ugyanis ettől az állapottól nagyon messze állunk. Legutóbb Traian Băsescu próbált tárgyalni a magyar féllel, aztán ő is feladta, amikor már nem volt számára kifizetődő, politikai értelemben.

Ha abból indulunk ki, hogy a román elnöki hivatal által kiadott közlemény korrekt és pragmatikus partnerségről ír, akkor lehetnénk akár bizakodók is. A gond akkor kezdődik, amikor megvizsgálják a felek, hogy gyakorlatban a korrektség és a pragmatikusság mit jelent számukra, hiszen ebben a tekintetben merőben eltérnek az álláspontok. A konkrét ügyekben aligha tudnak a felek előre jutni: amit egyik korrektnek és méltányosnak tart, az a másik fél számára inkorrekt és méltánytalan. Vagy vállalhatatlan. Hiába akarják magas szinten mélyíteni a kapcsolatokat, ez csak üres frázis volt az elmúlt mintegy 15 évben. Az is sokatmondó, hogy Magyarország a szomszédos országok többségével rendezte valamelyest a viszonyát, egészen jó kétoldalú kapcsolatokat sikerült kialakítania olyan „történelmi ellenségekkel” is, mint Szerbia vagy Szlovákia. Az egyedüli, aki kilóg a sorból az Románia, hiszen a román-magyar viszonyban nem sikerült felmutatni azokat a konkrét, pragmatikus eredményeket vagy sikertörténeteket, amelyek erősíthetnék a felek közötti bizalmat.

A román elnöki hivatal közleménye szót ejt a korrektségről és a partnerségről, a nemzeti kisebbségeket is fényezi, akik „ a híd szerepét töltik be”. A gond az, hogy a közhelyek mögött semmi konkrétum nincs, s erre rávilágít a közlemény további része, amelyben Bukarest kimondja, hogy egyoldalúnak tekinti a magyar fél bizonyos megnyilvánulásait, a gazdasági fejlesztési programot pedig továbbra is diszkriminatívnak tartja. Csak éppen azt nem írták le, hogy Magyarország Olténiában, Munténiában, s lehetőleg Moldvában is fektessen be, támogassa a helyi vállalkozásokat, de ott is lehetőleg olyan helyeken, ahol egyetlen csángó sincsen. Eleve méltánytalan és érthetetlen ez a kérés, hiszen a gazdaságfejlesztési programnak voltak román nemzetiségű kedvezményezettjei is Erdélyben.

Amiről még szintén nem esik szó a bukaresti közleményben, hogy a kapcsolatok mélyítéséhez elsősorban bátorságra és jószándékra van szükség. Sajnos azt kell mondanom, hogy Magyarorzság sokat nyitott az elmúlt évtizedben, megpróbálta a lehetetlent is, hogy a történelmi sérelmeket háttérbe szorítsa, és pragmatikus kérdésben megállapodjon az őt körülvevő szomszédos országokkal. 2014 óta Klaus Iohannisnak lett volna ideje bőven, hogy megtegye a román fél részéről is az ehhez szükséges lépéseket, de hiányzott az akarat mellett  az elképezlés és a bátorság is. Iohannis nemzeti kisebbségiként egy centiméterre sem mert eltérni a román állampolitika immár száz éve megszokott irányvonalától. Neki nem volt saját terve, elképzelése a román-magyar viszonyról, ez a kérdés teljesen hidegen hagyta, aminek már voltak jelei 2014 előtt is, csak akkor aki ezt el merte mondani, azt annak idején mindenki lehurrogta.

Így is lehet létezni egymás mellett, ahogyan a két ország elvan immár több mint tíz éve, csak közben telik az idő, és azok az alkotó energiák, amelyek mesterségesen le vannak szorítva vagy támogatás hiányában elhaltak, nem tudnak lendületet adni egy német-francia modell alapján tető alá hozható megbékélésnek. A nemzeti kisebbségek lehet, hogy a híd szerepét töltik be, de ez a híd jelenleg gátak és falak tömegét íveli át, amelyeket le kellene bontani. A nemzeti kisebbségek hídja igen keskeny ahhoz, hogy lényegi áttörés következzen be Bukarest és Budapest között. A közhelyeken túl a mentalitásbeli akadályokat kell legyőznie a politikának, ehhez pedig elengedhetetlenül fontosak a jelzések. A legmagasabb szintről kell elkezdeni mélyíteni ezeket a kapcsolatokat, de nemcsak közhelyek puffogtatásával, hanem konkrét és jelképes erejű gesztusokkal egyaránt. Ez teljes mértékben hiányzott az elmúlt több mint tíz évben a román-magyar viszonyból, így nem csoda, hogy a feleknek elég volt a húsz perc is ahhoz, hogy kipipálják a kötelezőt.

Borítókép: presidency.ro

promedtudo2Hirdetés

A rovat cikkei