Kolozsvár.21.12.1989: a forradalomért, a jövőnek
Vissza

Kolozsvár.21.12.1989: a forradalomért, a jövőnek

Arctalan fekete árnyalakok a falakon, puskaropogás, a feltehetőleg sokak emlékezetében még őrzött, rekedtes hang, amint a mikrofonba kiáltja, hogy „Alo… Alo..!” – a tömeget csitítani próbáló Nicolae Ceauşescu utolsó beszédének felvétele, sajátosan kialakított terek és installációk várják a belépőt az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum kiállításán, amelyet az 1989-es forradalom 30. évfordulójára emlékezve szerveztek. A Kolozsvár.21.12.1989 című interaktív, több projektet ötvöző tárlatot november 21-én délután nyitották meg. Amint a sajtónak szervezett tárlatvezetésen elhangzott, a nem hagyományos kiállítással főként a 18–45 év közöttieket szólítanák meg, akik egyáltalán nem, vagy gyerekekként élték meg a forradalom napjait. A képen látható bábu a kiállítás része, a forradalom egyik kolozsvári mártírjának a halála napján viselt vérfoltos öltözékét hordja.

Az 1989-es forradalom emlékének szentelt tárlat abból indul ki, hogy három évtizeddel ezelőtt sok ember életével fizetett azért, mert változást szerettek volna, a korábbinál jobb, szabadabb életet. Nem kifejezetten a tényszerű magyarázatra építkezik a kiállítás, hanem inkább az érzékekre hat, érzéseket vált ki, s arra törekszik, hogy megteremtsen egy olyan lelkiállapotot, amelynek segítségével könnyebben kapcsolódni lehet azokhoz a történésekhez, amelyek annak a három évtizeddel ezelőtti decembernek a valóságát jelentették.

A sajtó munkatársait Ioana Gruiţă művészettörténész, kurátor vezette végig teremről teremre a tárlaton. Elmagyarázta: a hét helyiségen átvonuló kiállítás installáció-jellegű, videoprojekciókból, hangfelvételekből, tárgyak és fotók sajátos elhelyezéséből áll össze, s az alapvető cél az, hogy a látogató a kiindulóponttól az utolsó teremig eljutva átérezhesse többek között azt, hogy milyen feltételek, körülmények összhatása eredményezhette, hogy emberek az utcákra vonultak, s az élesre töltött fegyverek elé álltak.

A tárlatnak mindegyik termében bőven akadnak meglepő, megdöbbentő, sőt hátborzongató érzéseket kiváltó kiállítási elemek, de a legmegrázóbb hatást a Hősök termében érték el: ennek a központjában ugyanis egy arctalan férfibábu áll, a forradalom egyik kolozsvári mártírjának, Mihai Călin Ţicletenek azokban a ruhadarabjaiban, amelyeket akkor viselt, amikor december 21-én, a Főtér sarkán agyonlőtték. 29 éves volt, és egy 18 hónapos gyermek édesapja… Öltözékének darabjait a család adományozta a múzeumnak, az ingen most is kivehetőek a forradalmi mártír vérfoltjainak a nyomai. Időről időre felhangzik a teremben az ismétlődő puskaropogás, és a sötét háttérre vetítve láthatók mindazoknak az embereknek a fényképei, akik országszerte áldozatául estek az embereket visszaszorítani próbáló erőknek. Az Utca termében a látogató szemmagasságba kerülhet a Răzvan Rotta által, december 21-én készített, hatalmasra nagyított fotókkal, amelyeken többek között a Főtér sarka és az Egyetemi könyvesbolt közötti útkereszteződés látható, és amelyek olyan történéssorozatnak a momentumait örökítik meg, amelyek egy békés, szabad világba született fiatal számára megdöbbentőek lehetnek, de akkoriban sok ember és család drámáját, és visszafordíthatatlan valóságát jelentették.

A múzeum az eredeti filmtekercsből hívatott elő és nagyított ki képeket; ezeken végigkövethető a csodálkozó, várakozó tekintetű emberek, férfiak és nők gyülekezése, a lassacskán sorfallá formálódó – többnyire szintén tétova, döbbent arckifejezésű katonák – sűrűsödése, majd a kiürült kereszteződésben heverő tetemekről készült felvételek is.

A kurátor felhívta a figyelmet arra, hogy a múzeum a tárlattal nem feltétlenül magyarázni törekszik; az időutazás-szerű élménykeltéssel inkább kérdéseket szeretnének ébreszteni, amelyekre mindenki megtalálhatja a saját válaszát.

Egy-egy fotó képaláírásában utalnak egyébként arra, hogy máig nem tisztázott a decemberi történések háttere, annak mozgatórugói, nem is szólva arról, hogy melyik halálos golyó kinek a fegyveréből származott… Egy másik kiállítótérben azoknak a perspektíváját idézik fel, akik otthonról, a televízió, rádió közvetítésére várva követték az eseményeket. A múzeum munkatársai korhű nappalit is összeállítottak, otthonról hozott tárgyakkal, s ebben a térben hallható-látható Ceauşescu is, amint csitítani próbálja az összetömörült sokaságot az egykori Központi Bizottság (a mostani belügyminisztérium épületének) erkélyéről.

Mivel nem múzeumi tárgyak, ezért a karosszékeket ki lehet próbálni, a diktátor utolsó beszédét abban ülve lehet követni, kézbe lehet venni a korszakra jellemző, kagylós, tárcsás telefont...

Az utolsó előtti terem a Jövőé: ezt már mai fiatalokról készített, színes felvételek uralják, utalva arra, hogy ezek a generációk már nem sötét színekkel és alaphangokkal leírható világba, hanem szabad, sokkal több lehetőséget nyújtó miliőbe születtek. A Călin Ilea által tervezett fotóinstalláció-projekt igencsak korszerű: egy okostelefonra letölthető alkalmazást használva a fiatalok fotói „megszólalnak, s elmondják meglátásaikat.” Végül, a kiállítás olyan kis tér-sarokkal zárul, ahol három mondatban összegzik a jövőnek szánt alapgondolatokat: „Le a kommunizmussal!”, „A hősök nem halnak meg! és „Szabad Romániát akarunk!”

„Történeti múzeumként erkölcsi és szakmai kötelességünk, hogy tisztelettel adózzunk három évtized múltán az 1989 decemberében történteknek. Több partner együttműködésével sokrétű, kisebb projektekből összetevődő tárlatot állítottunk össze. A múzeum arra törekszik, hogy felkeltse annak a célközönségnek a figyelmét és érdeklődését eziránt az alapvető történeti momentum iránt, amely azt nem élte meg közvetlen módon” – összegezte Felix Marcu múzeumigazgató.

Borítókép: Rohonyi D. Iván


EZ ÉRDEKELHETI
KÖZHÍR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Nagy sebességű vonatok jelenthetik a ...
Orban: a felelősségvállalás ...
A „Szirén“ már nincs egyedül. ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ