A Trianon-diskurzus négy fő szférára osztható és ez az alaptézis érvényes volt 1920-ra és alig változott 2020-ban: van az akadémiai, történettudományi diskurzus, a pszeudo-történelmi, „alternatív” vagy sarlatánnak is nevezhető narratíva, a kollektív mentalitás által létrehozott emlékezet és „köztörténelem” vagy metahistória, valamint a politikai programokban és beszédekben körvonalazódó hivatalos emlékezetpolitika. Mind a négy változatnak természetesen van magyar és román változata, tehát egy ilyen diskurzus-elemzésben legalább nyolc Trianon-kép körvonalazódhat. Naivitás lenne azt hinni, hogy ezen fő kategóriák – amelyek leginkább módszertanukat, kutatási hozzáállásukat, a felhasznált források alkalmazását tekintve különülnek el élesen egymástól – egységes frontot alkotnának.
Történészek, még a legszigorúbb akadémiai körökben is másképp látják Trianont és annak hatásait, vagy legalábbis a részletekben másra teszik a hangsúlyt. A 2019. december végén megjelent nagyhatású esszéjében, Gyáni Gábor történész, akadémikus a történelmi Magyarország gazdasági hiányosságaira, fél-periférikus jellegére, geopolitikai jelentéktelenségére és ezen belül Erdély és a Székelyföld teljesen periférikus gazdasági rendszerére hívta fel a figyelmet – óriási haragot váltva ki a nemzeti mítosztól elvakultak körében. Hasonló, mondhatni „vörös pirulát” adott az olvasóknak Andrásfalvy Bertalan akadémikus, néprajzkutató, aki esszéjében hangsúlyozta, hogy a Trianonban felszabdalt Magyarország nemesi, arisztokratikus elitje ugyanúgy, ahogy a kor más kolonialista, hódító birodalmának vezető rétege figyelmen kívül hagyta a társadalom nagy részét kitevő parasztságot és nemzeti kisebbségeket. Ez a belső, társadalmi feszültség a világháború tragikus kimenetele nélkül is előbb, utóbb a dualista rendszer válságához és felbomlásához vezetett volna. A témával immár évek óta a Lendület Kutatócsoport keretén belül foglalkozó Ablonczy Balázs és csapata alig két-három év leforgása alatt tíz jelentős, forráskiadásra épülő, hiánypótló, ám sajnos csak magyar nyelven elérhető kötetet adott ki az 1918-1920 közötti eseményekről. Különösen fontos ezek közül L. Balogh Béni által szerkesztett és írt két kötet: az első egy forráskiadvány az 1918-1920 közötti időszak Erdély-kérdéséről, a második pedig a Károlyi-kormány nemzetiségi politikájával foglalkozik ebben a nehéz időszakban.
Ablonczy – aki több interjújában jelezte, hogy a Lendület Kutatócsoport sajnos kevés emberrel dolgozik, és alig akad ideje tudomány-népszerűsítő munkára – több kötetet is kiadott a témában, ezek közül kiemelendő az idén megjelent Ismeretlen Trianon című munkája. A kötetről Ablonczy Balázs számos interjút adott: egyikben Révész Tamás hadtörténésszel elemzik részletesen Magyarország világháborús, katonai helyzetét és kilátástalanságát 1917-1918-ban, egy másikban pedig az 1918-1923 közötti időszak bizonytalanságairól, a hétköznapi embert érintő sorsfordító események húsbavágó jelenségeiről, így a közel 430.000 menekülő, „migráns” erdélyi magyar sorsával is foglalkozik. Ablonczy hősiesen vállalja egyébként a közértelmiség szerepét, annak ellenére, hogy egyik interjújában azt is említette, hogy a történész feladata nem az „influencerkedés”, hanem a kutatás. Bár nem tudom, pontosan mit értett „influencer” alatt, Ablonczy új, történészi Facebook-oldalát ma már közel ezer ember lájkolta.
A Trianon-kutatócsoporton túl számos jelentős történész is megszólalt, igaz ritkábban. Kiemelendő itt Romsics Ignác, aki újra kiadta közel húsz éve írt Trianon-kötetét és számos interjúban, online is megnézhető előadásban hangsúlyozta Trianon elkerülhetetlenségét és az esemény makro-történelmi kontextusát. Fontos tanulmányok láttak napvilágot a Korunk kiadónál is, ahol egy tanulmánykötet és egy tematikus szám is megjelent ebben a témában.
Ezek a történészi narratívák legtöbbször az eddig is tudott, ismert eseménysort árnyalják, értelmezik újra, a múltat magyarázzák. Hiszen ez a történész dolga. Kevés olyan értelmiség vagy történész akadt sajnos, aki ennek a múltbeli eseménynek jelenkori, mai hatását és az ebből a mítosszá, szindrómává lett eseménynek a megoldásain gondolkodott volna. Talán a legérdekesebb ilyen, már a Trianon-szindróma jelenét fejtegető és jövő felé tekintő perspektíva Gyurgyák János esszéjének részlete volt, aki csakis a határon átívelő, de semmiképp sem revizionista, hanem kulturális egységben és együttélésben látja a megoldást.
Kissé túlságosan csendes volt a témában az erdélyi magyar történész-gárda. Nem tudom milyen okok miatt, de a témában sajnos csak kevesen szólaltak fel vagy írtak idén. Megemlítendő a kolozsváriak jelenléte az egyik nagy, 2019-es témába vágó konferencián, amelyet a Magyar Nemzeti Múzeumban rendeztek, valamint a Magyarok Romániában dokumentum-filmsorozat első két része, amely ezzel a témával foglalkozik. A filmsorozat hiánypótló volt a témában és az erdélyi magyar nagyközönség körében nagy sikernek örvendett, de sajnos a románság körébe alig jutott el. Egy kétnyelvű kötet formájában kiadni a sorozat szövegét alapvető igénye és kötelezettsége lenne az erdélyi magyarságnak.
Román részről a történészek kevésbé voltak hangosak és aktívak, bár megjelent néhány kötet ebben a témában. Elsősorban Marius Diaconescu és csapatának korabeli sajtóforrásokat összegyűjtő kiadványára és Vasile Puscaș enyhén szólva is propagandisztikusnak ható kötete, amelyről egy interjúban beszélt. A román történettudomány Trianon-kérdését másodlagosnak tartja, hiszen az gyakorlatilag csak legitimizálta az 1918. december 1-jei egyesülési nyilatkozatot, amelyről felfoghatatlan mennyiségű kötet és tanulmány jelent meg 2018-2019-ben román nyelven. Ezekben Erdély következetesen román provinciaként („provinciile istorice române”), idegen megszállás alatti területként szerepel, amely Burebista és Decebalus királyságát követően várja az egyesülést egy mitizált Dacia Aeterna formájában. Ebből a szempontból tehát a magyar és román akadémiai történetírás között számos pontban olyan, alapvető eltérések vannak, amelyeknek közeledésére, párbeszédére sajnos idén sem került sor. Most legalább ráfoghatták a világjárványra. Fontos megjegyezni, hogy míg a román akadémiai történetírás főbb eszméi – így az örök, dák kortól máig tartó román állam mítosza – szervesen beépült a magyar politikai és politológusi közbeszéd által csak mélyállamnak nevezett szervek hivatalos narratívájába és a román emlékezetpolitikába is, addig Magyarországon az akadémiai történettudomány és a politikai emlékezet számos pontban eltér és néha szöges ellentétbe kerül. Erre kiválóan mutatott rá Gyáni Gábor történész a Történelem, mint emlék(mű) című tanulmánykötetében is. Ez a nagy különbség történettudomány és emlékezetpolitika között az egyik oka annak, hogy mi, magyarok nem tudunk kilépni a Trianon-szindrómából. Amíg ez nem történik meg, addig sajnos a román félhez való közeledés is csonka, visszafogott marad. Román részről viszont az egységes, összefogott front a történészek és az állami emlékezetpolitika között görcsös, félelembe átváltott történelmi bűntudatra utal, amelyet az elmúlt két évben különösen sokszor és sok formában kompenzáltak, szinte freudi megnyilatkozásokban (Úz völgye, Iohannis-nyilatkozat, Trianon-nap, stb.). A változásra tehát elsősorban mindkét oldal politikai elitjében kell elindulnia és egy jól működő, történészi vegyesbizottsággal kellene folytatódnia. Ez a két makro-szint az, ami alapvetően hatni tud az alsóbb emlékezet-szintekre és metahistóriákra.
A metahistóriák, pszeudo-históriák és Trianon-mítoszok sokasága ugyanis virágkorát éli. Ezek közül vannak áltörténészi munkálkodások (Raffay Ernő kiemelkedik itt) és megszámlálhatatlan kontó-elmélet, amely jóval nagyobb teret kap, mint az előző két csoport, a politikum és a történettudomány. Ezeknek mélységeibe nem is szeretnék belemenni, elég itt talán megemlíteni a több ezer aláírást összegyűjtő kezdeményezést, amely Trianon érvényvesztését szorgalmazta. Nekik talán elég annyit üzenni: Trianon de iure érvényét vesztette 1947. február 10-én, amikor a trianoni határokat újraértelmezték és apróbb módosításokkal, egy új szövegben és jogi dokumentumban rögzítették.
A Trianon-szindróma a román-magyar viszonyok határköve, „ékköve”, ha úgy tetszik. Bár a két nép közös, majdnem 800 éves történelme folyamán számos konfliktus és problematikus esemény történt, Trianon mintegy összefogta ezeket a transzgenerációs traumákat és sérelmeket. Egyesíti az összes történelmi frusztrációt, amely román és magyar között létezhet. Ez egyébként pozitív jelenségként is értelmezendő. Az egyetlen tárgyba, egyetlen pontba, szinte fekete lyukhoz hasonló energiákat összetömörítő esemény megkönnyítené a kollektív traumák szimbolikus gyógyulását, feldolgozását. A transzgenerációs traumák feldolgozásának számos lépése és példája akad a kortárs európai és világtörténelemben is. Ezekben jelentős szerepet játszik az őszinte, nyílt és nem mindig kényelmes szókimondás (red pill – vörös pirula módszer), a kölcsönös bocsánatkérés a múlt sérelmeiért, a vizuális energiával és felszabadító jellegű erővel ható baráti gesztusok (közös elnöki koszorúzások, ölelések, testi érintkezések politikusok között) majd ezt, a trauma-feldolgozást követő fázist a gyógyulás fázisa követi, amely pozitív, emlékezetpolitikai mantrák, közös kulturális, történelmi, gazdasági programok és egymás iránti tisztelet nemzeti programmá emelésével történik. Ez új történelem-tankönyveket, új oktatáspolitikát, új politikai diskurzust is igényel. Magyarán: a szélsőséges, nacionalista magyar és román beidegződések leküzdése szükségesek ahhoz, hogy elindulhassunk egy modern, európai, XXI. századhoz méltó úton, közösen. Ahogy Lao-ce mondotta és J. F. Kennedy idézte: az ezer mérföldes út is egy lépéssel kezdődik.
